Egészen biztos, hogy voltál olyan buliban vagy lakodalomban pár évvel ezelőtt is, ahol a Dé Lá Funk játszott. Volt ott egy csendes, szőke zongorista, ifjabb Orosz-Pál József, aki ma már Bukarestben, az egyik legnépszerűbb román énekesnő, Andra kísérőzenekarában játszik, illetve producerként, hangszerelőként olyan dalokban közreműködő, amit talán te is láttál, ha nézel román zenecsatornákat. Interjú Jocóval, sok-sok zenével.

Nem volt váratlan, hogy zenei pályára kerültél, hiszen mind édesanyád, mind pedig édesapád zenetanárok. Édesapád karnagy, kórusvezető és egyetemi oktató is. Neked milyen első zenei élményed volt egy ilyen családban?

Nagymamámhoz kötődik az első zongorás élményem. Tudott egy nagyon szép darabot – mi csak úgy hívtuk, hogy a Madaras dal, azt kértük bátyámmal (Orosz-Pál Levente, a Transylvania Rock Band énekese - szerk.megj.) mindig, hogy játssza el zongorán nekünk. Azért lett „madaras", mert a zongorának a felső regiszterében játszotta, mintha madarak csicseregnének, nagyon szép, fülbemászó dallama volt.

Az megragadott és megszerettem a zongorát. A szüleimhez is jártak diákok zongoraórára, úgyhogy ez kiskorom óta jelen volt nálunk.

Zenei általánosba jártál Udvarhelyen, ez a mostani Palló Imre Művészeti Szakközépiskola elődje volt, aztán utána a gimnáziumba jártál, ott is érettségiztél – mennyire volt tudatos gyerekkorodban, hogy te zenész leszel?

Akkoriban a rendes suli mellett jártunk zeneiskolába, gyerekként nem sejtettem, hogy a zene mellett fogok kikötni. Többször is volt olyan elhatározásom, hogy abbahagyom a zenélést, mert nem nagyon szerettem gyakorolni. Úgy döntöttem, hogy változtatok, s a gimiben matematika-informatikát végeztem.

Mégsem tudtál elszakadni a zenéléstől, hiszen középiskolás korodban többedmagaddal megalapítottátok a Balance nevű rockzenekart, aminek a legénységéből később kinőtt a Dé Lá Funk együttes.

Igen, az már kilencedikes koromban létrejött és nagyon szép, pozitív időszak volt. Mindig nagy izgalommal töltött el, amikor mentünk próbálni Kovács Lászlónak a termébe, a Művelődési Házba – ő akkoriban sokat segített a kezdő, fiatal zenekarokon.

Mindig figyeltük, hogy ott van-e az autója az épület előtt, mert ha ott volt, akkor lett kulcs és mehettünk próbálni. Alig vártuk, hogy menjünk próbálni! Sokat koncerteztünk, gólyabálokon, városi rendezvényeken léptünk fel.

Egy elég rangos tehetségkutatót is megnyertetek 2002-ben Görögországban az együttessel, akkor már komolyabbra fordult a dolog.

Az már középiskola után volt, már egyetemistákként vettünk részt a vetélkedőn, a csapat akkor kibővült Monyoval (Molnár Endre – szerk. megj.) is, az öccse, Molnár Csaba volt eleinte a gitáros a Balance-ben. Akkor már rendszeresen zenéltünk Kolozsváron is, hiszen mindannyian oda jártunk egyetemre.

Alapvetően milyen zene izgatott akkoriban?

A bátyámnak köszönhetően alapvetően a rockzene, aztán elkezdtem hallgatni igényesebb popzenéket, progresszív zenét, mint az Emerson, Lake and Palmer, a Rush, Dream Theater, a Doorst is nagyon szerettem, majd a Toto zenekart, amit mai napig szeretek hallgatni. Lassan a jazz felé is fordultam, ahogy nyílt a fülem. Aztán 2003-ban kerültem a Kőbányai Zenei Stúdióba, ott kellett is játszani, ott kezdtem el profibb szinten jazzt tanulni Fogarasi Jánostól.

Politológiát tanultál Kolozsváron, majd a budapesti Kőbányai Stúdiót ösztöndíj-gondok miatt hagytad abba – majd visszamentél Kolozsvárra és a zeneakadémiát is kijártad. A klasszikus zenei képzés milyen hatással volt rád?

