Kánikula száz évvel ezelőtt is volt, illetve fürdőhelyei is voltak Székelyudvarhelynek, nem is akármilyenek. Természetesen az első számú fürdőhelynek a Nagy-Küküllő számított, de a város területén már a 19. században működtek – elsősorban gyógyvizes – fürdők, az első világháború előtt, a dualizmus korában igazi fürdőparadicsomnak számított a város.

Az egyik legelső gyógyvizes fürdő a Jézus kápolna mögötti kis völgyben volt. Az egykori Solymossy-féle gyógyfürdő nyomait ma is felfedezhetjük, ha bemegyünk a Kuvar-hegy vége, a Köszörűkő alá, a fürdő emlékét egy ottani utcanév is őrzi (Medence utca). A korábban is működő gyógyfürdőt Solymossy János gyógyszerész építtette ki 1879-ben, néhány éven belül annyira kiépült, hogy nemcsak udvarhelyiek látogatták.

Az 1912-ben egy földcsuszamlás következtében teljesen elpusztult és felhagyott fürdő történetéről itt írtunk részletesebben. A pusztulás ellenére a megmaradt kis medencékben még a hatvanas években is fürödtek az ottaniak.

Nem messze tőle, a Budvár és a Csicser alatt volt egykor az ún Gergely-féle sósfürdő – akárcsak az említett fürdő nevét, ezt is őrzi egy utca elnevezése, a Sósfürdő utca, aminek a végén egy híd is átívelt a Nagy-Küküllő jobb partjára, a fürdő vendégei ezen közlekedtek. 1892-től hívták Gergely-féle sósfürdőnek, mivel Gergely Ferenc kereskedő működtette, de ebben nem voltak szabadtéri medencék, hanem kádakban fürdőzhettek az udvarhelyiek, illetve a gyógykezelésre érkezők. Egészen a második világháború idejéig működött.

A Fekete-tó a Kollégium-kerttől a Csicser irányában volt, a sínen túl, a hatvanas években létesített gyümölcsös alatt, a mai terelőút mellett. Ezt az 1920-as években kezdték használni. Ebben a kis tóban gyógyhatású fekete iszap volt, amit a fürdőzők rendszeresen magukra kentek. Mai szemmel nézve nem volt valami igényes, hiszen csak fakeretes medencéje volt, partján is néhány fapad volt elhelyezve, fakerítés választotta el a mezőtől. Az úgynevezett „népi fürdők" kategóriájába tartozott, körülbelül az ötvenes évekig használták.

Az Udvarhely melletti fürdők egyik legjelentősebbike a Szejkefürdő, ami szintén a 19. század második felében, a tulajdonos Orbán Balázs idejében élte fénykorát – az akkori épületek közül (az út mindkét oldalán vendéglők és más épületek álltak) mára egyetlenegy maradt, a Szejke Gyöngye vendéglővel szemben álló, az oldalba épített ház.

Orbán Balázs korában már volt egy fakeretes medence a jelenlegi strand helyén, ezt az ún. Attila-forrás táplálta – a medence falában a mai napig látható kövek még a legnagyobb székely korában kerültek a helyükre. A medencét a hatvanas években betonozták le, azóta is végeztek rajta kisebb-nagyobb átalakításokat, a mellette levő épületben a tulajdonképpeni gyógyfürdő van.

A városi strandot Székelyudvarhely iparosodásával egy időben építették. A ma is álló, legnagyobb kiterjedésű első medence 1975-ben készült el, a gyerekmedencével és a másik, mélyebb medencével néhány évvel később bővült, a jelenleg is használatos fémkorlátokat a matricagyárban gyártották. A strandot a rendszerváltás után kb. 15 évig egy magánszemély, néhai Szeley-Szabó László üzemeltette, tíz évvel ezelőtti váratlan halála után ismét a város adminisztrálja. Egy új strand megnyitásáig ez volt az udvarhelyiek fő strandja, de a környékbeli fürdőhelyek (pl. zeteváraljai víztározó, szentegyházi, sóskúti, parajdi fürdők) is népszerűek.

Időben a legfiatalabb a Septimia elnevezésű magánstrand – az egykori József Attila Fémmegmunkáló Vállalat, egy gyártelep helyén 2009-ben jött létre a fedett uszoda, egy évvel később pedig a szabadtéri strand is működni kezdett. A város területén ma ez a két szabadtéri létesítmény, illetve a szejkei strand igyekszik kielégíteni az udvarhelyiek fürdőzési igényeit.

(Cikkünkhöz felhasználtuk Vofkori György: Székelyudvarhely – Várostörténet képekben című kötetét és más, helytörténeti jellegű forrásanyagokat, szóbeli közléseket)