Az irodalom nem tömegjelenség egy Küküllő-parti kisvárosban sem: ezt megerősítették az üresen maradt széksorok, de az udvarhelyi irodalomkedvelők és irodalmárok hiánya semmit sem vont le az október 13-i esemény jelentőségéből.

A korábbi évek forgatókönyvéhez igazodva az est vendégeit Lőrincz György, az alapítvány elnöke üdvözölte. Bevezetőjében emlékeztetett arra, hogy az EMIA-díjakkal azokat a kortárs magyar irodalmi személyiségeket kívánják kitüntetni, akik nem kerültek ugyan a romániai Írószövetség látókörébe, de életüket az irodalom bűvkörében élték/élik, munkásságukkal jelentősen hozzájárulva a határok nélküli egységes magyar irodalom gazdagításához, népszerűsítéséhez.

Lőrincz emlékeztetett: az EMIA feladatának tekinti az átkosban tiltólistára tett alkotók, irodalomtörténészek – mint például a jelenlevő Kántor Lajos és Pomogáts Béla – műveit a feketelistáról.

Az elnök nem kis büszkeséggel jelentette be, hogy az ünnep több mint díjkiosztó, ugyanis megvalósult az alapítvány régi álma, sikerült létrehívni az eirodalom.ro portált. Ez szellemi testvére a csíkszeredai Székelyföld folyóiratnak, amely „szinte kivette a lábunk alól a talajt".

Hertza, az újra felfedezett

A Csík-Udvarhely közötti „viszály" problémájára az érintettség apropóján elegánsan válaszolt az idei Debüt-díjas Hertza Mikolát méltató Fekete Vince, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, mondván, hogy az irodalmi folyóirattal, annak ernyője alatt biztosítottak számukra helyet.

Fekete hangulatos, személyes élményekkel tarkított méltatása emberközelbe hozta a még ismeretlen Hertzát. Megtudtuk, hogy Csíkszeredában él, Molnár Vilmos író felfedezettje. Tíz évvel ezelőtt tűnt fel, majd egy évtizedes hallgatás után megemberesedve, kötetre való írással jelentkezett újra.

„Felfedezni az semmi, újra felfedezni, az valami" – fogalmazott Fekete, aki szerint Hertza Mikola nemcsak tehetséges, de udvarias író is, mert nem teszi próbára az olvasó türelmét. Groteszk egypercesei góbés humorral győznek meg arról, nem kell fejre állni ahhoz, hogy visszájára fordítva lássuk a világot.

A Kísérteti jelleggel című kötet szerzője két rövid írása felolvasásával bizonyította a Fekete- igazságot, s bevallotta, úgy érzi magát, mint akire túl nagy súlyt raktak, de nem fog elmenekülni a második kötet megírásának feladata elől.

Azok a bölcs hetvenesek

Tizenhetedik éve immár, hogy az EMIA nem csak a pályakezdőket, de a sok tollhegyet elkoptatott, a hetvenedik életévüket betöltő irodalmárokat is díjazza. A kuratórium döntése alapján ebben az évben nem kisebb neveknek dukált az elismerés, mint Gálfalvi György és Magyari Lajos.

„Hetven év már alkalmas egy életművet összegezni" – fogalmazott a neves írót, riportert, lapszerkesztőt és irodalomtörténészt méltató pályatárs, Kántor Lajos, aki a „vidéki kiskirályok köreit" megzavaró ifjú riporter Gálfalvit épp úgy dicsérte, mint a második Forrás-nemzedék kritikusát, a Látó folyóirat főszerkesztőjét.

Szavaira a nagyon személyes hangvételű, szilánkos feljegyzésekből összerakott önvallomásban jött a válasz és köszönet. Az írás Gálfalvi egyfajta ars poeticája és számvetése volt. A 70. születésnapját áprilisban töltő alkotóemberé, aki azt tanácsolta, hogy „öregkori álmainkat legjobb fiatalkorunkban megvalósítani", s bevallotta, alattvalónak mindig is alkalmatlan lesz, s leginkább bántja, hogy „be vagyunk zárva önmagunk közölhetetlenségébe".

Magyari, aki hazajött

A székelyudvarhelyi Magyari Lajos költőt méltató Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus köszöntője a korábban elhangzottakhoz viszonyítva talán kissé száraz adatközlés-szerű volt. Ellensúlyozta ezt a díjazott, akinek sikerült a saját verseiből idézve könnyekig meghatni a tisztességben megőszült irodalmárokat.

„Az ember elindul, és élete delén visszatér oda, ahonnan indult, Székelyudvarhelyre" – igazi lokálpatrióta szólalt meg Magyariban, aki elfogultan beszélt szülővárosáról, amely szerinte mindig is a „szorgalom és szellem városa volt", ahová 70 évesen is jól esik visszatérni, mert Udvarhely ma is „kicsike, de ügyes, szerény, de nagyra törő".

Lábjegyzet a kritikus sorsa

Végezetül Pomogáts Béla irodalomtörténész jellemezte a nemzeti irodalom küldetésének teljesítésében társunk, barátunk és szövetségesünkként az EMIA Hídverő-díjának kitüntetettjét, Pécsi Görgyit.

A József Attila-díjas magyarországi irodalomkritikus finom humorral átszőtt válaszában az erdélyi magyar irodalommal és az itteni emberekkel való első találkozásának azóta sem szűnő varászáról mesélt. Hozzáfűzte, egyáltalán nem bánja, hogy az irodalomtörténészek és kritikusok sorsa lábjegyzet lesz egy doktori dolgozatban. Végezetül megígérte, hogy a Hídverő-díjjal járó gyűrűt minden nagy nemzeti ünnepen viselni fogja.

Bár néha kicsit hosszúnak tűntek a méltatások és volt, hogy irodalomórán éreztük magunkat, összességében élmény, legfőképpen pedig emlékezetes találkozás marad az irodalommal az EMIA 17. gálája.