Sajnáltam is, hogy csak klasszikus vonalon lehet ott tanulni, csak egy jazz modulnak nevezett kurzus volt, azon igazából jazztörténeti előadások voltak, meg meghívott zenészek koncerteztek. Kőbánya után nem sokat tudott adni a jazz terén, de az egészben sokat segített az összhangzattan, a licencvizsgámat is abból tettem le. A szolfézs is jó volt – mindig kapsz valamit. Folytattam a jazz gyakorlását, az iskola mellett nagyon sokat segítettek a könyvek is, amit beszereztem Pesten. Jártam ki még magánórákra is Nagy János jazz-zongoristához.

Kik voltak azok a zongoristák a magyar vagy a nemzetközi mezőnyből, akikre fiatalabb korodban nagyon figyeltél, illetve mai napig hatással vannak rád?

A magyarországiak közül Kaltenecker Zsolt, Oláh Kálmán, Szakcsi Lakatos Béla és fiai – Magyarországon amúgy világszínvonalú zongoristák vannak. A nemzetközi mezőny még tágabb. Újabban azt csinálom, hogy egy applikációval vadászok zenéket, újabb előadókat fedezek fel. A régiek közül Bill Evans nagy kedvencem, Wynton Kelly-t nagyon szeretem, Chick Coreáról, Keith Jarrettről nem is beszélve. Nemcsak zongoristákat, illetve nemcsak jazzt hallgatok, hanem bármit, ami jó.

Az egyetem alatt folyamatosan játszottál a Dé Lá Funk zenekarban, lakodalomban, rendezvényen, osztálytalálkozón, edződtél a zenekarosdiban.

Rengeteg helyen megfordultunk a Dé Lá Funkkal, minden bulit elvállaltunk, ahova hívtak. Akik hívtak, azok tudták, hogy miért hívnak. Mellette volt a Swinging Train is, az egy jazz-zenekar volt - ami aztán sajnos felbomlott - egy időben szinte több koncertünk volt, mint a Dé Lá Funkkal.

Sokat tanultunk, fejlődtünk abban az időszakban, sok jó zenész megfordult a zenekarban. Aztán utána jött a Plan B nevű zenekar, itt folytattuk a Swinging Trainnel elkezdett munkát, saját szerzemények is születtek.

Egy bukaresti zenekarban kezdtél játszani, aztán annyira gyakran kellett menned fellépni oda, hogy inkább odaköltöztetek a pároddal.

Bukarestbe úgy kerültem, hogy László-Orth Hunor, aki a gitárosunk is volt a Balance-ban, többször hívott oda zenélni. Hunival sokat zenéltünk együtt, kész, illetve félig elkészült felvételeink is vannak. Őt hívták először Bukarestbe egy Emanuel nevű énekes kísérőzenekarába, így leköltözött. Aztán ő hívott engem is – amikor először jöttem Bukarestbe, nem igazán fogott meg az itteni hangulat.

Felvételiztem a bukaresti konzi (UNMB - Universitatea de Muzică din București – szerk. megj.) Kompozíció Jazz és Könnyűzene mesteri szakára, de nem szerettem az ottani hangulatot, az oktatás sem volt olyan, mint amilyenre számítottam, így egy év után lefagyasztottam, és visszamentem Kolozsvárra.

Másodszor aztán egy nagyon konkrét ajánlat jött, Hunor zenekarából Sárosi Péter zongorista hazaköltözött Marosvásárhelyre s ő hívott fel, hogy vegyem át a helyét. Így nekem is könnyebb volt a döntés, mert egy csomó koncert le volt kötve s így nem jöttem a semmibe. Egy jól menő zenekarba hívtak, a Cortez Band-be – ez ma már nagyon hébe-hóba játszik, mert az énekes Angliába ment.

De akkoriban jól ment a szekér, én még a végét elkaptam. Aztán közben más zenekarokban is közreműködtem, több együttesben is megfordultam.

Volt az Antarctica nevű elektro-popos zenekar, amivel el is készítettünk egy olyan dalt, amiben szerzőként is benne voltam. A brassói, de szintén Bukarestben élő Kovács Dalma partizós, cover-zenekarában is játszottam, ez ment egy ideig párhuzamosan a Cortez Band-del, s a Dalma zenekarából kerültem az Andra együttesébe.

