Ami a vonattól a sátorhelyig megfogott, az a családiasság volt. Egyrészt a résztvevők mennyisége (illetve eloszlása), másrészt a személyzet viselkedése miatt. Máshoz szoktam. Tömeg, bunkóság, lekezelés. Mintha nem a fizető vendégek összespórolt pénzéből jönne össze minden.

De itt valamiért még a biztonsági őrök kedvessége is feltűnt, olyan is volt, aki az övtáskámon lógó sörétes töltényhüvely alapján megjegyzett. A kempingben sikerült viszonylag csendes és árnyékos helyet lőni, jó választás volt a táborhely, még a fülem mellett folyamatosan becsapódó WC-ajtók is inkább szívélyes üdvözlésnek tűntek.

De ez inkább a körítés, maradjunk a száraz tényeknél: egy fesztivál alapvetően nem lehet rossz, ha a Balaton-parton rendezik meg. A programfüzetet nem igazán sikerült követni, hiába jelölgettem be a koncerteket, amik érdekeltek volna – abból kiindulva, amit hallottam, és látva a videókat, utólag örülök, hogy kimaradt számomra a Faithless koncert is.

Ez a fesztivál (mint kiderült) azoknak is rengeteg lehetőséget kínált, akik nem kizárólag a koncertekre jöttek. Egy nagy hiba azonban volt: se a személyzet, se az őrök, szóval egyáltalán senki nem tudta megmutatni a sajtós sátrat.

A térképen szerepelt ugyan, de mégsem találtuk, így kollégák megismerése helyett az összes egyéb sátrat meglátogattuk, válaszolgattunk bőszen a kérdésekre, kérdőíveket töltögettünk, és egy nagy szatyor ingyen (értsd: kiérdemelt ajándék) cuccal tértünk vissza.

Maguk a koncertek és fellépők semmi újat nem hoztak, a tipikus fesztiválprogram teljesen kielégítette az ilyen igényeimet, az ugrálós, lökdösődős, táncolós esték és szeletelős éjszakák után még a hideg víz se zavart a zuhanyzóban. Csak reggel. Lehet, hogy én vagyok kényelmes, de a komfortérzetemen sokat emelt volna, ha alaposan le tudom magam csutakolni, nem pedig csak úgy tessék-lássék módon.

Egy fesztivál általános toleranciaszintjét talán a legkérdőjelesebb koncert hangulata határozza meg, ezért csak ByeAlex fellépését emelném ki, ami pont olyan volt, mint vártam: elfogyott a söröm, hát elmentem venni egyet.

Apropó: re-pohár. Korábbi re-poharas fesztiváljaimon mindig feltűntek fura alakok, akik ipari mennyiségű pohárral grasszáltak a sátortáborban. Na, ők nem jöttek EFOTT-ra. És nem is hiányoltam őket, az én sátramban is maradt három ilyen csodakorsó, bár hazafelé a vonaton már bántam azt a hatszáz forintot.

Sokan panaszkodtak a kártyás fizetésre: elveszítheti az ember, nem lehet felmérni az anyagi állapotot, vagy ha nagyon részegen fizet az ember, akkor átverik. Miért, ha készpénzzel fizetünk, akkor nem? Ha időben kapcsolunk, a kártya letiltható, az elveszített pénztárcánkat pedig csak ritkán, és akkor is kifosztva kapjuk vissza.

A Paypass ketyere pedig kiírja a fizetendő és a kártyán maradt összeget, ami egy tomboló koncert mellett egyszerűbb, mit a pultosok fülébe ordibálni. Nekem semmi bajom ezzel a rendszerrel.

A nagy tóba nem sikerült belezuhanni, köszönhető ez talán a berögzült napi programunknak. Ébredés bizonytalan időben, pizza az ABC felé menet, sör, random ismerős, sör, látogatás a fesztiválterület mellett lévő nyaralóban (nem kis kiváltság volt, hogy kb. öt perc séta után egy csendes, összkomfortos nyaralóban elégíthettük ki a civilizáció utáni éhségünket).

Talán a Firkin koncertjét sajnálom a legjobban, ugyanis abban az időben, amikor az ír kocsmapunk hozta közelebb a korábban idegen embereket egymáshoz, én épp a sátramban aludtam, de a kollégák már eleget emlegették őket amúgy is más fesztiválok kapcsán.

Cserébe hajnalig roptam a megunhatatlan retro és csörgő-zörgő elektronikus zenei válogatásra. Egy szó, mint száz, az EFOTT előnyei bőven felülmúlták a hátrányait, ezért a jövő évben ismét megcélzom, hogy egy kicsit más szemmel, tudatosabban töltsek el a vándorfesztiválon pár gőzkieresztős napot.