Már az előjáték sem szokványos. Tizenöt perces toporgás 19 óra után a színház előcsarnokában - az ajtók csukva, mintha nem is készülne itt semmiféle előadás. Biztos, hogy eltáncolják?

A színtérhez vezető utat a rendező mutatja. Lépcsőn fel, lépcsőn le- a színfalak mögött járatlanoknak labirintusnak tűnik az útvonal. A színészbejárón jutunk végül a stúdiótérbe.

Derengő fény, épp csak oldja a sötétséget. Fekete függöny, gumiszőnyeg, fekete kígyó a színpadon a széksor. A szűk teret négy nejlon paraván szabdalja, puritán, hideg díszlet. Fekete-fehérben három táncospár, barna székeken zongoraszóra mozdul, a háttérben vörös színfolt oldja a monoton képet.

Egyszerre és/vagy külön-külön is mozdulnak a párok. A vörös folt nyakkendőt köt, zakót, nadrágot ölt magára. Odakint, paraván előtt, paraván mögött, egymás tekintetét kerülve, majd összekapaszkodva ritmusra táncol a nép.

A festő tudomást sem vesz róluk. Létráját cipeli, felmászik rá, lépdel: kettőt jobbra, kettőt balra. Vigyázzon, mester, még leesik a magasból.

A földön járók fekete-fehér tánca egyre ritmikusabb, feszesebb. Egymást keresik, megtalálják, taszítják és vonzzák, paravánok mögött csalnak és megcsalatnak. Csak sjtjük, hogy látjuk, de ez a homály nem zavar.

Sárga napot mázol a nejlonfalra a festő. Komótosan pingál, nem siet. Szem, száj, orr, emberi arc, pont, pont, vesszőcske. És sugarak.

Nem, én nem vagyok ilyen. Te nem ismersz valójában. Én jó vagyok, boldog vagyok. Veled. Most nélküled is. Bosszút állok, cipellek, mint terhet, eldoblak és visszakérlek. Vonzzák és taszítják egymást a táncosok. Kettő figyeli a négyet, mert ilyen voyeur ez a világ. Kilesik a titkaidat. Vannak titkaid? Ki vagy te? És ki vagyok én? Kik vagyunk mi?

A festő senkit nem keres. Őt sem zavarja senki. Teszi a dolgát. Egyedül jár, kel, dolgozik. A létra engedelmes. Az ecset is. Felhőt, csillagot fest. Megéhezik a pingáló. Szendvicset töm magába. Megszomjazik. Nejlonzacskóból, nejlonpalackból olcsó sört iszik. „Én édes Katinkám, csak egyszer tekints rám"- fütyüli mámorosan. Keringőzik. Boldog? A fekete-fehér párok csatlakoznak. Nejlonpalackos sör a kézbe. Mámortánc. Mert az alkohol összehoz.

A festő fáradtan visszatámolyog paravánja mögé. Aludj el szépen, kis Balázs.

A tánc folytatódik. Egyre zaklatottabb a ritmus, gyorsabb az ütem- a szűk térben szinte kitapinthatóak az érzelmek. Túl közel vagyunk egymáshoz? Vagy túl távol?

A festő felébred. Lapítót szegez a létrára és szalonnázni kezd. A táncnak vége. A zene sem szól már. Teljes sötétség. És mégis minden világos.

Nem nyomasztó, de nem is vidám történet a Mi Volt. Szép az íve, amit nem bont meg az itt-ott nyilvánvaló szinkron-hiány. A koreográfus-rendező Antal József „Szereda" nem komplikálja el, de nem is tálalja szimlistán az emberi kapcsolatok-témát. Úgy vizsgázik, hogy közben bennünket, a nézőket is vizsgáztat. Egyszerűen, sallangmentesen, szépen megkomponált mozdulatsorokkal mutat két, teljesen különböző, de élhető emberi világot. Hol a boldogság mostanában? - tűnődik a néző. Hol keressük azt, a szobafestő túl egyszerű magányában, vagy a társas lények kimondott vagy elfojtott vágyaktól túlfűtött, fekete-fehér világban? Vagy a kettő között valahol? Megválaszolható-e egyértelműen a kérdés?

A rendező nem ad választ mert felelni a mi dolgunk. De nem is hagy magunkra, segít nekünk. Tükröt tart elénk, hogy nézzük és meglássuk, ami van. És éppen ez a láttatás tette számunkra az élményt kerek egészé, s hozta annak felismerését: a nejlonparaván mögött, előtt táncolók és a létrán szalonnázó szobafestő is mi vagyunk. Ha úgy teszik: MiVoltunk.

Mi Volt - mozgásszínházi (vizsga)előadás

Rendezte: Antal József, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szak

Irányító tanár: András Lóránt koreográfus

Előadók: Györfi Csaba, Bloj Mihai, Deák Orsolya, Pál Alíz, Madaras Zoltán, Ruszuly Ervin és Zaiba Anikó, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakos hallgatói

Képünk még bőven van, ide kattanj a galériáért