"Városunk csapata története során nem először lépésnyire van csupán a csoportelsőség megszerzésétől" – kezdte beszámolóját 1993 októberében Miklós Levente, a Digital 3 Televízió riportere.

Az ezt követő riportban nyomon követhettük az akkori székelyudvarhelyi Hargita labdarúgócsapatának felkészülését a következő bajnoki mérkőzésre, megszólaltak az egyesület vezetői, az edző - Bálint Ferenc és a csapatkapitány – Kis Lajos, akik mindannyian mérsékelt optimizmussal nyilatkoztak az elkövetkezendő időszakról.

Következtek a mérkőzést bemutató képsorok, ahol a hazai csapat a listavezető Petrolul Moinesti csapatát látta vendégül és a szépszámú szurkolósereg legnagyobb örömére 4-0 arányban múlta fölül közvetlen riválisát.

Először a nézők tűntek el

Ez volt talán az utolsó szezon, amikor városunk csapata reális eséllyel pályázott a román harmadosztály vezető pozíciójára. Az ezt követő alig két évtizedben fokozatosan romlott a székelyudvarhelyi labdarúgás helyzete, mígnem napjainkban már csak archívumban fellelhető képek vagy újságcikkek emlékeztetnek arra, hogy a Sétatéri Stadion egykor nagy csaták színhelye volt.

Először a nézők tűntek el, majd a felnőtt csapat is megszűnt és most az a veszély fenyeget, hogy a stadionnal és a pályával együtt egy sportág is megszűnhet Székelyudvarhelyen. Ami megmaradt az a szétrombolt stadion és néhány gyerekcsapat, amik arra hivatottak, hogy megtartsák abbéli reményünket, hogy lesz ez még jobb is.

Miben reménykedhetünk?

Én abban bízom, hogy a közeljövőben sor kerül a sportpálya felújítására, ne adj Isten talán egy új műfüves pálya is készül öltözőkkel, mellékhelyiségekkel. Akkor talán a gyerekeket is vissza lehet csábítani a focipályák környékére, pár éven belül felnőtt csapatot lehetne alakítani és akkor talán a nézők is visszaülnének a lelátókra.

De a valóság sajnos másképpen fest. A városnak nincs pénze a rehabilitációra, mi, edzők azzal küszködünk, hogy a gyerekeket valahogy a sportág mellett tartsuk, és bizony sokszor csak az tartja bennünk a lelket, ha nyugdíjas öregurak a parkban sétálva megállítanak, és kitartásra buzdítanak.

Pedig vannak pozitív ellenpéldák.

Elég csak a székelyudvarhelyi kézilabdára gondolni, amely néhány éve ugyanilyen vagy talán még nehezebb helyzetben volt, de hála néhány ambíciós és kitartó embernek megtalálták a módját, hogy hamvaiból támasszák fel a sportágat. Ma pedig egy remekül felépített tevékenység folyik, ami biztosít minket a felől, hogy a jövőben sem fog kiveszni a kézilabda a város életéből.

Vajon ki vagy kik lesznek azok, akik megteszik az első lépéseket a labdarúgás megmentéséért?

Úgy gondolom, hogy elsősorban összefogásra, egyetértésre van szükség, aztán pedig egy hosszú távú stratégia kidolgozására és annak megvalósítására. Az idő viszont gyorsan pereg, ha nem lépünk idejében megtörténhet, hogy már túl késő lesz és a motiváció teljes hiánya miatt, az a néhány kitartó gyerek, szülő, edző és parkokban sétáló nyugdíjas is feladja, akik eddig bizakodva tekintettek eme sportág jövője felé.

No de félre a pesszimizmussal!

Keressük meg mi is a magunk ambiciózus és kitartó embereinket, akik képesek újraéleszteni az udvarhelyi labdarúgást, képesek felépíteni és sikeressé tenni.

Hogy miért? Azért mert, egy olyan városnak, mint Székelyudvarhely szüksége van a labdarúgásra, csakúgy, mint a kézilabdára, kosárlabdára, asztaliteniszre, úszásra, jégkorongra, birkózásra.

Ja és persze azért, mert a foci jó!