Mintegy negyven irodalomszerető volt kíváncsi a magyarországi Spiró Györggyel való találkozóra – a Gondűző étterem konferenciatermében lezajlott beszélgetést a Magyar Kultúra Napja alkalmából tartották.

Az est házigazdája Szabó Károly könyvtárigazgató volt, az írót Fekete Vince, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese kérdezte. Többek között Az imposztor című drámájáról, a kortárs magyar irodalomról, illetve arról, hogy szerinte tévhit az, hogy Magyarországon nem ismerik az erdélyi magyar irodalmat.

A beszélgetés vége fele két fiatalember egy papírlapot helyezett Spiró elé – ezen az író Jönnek című verse volt kinyomtatva, alája pedig golyóstollal írták, hogy „Hazaáruló!" – majd távoztak a teremből. A találkozó kérdezz-felelekkel zárult, az érdeklődők kérdéseket tettek fel Spirónak, aki művei dedikálása után válaszolt néhány kérdésünkre.

Változik a könyv formája, megjelent az e-book – ezzel is úgy leszünk egy idő után, hogy nem vásárolunk könyvet, hanem letöltjük. Ez mennyire érinti az írót, bevételkiesést is okozhat?

Nagyon jó, ha le lehet a műveket tölteni, ez nagyszerű. Teljesen mindegy, hogy hogy lapozok. Ezek az e-book-ok elég jó minőségű képet adnak, és, ha valaki egy egész könyvtárat magával akar vinni az útra, akkor van ez a pár grammos vacak. Nagyon jó.

A zenészeknél az lett a megoldás, hogy az üres kazetta díjába bele van foglalva a szerzői jogdíj és akkor az ketyeg a zenészeknek. Ezt a szerzői jogvédő irodák a világon mindenütt figyelik, másodpercre tudják, hogy mennyi letöltés van és akkor a megfelelő jogdíjat megkapják. Az irodalomban még nincs így, de már dolgoznak rajta.

Most szabadon hozzáférhető nagyon sok magyar könyv, mert az tölti fel, aki akarja s ez rendezetlen. Megoldás lett volna az, hogy ha a magyar állam ad valamennyi kevés pénzt arra, hogy a magyar nyelvű irodalmat digitalizálják. Nem ez történt.

Két ilyen digitális portál van, az egyik a MEK, ami nagyon sok éve nem változott, összevissza raknak fel ilyen-olyan műveket, teljesen tetszőlegesen és évek óta nem újítják. A másik a Digitális Irodalmi Akadémia, amin ötven magyar írónak az életműve ott van, s ez bárhol letölthető. Világszerte egy közös jogkezelést ki kell találni és valamilyen módon ezt meg fogják oldani.

Mennyi kortárs irodalmat olvas? Hogyan reagálja le, megírja, megbeszéli a barátaival? Milyen a kapcsolat az írók között?

Mindent elolvasok. Engem érdekel, hogy mások fejében mi van, mit írnak. Van, akit kéziratban olvasok. A Magvető kiadónak van egy „istállója", ebben benne van Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Tóth Krisztina, Rakovszky Zsuzsa, de ő kilépett, Darvasi László, Varró Dániel, Bodor Ádám és még sokan mások, és mi rendszeresen összejárunk és iszunk-eszünk. Ez egy jópofa istálló.

Esterházyval együtt néztük a foci-világbajnokságot. S akikkel nem vagyunk így sülve-főve együtt, azok közül is sok emberrel nagyon jó a viszonyom, néha telefonon hívjuk egymást. Nem rosszak a viszonyok.

Mi alapján dönti el, hogy egy témából regény, dráma vagy novella lesz?

Többnyire a téma eldönti. De van, amikor az ember téved, s akkor egy ideig máshogy gondolkodik, s menet közben rájön, hogy ebből nem regény lesz, hanem dráma vagy fordítva. Az anyag dönti el.

Legutóbbi regényében, a Tavaszi Tárlatban egy valóságos eseménysort hoz vissza 1956-ból. Tizenegy éves volt a forradalom idején, milyen emlékei vannak róla?

