Lassan mindenki bemutatkozik az idei év egyik legfontosabb sporteseményén. Az ukrán-lengyel közös rendezésű kontinensviadal európai felébe mi is benéztünk. A látvány egyelőre pazar.

A második labdarúgó Európa-bajnokságomra pakoltam be, indultam el. Ez már sokak szerint azt jelenti, hogy rutinosan kell mozognom. Nos, bizonyos dolgokban igen. De amíg 2008-ban a tűzkeresztségen estem át az osztrák-svájci tornán, a mostani egy kicsit másabb.

Abból a szempontból is, hogy közvetlenül nem játszik szerepet sem magyar, sem pedig román érdekeltség. Amíg az előbbiek utoljára negyven évvel ezelőtt jutottak ki Eb-re (még leírni is szörnyű), addig a Victor Piţurcă által vezetett alakulat még ott volt az előző megmérettetésen. A román és magyar válogatott hiánya maga után vonja azt a tényt is, hogy sokkal kevesebb újságíró jött most ebből a két országból.

Az út sima, de nagyon hosszú

A legegyszerűbb – és természetesen a legköltséghatékonyabb – módját választottam, hogy a helyszínre érkezzem. A nyitómeccs már javában zajlott, a Székelyudvarhely-Budapest buszjáraton kaptam az üzeneteket, hogy mi történik a játéktéren. Így volt ez a második találkozón is, hiába számítottam arra, hogy a Királyhágón a sofőrök pihenését meccsnézéssel töltöm. A Dolce Sport közvetítette az összecsapást, ezt pedig nem „fogta" egyik ottani televízió sem.

Szombat reggel – pár órás várakozás után – már a Budapest-Krakkó buszjáratra váltottam jegyet. A sofőr rögtön ki is szúrt. Könnyű dolga volt, mert kezemben egy focimagazinnal érkeztem. „Az Eb-re megy?" – tette fel a kérdést. Amikor elmondtam, hogy melyik város a főhadiszállásom, kicsit csóválta a fejét.

Kissé kaotikus és egyben múltidéző, hogy a szlovák-lengyel határnál igazolvány-ellenőrzést tartanak. Ez a fokozott védelmet jelenti az Eb idejére. De gyorsan megy, most a mi útleveleinkbe nem kell pecsételniük, de máséba igen...

Krakkó nem is rendez meccset

Ezt a laikus nem mondaná meg. Minden második autón zászló lengedezik Polska felirattal, az ablakokból is lógnak a zászlók. Nekem elsőre a gyerekkori bélyeggyűjteményem ugrik be, ebben nagyon sok Made in Polska feliratú volt.

Ha már a múltat idézzük, akkor bepróbálkoztam a „Lengyel, magyar két jó barát..." kezdetű közmondással, de két helyen sem arattam sikert. Itt is hiába magyarázom, hogy nem román vagyok, hanem romániai magyar. Nem értik.

Csodálkozni nem kell, talán rég elmúltak azok az időszakok, amikor a magyarok stoppal érkeztek a lengyelekhez. De figyelembe kell vennünk azt is, hogy itt nem ismerik a kisebbség fogalmát sem. Nem is kell ezen sokat filózni, az ország 98 százaléka lengyel nemzetiségű.

Amíg a krakkói nagy szurkolósátorban

a lengyel kollégára várok, belekóstolok a helyi drukkerszokásokba. Itt mindenki nagykanállal falja a labdarúgást. A szombati két meccs ezernyi színes arcot csalogatott a kivetítő elé.

Örömittas dán öregemberek addig ittak, amíg már maguk sem tudták, hol vannak – megengedett, mert kedvenceik megverték az egyik favorit Hollandiát. Majd egymásnak esnek a németek és a portugálok. De csak drukkolás tekintetében.

Érkezett a kolléga, gyors alvás után elröpített Wroclawba. Az úton elbeszélgetünk. Mindenről, de elsősorban a futballról. Mert mi lenne más a téma itt, amikor az egész ország focilázban ég? Elképzelni sem lehet, hogy mi lesz, ha a lengyel válogatott nem jut tovább a csoportjából.

Kicsit belekóstoltam az Eb-be. De valami azt súgja, hogy ez még bizony nagyon az eleje.