Elhatároztuk, hogy többé-kevésbé rendszeresen bemutatjuk Székelyudvarhely összes sportműhelyét – ezt úgy tessék érteni, hogy ellátogatunk olyan edzésekre, ahol csapatban folyik a munka.

A profi sportolókkal ugyan összemérjük az erőnket, tudásunkat, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy belülről megmutassuk, milyen is edzésre járni. Ugyanis lehetsz gyerek, tinédzser vagy felnőtt, sohasem késő – ha professzionális sportoló nem is lesz belőled, egyáltalán nem árt belekóstolni a különböző sportágak ízébe, illetve a csapatszellembe, mert olyan is van.

Elsőként az asztaliteniszezni mentünk. Azt tudni kell e sorok írójáról, hogy rendszeresen futballozik, általában kerékpáron jár, és futni is szokott néha, gyerekkorában járt kézilabdaedzésre, amatőr szinten több sportágat is kipróbált, s a téli sportokon kívül nagyjából mindent szeret is.

Szóval nem szűz test indult neki az edzéseknek, a kondi megvan, de a profizmustól nagyon-nagyon távol áll. Gyerekkorában játszótéri kőaztalokon pingpongozott, de azt talán mindenki.

Azzal kezdődött a dolog hogy egy hétfő délután lementünk a sétatéri stadion melletti asztalitenisz-terembe – ennek történetét itt írtuk meg korábban, egy száz éves épületről van szó.

Belülről azonban ez nem látszik, mert egy modern asztalitenisz-terem fogad – illetve György István, az Iskolás Sportklub edzője. Ő fog „kezelésbe venni".

Mindenek előtt kapok egy ütőt – nem akármilyet, sok száz lejbe került, s azt azért tudni kell, hogy az edzésre járó gyerekeknek is ilyen van. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen fából készül, milyen a szivacsa, borítása.

István olyan katalógusokat mutat, amikben iszonyatos, számunkra fel nem fogható árak vannak a termékek mellett. No, nekünk nem kell olyan, azokat a versenyzők használják.

A teremben mintegy tizenkét gyerek van – köztük olyanok, mint a tavaly Európa-bajnokságon járt Sánduly Levente vagy Kalóz Anita, a legkisebbek közül pedig Karácsony Dániel.

Róluk tudni kell, hogy minden nap minimum két órát nyomják az asztalok felett a játékot – a tudás nem jön könnyen és nem magától, néha a laikus ember el nem tudja képzelni azt, hogy egy-egy eredmény mögött mennyi munka van.

A bemelegítés kb. tíz percig tart, ebben nincsen semmi különös: laza futás, indiánugrás, sok-sok karhajlítás.

István labdákat hoz, szétosztja a párokat az asztalokra, aztán jönnek a bemelegítő ütések. Mónika az edzőpartner, ő mondja, hogy mit kell csinálni: a feladott labdát egymásnak ütjük, ahogy lement az asztalról, jön a következő labda a kézből.

Talán unalmasnak, monotonnak tűnik, de egyáltalán nem az, sőt élvezetes legalább negyedóráig csak ütögetni egymásnak, mindenféle megkötés nélkül.

Az ütögetés után következnek a gyakorlatok: István egy olyat mutat be, hogy az asztal adott helyére kell kétszer ütni a labdát, majd harmadszor a másik felére, mindig csak tenyeres ütéssel.

Kell néhány labdamenet, amíg kialakul a dolog, de utána jól megy. Kettő ide, egy oda, kettő ide, egy oda – mint egy gép, úgy adogatunk, most már Sánduly Leventével.

Szünetben jólesik egy pohár víz, a pólóm már nedves, de fáradtságot még nem érzek. Megy ez, nem olyan ördöngös dolog – gondolom most.

A pár perces pihenő után újabb labdamenetet gyakorolunk, ezúttal a fonákkal való ütés-kombinációt mutatja meg István, tíz percig így ütögetünk, majd az úgynevezett nyesett ütést – ez az, amikor a labda alá úgy ütünk, hogy attól olyan érdekes röppályája lesz, eléggé becsapósan esik az asztal másik felére. Más a láb mozgása, másképp üt az ember – itt azért ismét kezdek izzadni.

A végére maradnak a mérkőzések. Nem fogom szégyellni, leírom én szépen, hogy nyilvánvalóan nem volt esélyem sem Sánduly Levente, sem pedig Karácsony Danika ellen. De higgyék el, sikerélmény volt minden pont megszerzése, s az pedig akadt.

Az első összecsapáson sikerült mindjárt két pontot „megfogni" Levente ellen, de olyan meccset is játszunk, hogy egyetlenegyet sem. Jó, volt olyan is, hogy hármat vagy négyet, de annál többet nem nagyon.

Lassan letelt a két óra, a gyerekek még vérre menő csatákat vívnak egymással, jegyzik is az eredményeket, általában házi bajnokságokat is játszanak.

István az éves programjukat mutatja a falon – ez azért érdekes, mert azokban a hetekben, amelyeknek a végén verseny van, még intenzívebb az edzés. Nekem a mai is az volt, úgyhogy köszönjük szépen, tanultam néhány jó ütést, trükköt is, majd legközelebb.

Kell egy kis biciklizés haza, majd zuhany és pihenés. Heti egy edzést biztosan bevállalnék asztaliteniszből.

Sportolni jó, együtt edzeni pedig csodálatos. Ajánlom, nem magamat, hanem az edzést, mindenkinek.