De közben Mihai Chițu zenekarában is megfordultam, ő néhány évvel ezelőtt nyerte meg a Vocea României-t.

Andra ma az egyik legismertebb és legmenőbb román énekesnő.

Tizennégy éves kora óta, majd másfél évtizede van a pályán, szerintem Románia egyik legjobb énekesnője. Tizenöt év alatt folyamatosan ott volt az ország első öt énekesnője között – habár nálunk odahaza, Székelyföldön nem nagyon ismerik, de itt az egyik legismertebb, szerintem megérdemelten.

Bukarestben mi számít menő zenének? Mi az eladható, divatos zene ma a román fővárosban?

Andrának volt egy dance-irányzata is, de ez már nincsen, pár évvel ezelőtt az ment nagyon. Alapvetően popzene, de most nem lehetne beskatulyázni.

Most mindenki be akar kerülni a rádiókba, mert ha nem vagy ott, akkor úgymond nem létezel. Ahhoz, hogy bekerülhess a rádiókba, kénytelen vagy nagy kompromisszumokat kötni, még akkor is, ha jó zenéket szeretsz. Olyanokkal, amik picit komolyabbak vagy zeneileg összetettebbek, egyszerűen nem lehet betörni. Ez egy ördögi kör, ami rákényszeríti magát az előadókra, zenészekre. Ha nem lenne megkötve ennyire a kezük a szerzőknek, zenészeknek, akkor sokkal jobb zenék mennének a rádiókban, mint amik mennek.

Mi az, vagy kik azok, akik megkötik a kezeiteket? A közönség igénye vagy pedig a rádiós szerkesztők „kívánalmai"?

Összefügg a kettő, de főleg a rádiós szerkesztők, a DJ-k azok, akik eldöntik, hogy milyen dalok kerülhetnek be a rádiókba. Olyan dalok, amik egy nap alatt több hallgatottságot érnek el. Egy másik dolog, ami szintén a hozzájárul a hallgatottsághoz, hogy a fiatalok, a 11 és 15 év közöttiek itt még mindig betelefonálnak a rádiókba és elmondják, hogy milyen zenét szeretnének. Nem minden rádióadó törekszik arra, hogy nevelje ezt a réteget.

Mennyi kompromisszumot kellett eddig kötnöd a bukaresti zeneiparban?

A kompromisszumok nagyrésze inkább a stúdiómunkáinknál jelentkezik. Én dolgozom egy stúdióban, ahol különböző előadóknak készítünk dalokat. Mivel a stúdió meg kell éljen és a stúdió tulajdonosa is ebből él, ezért kénytelen olyan dalokat is megírni, illetve kiadni a keze közül, ami a rádiókba is bekerül. Nem mondanám azt, hogy nem tetszenek ezek, de vannak olyan dolgok benne, amik ahhoz képest, ahogy eredetileg el voltak képzelve, nem pont olyanok lettek.

Meghangszerelem, elkészítem az egésznek az instrumentális részét, miután megvan az énekdallam – itt vannak olyan esetek, amikor a rádió vagy a kiadó visszaküldi a dalt, hogy egy picit kellene változtatni a refrénen, a szakaszon, vagy azt kérik, hogy kicsit másabb legyen vagy éppen táncolhatóbb. Van egy ilyen negatívuma a dolgoknak: beleszól egy olyan közeg, aminek nem kellene beleszólnia.

Bukarestben mégis sok külföldi készít hangfelvételt, a román fővárosba jönnek előadók a stúdiókba, bekerült az európai vérkeringésbe. Jók a stúdiók, jók a szakik vagy olcsók a költségek? Ezt te hogy látod?

Igen, ez létezik, a külföldiek tulajdonképpen megveszik az előre elkészített dalokat, kompozíciókat – nem az történik, hogy együtt lejönnek és alkotói munkát végeznek, hanem kiválasztanak például egy dalt, ami tetszik és megvásárolják.

