Mintha nem is Csíkban lennél, illetve nem is a Székelyföldön – tudom, hogy ez most egy nagyon nagyképű kijelentés, de akkor is megvédem.

A Csíki Jazzfesztivál magasra tette a lécet ismét: a múlt hét végén alkalmam volt több koncertet, előadást és esti jam-sessiont is megtekinteni a megyeszékhelyen és összeségében elmondható, hogy európai színvonalú fesztivált sikerült összehozni. A kortárs világ- és jazz-zene egyik világsztárja, Richard Bona is láthatólag nagyon jól érezte magát a Mikó-vár színpadán muzsikálva s ebből bizony sok mindent ki lehet olvasni.

Abból is, ahogy a kitartó tapsra visszajött és magyarul is énekeltette a közönséget, illetve rengeteget poénkodott, arra lehet következtetni, hogy vannak még olyan előadók, akik a csíkszeredainál sokkal nagyobb színpadokon és hallgatóség előtt lépnek fel, de attól még nagyon emberiek és kedvesek tudnak lenni és maradni.

A környékünkön az utóbbi tíz-tizenöt évben elharapózott ingyenes haknikkal, város- és falunapokkal, igénytelen szalagprodukciókkal szemben a Csíki Jazzfesztivál képes alternatívát és utat mutatni: igaz, hogy pénzbe kerül a jegy a kettő vagy három napra és a konstrukciója (pl. nem lehetett csak egy napra jegyet venni) is érdekes, de érthető. Ám ezért kapsz olyan három napot, ami – ha kortárs zenekedvelő vagy – egészen biztosan megéri, illetve megérte.

A fesztivál műsora nagyon változatos és eklektikus volt, hiszen a 20-as évek nagyzenekari hot jazzétől (Bratislava Hot Serenaders) a vokális jazzig (Framest Vocal Group), a magyar és román gitárosoktól (Tátrai Tibor, Balogh Roland, Marius Pop, Molnár Endre) a sok zenészt és énekest felvonultató, nagyon energikus Random Tripig sokféle produkció volt a 3+1 nap alatt. Nem az üldögélős, bólogatós, magunkba révedős hangulat telepedett a várra, hanem a nevetés, a vidámság, sőt a bulizás, mert nem egy, és nem két olyan koncert volt, amikor táncra perdült a nagyérdemű.

Bona Penda Nya Yuma Elolo – igen, ez a basszusgitár- és vokálművész Richard Bona eredeti neve Kamerunból, egy olyan emberé, akiről tudtuk, hogy nagyon jó zenész és showman, de azt talán nem, hogy másoktól eltérően nagyon ízlésesen tud viccelődni tulajdonnevekkel, illetve a felcsipegetett magyar nyelvszemcsékkel. Nem volt idétlen és szánalmas, hanem jópofa és vicces, emelet pedig zeneileg is nagyon „odatette", a Heritage album úgy szólt a színpadon, olyan keményen és biztosan, hogy még egy csíki várat rá lehetett volna építeni.

S a mostani, kilencedik fesztiválra is rá lehet építeni a tizediket, a jubileumit. Ami egykor Minijazznak indult, mára kinőtte, és nagyon tartja magát. Például azzal az alapelvvel is, hogy egy produkciót csak egyszer hívnak meg, emiatt a „visszatérő vendégek" elmaradnak, s ez az apróság sem engedi unalmassá lenni a jövőben sem. 

Úgyhogy kösse fel a gatyát mindenki, aki zenei fesztivált szervez ilyen helyen és ilyen közönségnek, ennyi pénzből – mert tény, hogy minden kulturális rendezvényhez pénz kell, de az nem elég, sőt lehet, hogy van annál fontosabb is. Éspedig – jelen esetben – a zene szeretete. Ez a legfontosabb, nem az, hogy mennyi pénzt lehet innen-onnan összekalapozni és hogy azért mennyit kell hálálkodni. Ezért írtam azt, hogy olyan, mintha az ember nem is ezen a folyton hálálkodó Székelyföldön vagy Csíkszeredában lenne, hanem valahol máshol.

Nem is Csíkszereda volt, hanem Chixereda. Ahogy Richard Bona mondta.