Az 51 éves mexikói rendező nem készített eddig nagyon sok nagyjátékfilmet, de amit megcsinált, az ütött is. Alejandro González Iñárritu a Korcs szerelmekkel kezdte, kövekezett a 21 gramm 2003-ban, majd három év múlva a Bábel. A Biutiful (2009) a maga letargiájával az ember kedvét is elveszi az élettől, de Alejandro González Iñárritu már csak ilyen: nagyon komoly témákkal, ezen belül mexikói társadalom- és egyénkritikával él filmjeiben, amelyeket nem árt többször újranézni, mert mindannyiszor újabb dolgokat vehetünk észre bennük.

Az eddigi négy nagyjátékfilmje annyira tetszett, hogy a Birdmant is "ide nekem, de rögtön". Az eredmény? Nem volt csalódás, de nem tenném egy lapra eddigi egyik alkotásával sem. Teljesen más világról szól, mint az eddigi Inárritu-filmek, amelyek jobbára több szálon, több síkon futottak valamilyen kapcsolódási ponttal. Vannak, akik giccsesnek tartják az eddigi filmjeit, jómagam túlzónak tartom a giccses jelzővel illetni a Korcs szerelmeket vagy a Biutifult. De elszomorodik tőlük az ember, nagyon, ha megnézi.

A Birdman vígjátékként van belőve, holott korántsem az. Annál mélyebb meghasonulásról, lelki vívódásról van szó benne, mintsem az amerikai klasszikus vígjátékokban. A Michael Keaton által alakított Riggan Thomson valamikor egy Birdman nevű szuperhős, egy Batman-szerű figura bőrében ért meg három világhírű sikerfilmet, ám azóta nagyon háttérbe szorult. Valahogy úgy, mint maga Keaton a Batmannel... Vissza szeretne robbanni a színpadra, ám ez nem könnyű, pláne ha egy nem túl ismert darabot választ az ember, amiben egyszemélyben főszereplő és rendező is.

Hogy itthoni példával éljünk, Thomson egy kicsit úgy járt, mint a kilencvenes évek elején Gáspárik Attila, akit a magyar adásos, Pityuzós jelenetek után kikacagtak (ha jól emlékszem) egy Shakespeare-drámában Marosvásárhelyen a színházban. Ugyanezzel küzdött meg pár éve Csíkban Kozma Attila, a Székelylend produkció sikere után, hiszen mindenütt Pesta "pógármesterként" azonosították, hiába játszott egész komoly szerepeket is a Játékszínben.

A Birdman egyik legnagyobb jelenete, amikor Thomson az egyik előadás próbája közben kimegy cigizni, köpenyét letépi róla egy automata ajtó és kénytelen egy szál gatyában végigszaladni a Times Square egy részén, hogy a főbejáraton visszajusson a színpadra. Az utána felemelt okostelefonokkal rohangálók, beszólók, rosszindulatúan vigyorgók, össze-vissza kiabálók, filmezők tömegét megmutató Inárritu másodpercekben üzeni meg, hogy mit is gondol erről a világról.

Thomson végül alakít, nem is akármilyet, de ehhez sok minden kellett – pl. az állandóan ripacskodó, de nagyon őszinte színészkollégája, a sokkal fiatalabb Mike (Edward Norton), a producere, illetve, és ez talán a legfotosabb – az eltökéltsége és a hite.

A film zenéje nagyon érdekes, hiszen majdnem végig hallunk halkan egy jazzdobost "szárazon" játszani, amibe klasszikus zenei betétek vegyülnek. Képi világa különleges, sok hosszú snitt van benne, néha felrepülünk vele magasságokba, másszor visszajövünk a földre. Szép, finom játék ez, mosolyt csal a néző ajkára.

Mint tudjuk, az Oscar-díjat nem a kiemelkedő, művészien megkomponált filmek szokták általában kapni, de a Birdmanben annyi utalás van a filmre, a színházra, Amerikára, hogy ezért talán lehetséges lesz. Akárcsak az alakítások zsenialitásáért. Keaton ledobta magáról a Batman-bőrt.

Birdman, avagy (A mellőzés meglepő ereje) – amerikai filmvígjáték, 119 perc, 2014

Rendezte: Alejandro González Iñárritu

Szereplők: Michael Keaton, Emma Stone, Edward Norton, Naomi Watts, Andrea Riseborough, Zach Galifianakis, Amy Ryan

Forgatókönyv: Alejandro González Inárritu, Nicolás Giacobone, Armando Bo

Zene: Antonio Sanchez

Vágó: Douglas Crise

Operatőr: Emmanuel Libezki

Producer: Alejandro González Inárritu, John Lesher, Arnon Milchan, James W. Skotchdopole