Hogy miért pont Románia? Nem tudom, de valamit elkaptak az itteniek, ami kint is megy. A dalok hangulata, hangzása olyan, mint amit Nyugaton is hallgatnak és ilyen dalokat le is tudnak gyártani. De valószínű, hogy anyagilag is megéri nekik innen vásárolni a dalokat, mert azt olyan minőségben készítik el, ami megfelel az elvárásaiknak.

Mit gondolsz a mostanában oly divatos televíziós tehetségkutatókról?

A most induló Voice Kidsben, ami a Vocea României-nek a gyerek-változata, egy kislányt kísértem zongorán. Andra mentorként szerepel ott, ő kért meg erre, csak ilyen szinten vettem részt ilyesmiben. Több a negatívum az ilyenekben, mint pozitívum. Ha igazából arról szólna, hogy tényleg a tehetséget keresik, az értéket, akkor egy szuper dolog lenne. De nem ez történik. A tévéadóknak ez egy pénzszerzési lehetőség, erre van az egész felépítve.

Megfordulnak nagyon tehetséges emberek, de sajnos nagyon nem tehetséges emberek is. Az a baj, hogy mindenki meg van győződve arról, hogy ő milyen jó énekes. Odamennek, s egy óriási csalódás éri őket. Igazából nem szeretem ezeket. A Fölszállott a páva, illetve a Virtuózok viszont teljesen rendben vannak. Amik viszont a kereskedelmi csatornákon láthatók, azok nem igazán jók. Egy X-Faktort pár évvel ezelőtt követtem, mert Takács Nikolast ismertem a Kőbányai Stúdióból, szurkoltam is neki.

Te melyik szerzeményeidre vagy a legbüszkébb?

Különbséget kell tegyek a dolgok között. A stúdióban nem szerzőként, hanem hangszerelőként veszek részt a munkában. Aki írja a dallamokat, a dalszerző egy másik személy – a jogdíjból én mint hangszerelő részesülök. Hozzájárulok ahhoz, hogy milyen lesz a végleges formája – nagyon sok olyan dal került be a rádiókba, amiben az én munkám is benne van.

Amik valóban az én kompozícióim, azok a régi Balance-dolgok, illetve a Swinging Trainnel készített felvételek, igazából ezekben tudtam magam kiélni anélkül, hogy kompromisszumokat kellett volna kötnöm. A stúdiómunka egy másik fajta dolog. Mindaz a tudás, ami a másik részből származik, akaratom ellenére jelentkezik ezekben a stúdiómunkákban is. De ott is van néhány, ami elég jól sikerül és mint popzene, teljesen rendben van.

Tervezel olyan saját zenekart vagy projektet, amiben olyan muzsikát játszol, amit tényleg szeretnél?

Elég rég tervezem, s remélem, hogy az idén össze is jön. Próbatermi szinten van, összeülünk, játszunk együtt a zenészkollégákkal, de arra ritkán volt példa, hogy ezekkel dolgokkal kijöjjünk a próbateremből.

Komolyabb utakra szeretném terelni ezt is, hiszen tényleg van néhány olyan dal, ami kész van. Hátha még Udvarhelyre, a G. Caféba is eljutunk a jazz-projekttel... Vagy a kolozsvári, erdélyi klubokba.

Mennyire szoktad meg Bukarestben a mindennapokat?

Tetszik az, hogy mindig van pörgés, mindig valamin kattogok, valami projekt mindig működik. Nincsenek holt idők és ez annyira le is foglal, hogy nem jut eszembe azon bosszankodni, hogy milyen rossz a forgalom, meg hogy mennyi időbe telik eljutni A-ból B-be. Vagy hogy az emberek itt olyanok vagy ilyenek. Tény az is, hogy az a kör, amiben mozgok, tehát a zenészeké, illetve azok a helyek, ahol játszunk, azért másabbak.

Nagyon sok magyar van, nagyon sok erdélyi van. Otthon én is azt hittem, hogy Bukarest az „Nagyoláhfalu", lemész oda, aztán isten őrizz, de ennek picit ellent kel mondanom. Mindenhol tudni kell meglátni a szépet. Ha erre képes vagy, akkor könnyebb elviselni a nehézségeit is. Ha még autópályák is lennének, akkor gyakrabban haza tudnék járni. Hiányzik az otthoni, kisvárosi lét is, no meg a kolozsvári is, ami egy másik típusú nagyváros. De igazából megszoktam már.