Harmadik állomásához érkezett a Termés kiállítás-sorozat, amelyet Veress Péter muzeológus azzal a szándékkal hívott létre, hogy évente bemutassa az udvarhelyi képzőművészek legújabb alkotásait.

A május 15-én a Haáz Rezső Múzeum Képtárában megnyílt Termés 2013 tizenhét udvarhelyi alkotóművész 35 munkáját állítja közszemlére. Az első teremben most is a festőművészek, grafikusok, textilművészek alkotásai sorakoznak a falakon, a szobrászok munkáit a Barabás Miklós-teremben a rektorok komoly-komor tekintete vigyázza. És persze, a kíváncsi érdeklődőké, akik szép számban voltak a tárlatnyitón is.

Egységes képről a Termés 2013 esetében most sem beszélhetünk – ahány művész, annyi világ, stílus és látásmód, de épp ez a különbözőségből adódó eklektikusság teszi érdekessé a látnivalót.

Mesterek és tanítványok

Veres Péter beszédében a kiállítókat szubjektíven „két laza csoportba", a még útkeresőkébe és a már önmagukra találtakba sorolta „anélkül, hogy ezzel a csoportosítással a magasztalás vagy az elmarasztalás bélyegét sütnénk rá bármelyikre".

Ugyanakkor az állandóság-változás stílusjegyeire is felhívta a figyelmet. A kísérletező-hajlamot leginkább a saját, egyéni kifejezésmódot még kereső művészeknél lehet felfedezni, de a már kiforrott stílusban alkotóktól sem idegen. Jó példája ennek Török Ferenc festőművész két, vegyes technikával készített, illusztrációra emlékeztető munkája.

Részletekben gazdag, átgondolt kompozíció, akárcsak Kelemen Albert színes tussal komponált, Udvarhely épületeinek egy-egy patinás részletét rajzban megörökítő munkája. Hol, melyik házon található az oroszlánfejes díszítés? Játékos találgatásra is sarkall Kelemen Albert, aki a székelyderzsi templomot is megörökítette.

A nemrégiben egyéni kiállítással, a Falansztervilágokkal bemutatkozott Gidó Szende Melinda már bizonyította: nem idegen tőle a különböző technikai megoldásokkal való kísérletezés. Cím nélkül, merített papíron láthatjuk ennek lenyomatát a tárlaton.

Izgalmas a befejezetlenséget sugalló "tépett" papírszél, a plasztikus domborulatok és a vérfolt-szerűen a felületen "szétfutó" vörös, és az épp csak sejthető halvány kék, sárga szín.

Bíró Gábor két akriljának drámai hatását az erőteljes színek, ecsetvonások, a letisztult forma – és gondolatvilág hordozza – a két, kis méretű mű szinte megszólítja a nézőt. Jakab András festményei vonzanak és taszítanak: az örvénylő vonalak dinamikusak, örökös nyugtalanságot árasztanak, a sok fekete, a sötét tónusok sem a felhőtlen boldogságról vallanak.

Poézis ecsettel írva

Ahogy a „semmi ágán ül szíve" Kubanek László jól ismert, mértani pontossággal megrajzolt emberfiguráinak is. A lábbal tiport koldusnak és a kozmikus magányba süllyedt politikusnak egy a sorsa. Kubanek senkivel össze nem téveszthető stílusa most is filozofikus, iróniától nem mentes világszemléletről vall. A formavilág egyszerű, a textúra merevségét pedig a kép faktúrája szelídíti.

Van kiút az Örvényből, amit textilbe szőtt, kifinomult ízléssel és magas technikai tudással Török Bíró Erzsébet. A falu című pasztelljén nyugalom és béke honol, a színek élénkek, de nem harsognak, a műélvező szemét nem bántják.

Stílusban, témaválasztásban a már jól ismert, harmonikus képet hozták Kalló László akvarelljei. A színek visszafogottabbak a tájképeken, amelyeket nézve, kétségünk nincs afelől, hogy Kalló az akvarell-technikát magas szintre fejlesztette, mindent tud róla, amit kell. Nagy Péter szintén ezzel a technikával, hideg-meleg színekben komponálta meg a téli és őszi tájat.

Bátor, lendületes ecsetkezelésről tanúskodnak és az évszakok hangulatát ragyogó és tompább fényekkel, színekben megfogalmazó munkák Major Barna olajfestményei. A téma realista megközelítését nagyon finom nőiességgel, érzékenységgel – szinte érzékien, a legapróbb részletek kidolgozására is vigyázva – kezeli Vass Mária-Magdolna. Olajfestményei könnyedséget, de nem súlytalanságot érzékeltetnek.

Madonnák és oltárok

A szobrászok világa felé mutat Szabó János patinázott gipszplasztikája, amit a szobrászművész-tanár montázs-szerűen komponált meg. A kockás sállal feldobott csendélet kétségtelenül felkelti a figyelmet, de nem tudtuk eldönteni, hogy mit üzen. Nekünk semmit.

Két portréval van jelen a kiállításon Zavaczki Levente Walter: a rusztikusan megformázott múmiafej és a szinte madonnás Éva – mindkettő patinázott gipszből. Berze Imre a jól ismert stílusában, kétszer, de másképp fogalmazza meg a tárgy-múzsa ihlette gondolatait. Tovább lehet gondolni a fába faragott gondolatot, ahogy a közemúltban egyéni kiállításon megmutatkozó

Kolumbán Antal-József is a fantáziánkra bízza, hogy a víz alatt vagy a vízen lebeg-e keze munkája. Kövecsi Kovács Imre művében az égit a földivel kapcsolja össze. A vegyes technikával készült Érzelmi függőséget, a fejformát keretező vörös fémkeret teszi izgalmassá.

Másik két munkájában a forma és a felület együtt teremt összhangot, a patinázásnak pedig az üzenet közvetítésében jut fontos szerep. Fémből készült Lakatos László Oltár-sorozatának ötödik és hetedik darabja, amelyeket az intarziaként beépített, színben, formában a felülettel harmonizáló részletek tesznek a szemnek vonzóvá.

A munkákat összességében nézve kicsit borongósabb hangulatot éreztünk, mint tavaly, de szerettük ezt a tárlatot, amit figyelmébe ajánlunk minden udvarhelyi művészetkedvelőnek.

A Termés 2013. július 7-ig látogatható, a munkákat bemutató katalógust a Képtárban 5 lejért lehet megvásárolni.