Elég sok emlékem van, ezek egy részét meg is írtam. Van egy novellám például, a Nagymikulás, ami benne van az első novelláskötetemben. Az ötvenhatos halottak napjáról szól, elég félelmetes. De szerintem egy jó novella, így utólag.

Részben a Tavaszi Tárlatban is benne vannak az emlékeim, csak meg kellett őket erősíteni, azért is jártam nagyon sokat könyvtárba, meg azért interjúztam mindenféle, addig nem ismert emberekkel, meg ismerősökkel is, hogy megerősítsem, hogy jól emlékszem-e és kiderült, hogy jól emlékszem.

Furcsa, hogy ha gyerekkorban az ember ilyen forradalmi időket él meg, akkor pár évvel idősebbé válik és utána „visszahülyül" gyerekké. De a társadalommal is ez történt tulajdonképpen: amit én kicsiben átéltem, az nagyjából egybeesett azzal, ami a társadalommal történt.

Ez nagyon sokat segített, hogy akkor már voltak személyes élményeim. És arról a közegről is – nem véletlenül játszódik ott ez a regény, ahol én akkoriban laktam. Nekem fontos volt, hogy ott legyen, és hiteles legyen.

Hogyan ír, milyen technikával? Vázlatol, majd számítógépbe írja?

Persze. Sok jegyzet van, ezeket be szoktam írni számítógépbe, mert nem tudom elolvasni a saját írásomat. Akkor az ember megírja, és átírja, és átírja. Sokszor kell átírni. Legalábbis én így dolgozom, hogy nagyon sokszor átírom.

Azt szoktam mondani, hogy az a különbség a dilettáns és a profi között, hogy a dilettáns csak egyszer írja meg, a profi tízszer. Nincs más különbség köztük.

Mikor érez sikert?

Ha én úgy érzem, hogy megvan, és meg tudtam csinálni, akkor az elég lényeges. Akkor odaadom hites olvasóimnak, vannak néhányan, akik elolvassák a kéziratot, és akkor mondanak mindenféle csúnya dolgokat, és ezeknek a nagy részét én végre is hajtom. Több szem többet lát.

Az, hogy közönségsikere van-e valaminek, vagy adott alkalommal nincs, az aránylag másodlagos. Én örülök, ha közönségsikere van, de ha úgy gondolom, hogy jó a mű és nem volt közönségsikere, az nem zavar, nem baj.

Olyan is van, hogy közepes műnek van közönségsikere. Az mondjuk talán anyagilag jelent valamit, de attól én nem vagyok annyira boldog. És elég sokszor van ilyen, az ember sajnos többször ír közepeset, mint jót, pedig azon is dolgozik, hogy jót írjon.

Mennyire zavarja egy ilyen jelenet, ami most történt, hogy egy író-olvasótalálkozón „benyújtják" a hírhedt Jönnek című versét? Oda van írva alá, hogy „Hazaáruló!", mennyire zavarja?

Annak idején nem örültem neki. 1986-ban zsidóztak le először, egy lengyel náci, és aztán 1987-ben, amikor megjelent ez a vers, akkor kiátkoztak innen-onnan-amonnan, a magyar irodalomból is. Szerintem ez egy mélységesen magyar vers amúgy, megnéztem, nincs igazuk, természetesen.

A magyarságról abszolút nincs szó, a magyarságról, mint egészről beszélek, sokféle a magyarság, meg én is a tagja vagyok. Ez egy nagyon pici, meghatározott csoportról szól, akik életveszélyesek, és egyszer már teljes romlásba taszították Magyarországot és nem szeretném, ha még egyszer.

Az ember megszokja. Hát Adyt azért többet hazaárulózták, mint engem, Móricz Zsigmondot is többet hazaárulózták, mint engem, minden jó magyar írót lehazaárulóztak annak idején. De ezt elkezdték még valamikor a Monarchia idején, és azóta is folyik a dolog.

Ezt meg szoktuk kapni. Vele jár.