Beindult az Udvarhely Néptáncműhely szekere, hiszen két igen magas színvonalú vendégelőadás, a Maros Művészegyüttes (Most múlik) és a Duna Művészegyüttes (Memento) után színpadra állította idei első saját produkcióját, az Apám táncát. Vendégzenekarral (ugyanis sajátja nincs) és vendégrendezővel – Könczei Árpád rendező-koreográfus újragondolta a negyedszázaddal ezelőtt Sepsiszentgyörgyön megrendezett előadást.

A rendező lánya, Könczei Villő a huszonöt évvel ezelőtti Apám tánca előadás idején még meg sem volt születve, de a mostani előadásban rendezőasszisztensként működött közre. S ha már itt tartunk: a Könczei családban még régebbről jött a néptánc és a népzene szeretete, hiszen Árpád eredetileg zeneszerző volt, viszont édesapja, az 1983-ban elhunyt Könczei Ádám népzenekutató hatására kezdett foglalkozni a néptánccal és -zenével. Szóval innen is ered egy kicsit a cím és az előadás koncepciója.

A csütörtök esti bemutatón egészen biztosan voltak még olyanok, akik az eredeti, szentgyörgyi előadást is látták, mondjuk az olyan régen volt, hogy az igazán bennfenteseken kívül nem biztos, hogy mindenki emlékezett rá. Ez nem is baj, hiszen feltűnően sok volt a fiatal néző, ami nagyon örvendetes, de valaki azért szólhatna már nekik (legalábbis egy részüknek), hogy a ruhatárnál nem illik beállni a sor elejére, főleg az idős, öreg emberek elé nem. Sajnos ez a jelenség előadásról előadásra előfordul. Persze, tudom, sietnek, mert nagy a pörgés, rezegnek a telefonok, muszáj menni, de azért mégis.

Pörgés viszont volt elég a színpadon is, hiszen a verses, illetve énekes átmenetek között hagyományos mezőségi, vajdaszentiványi, kalotaszegi táncokból állt össze a koreográfia. Könczei úgy modern, hogy nem kísérletezik, legalábbis úgy nem, ahogy mostanában teszik azt nagyon sokan a néptánc forma- és eszközvilágával. Ragaszkodik az eredeti, az ún. adatközlők által mutatott táncokhoz úgy, hogy mégsem az az érzése az embernek, hogy ez a dolog valahol leragadt a kilencvenes években és nem tud továbblépni.

Meg lehet rendezni 2017-ben egy néptáncelőadást úgy is, hogy az nem giccses és nem szájbarágós, mert nem ugyanannak a közönségnek mutatjuk, amelyik húsz évvel ezelőtt is járt hasonló előadásokra. Illetve az is valószínű, hogy a nézők nagyrésze nem nosztalgiázni akar egy táncszínháznak is beillő produkció láttán.

Maga az előadás valamivel több mint egy óráig tartott, egy percig sem volt unalmas – mondanivalója szerint az öregektől, az apáktól tanult dolgokat kellene tovább vinni, azt a kincset, amit az őseink ránk hagytak. Benne lebeg az attól való félelem is, hogy mindennek egyszer vége szakad, mert „elzárják a csapot" csak úgy és ez a világ elmúlik, csupán képeken és archív felvételeken marad az utókorra. Ám az rajtunk is áll, hogy hogyan visszük tovább.

Addig, amíg egy ilyen előadásra telt ház van és csütörtökönként alig férnek be egy-egy táncházba a próbaterembe, nem félnék attól, hogy az a bizonyos csap elzáródik – még ha ez a mondat esetleg picit túl egyszerűen és giccsesen is hat. A hagyományőrzés ugyanis nemcsak arról szól, hogy jeles alkalmakkor előkapjuk a székelyruhát és eljárunk egy csárdást, hanem arról is, hogy egy ilyen előadásra minimum megtöltjük a művelődési házat. Kallós Zoltán nagy mondatát idézve: „addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk."

A ma élő néptánc ugyanis ez – még ha a formanyelve talán más is lett az idők folyamán. Ma már nem feltétlenül a falusi idős emberek járják, hanem az erdélyi és magyar táncházmozgalomnak köszönhetően jellemzően inkább a városi fiatalok. S itt már generációkról beszélhetünk, hiszen a hetvenes években indult táncházmozgalom elindítóinak ma már a gyerekeik, sőt az unokáik is folytatják.

Az Apám táncát ma este is meg lehet nézni – sőt mi több, érdemes.