Székelyudvarhelyen és környékén már a múlt század elején síztek, a sportág az 1920-as években kezdett nagyon népszerűvé válni a környékbeli dombokon. Sífutó- és lesikló versenyeket is rendeztek, előbbit a Cserehát fennsíkján, utóbbit a Pap-kertben, az ún. tanárok völgyében, a Csicseren, a Nagyoldalon, illetve a Madarasi Hargitán. Sífutó versenyek a vársban is zajlottak abban az időben, a versenyzők általában a sétatérről indultak, illetve a cél is ott volt.

A síugrást is elkezdték űzni az udvarhelyiek a huszas években a környékbeli dombokon, de igazi síugrósánc akkor még nem volt. Ezzel párhuzamosan nőtt meg az igény egy olyan síugró sánc létesítésére, amelyen komoly, országos versenyeket is meg lehetett rendezni.

A Szejkéhez közel, a Lengyelfalva felé vezető út mellett, Ugron Ákos telkén, egy magas domboldalban alakították ki a síugró-sáncot, annakidején hatalmas munka volt ezt megépíteni, lévén, hogy csak kézi erővel dolgoztak rajta, nem voltak munkagépek. Gyakorlatlag kicsákányolták a hegyoldalból a sáncot, a sízők és ismerőseik önkéntes munkában készítették a pályát.

A síugró sáncot 1933 február 19-én avatták fel egy versennyel, ezen az udvarhelyieken kívül székelykeresztúri, brassói és csíkszeredai versenyzők vettek részt, a megmérettetést a Hargita Testedző Egylet síszakosztálya rendezte.

A pálya mellett egy fából készült építmény, az ún. fatorony volt, itt foglaltak helyet a bírók – a pályán előttük volt az sáncasztal (innen ugrottak el a sportolók), érkezésig kb. 30-40 méteres ugrásokat is tudtak végezni. Lent a völgyben az út és a pata között volt a talajfogás, itt fékeztek le a síugrók.

A síugrósánc megépítésével a sportág rohamosan kezdett fejlődni a környéken, az ötvenes években már országos szinten is nagyon jó eredményeket értek az udvarhelyiek, többek között Mósa István, Jére Sándor, Péterffy Tibor, Cseke László, Dézsi György, Dénes László és mások. Péterffy Tibor 1956-ban, 59-ben és 60-ban országos ifjúsági bajnok lett, Kovács István 1962-ben, Erőss József pedig 1963-ban és 64-ben érte el ugyanezt az eredményt.

Az Akarat csapata 1956-ban országos második helyezést ért el, 1964-ben Románia Kupát nyert Mósa István edző vezetésével Brassópojánán, a legtöbb udvarhelyi sportolót pedig rendszeresen hívták a román válogatott versenyeire is. Akkoriban nagyon sokan összegyűltek egy-egy ilyen versenyre, az országban hasonló pályák Tekerőpatakon, Borsabányán és Hétfaluban is voltak – többek között ezen települések csapatai voltak az Akarat ellenfelei.

A sportágat a kilencvenes évek elejéig űzték az udvarhelyiek és a környékbeliek – akkor még rendeztek egy közös versenyt a gyergyószentmiklósiakkal, majd gyakorlatilag abbamaradt a síugrás Székelyudvarhelyen.

A sánc helye ma is megvan: a Lengyelfalvára vezető úton kb. 300 métert kell haladni, baloldalt látható az egykori ugrósánc. Néha krosszmotorosok használják a meredek lejtőt, de úgy tűnik, hogy ez a sportág nálunk teljesen megszűnt.

(Cikkünkhöz felhasználtuk Vofkori György: Székelyudvarhely – Várostörténet képekben című kötetét)