Sok szempontból különleges jelenség a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány Kaláka programjának felelőse. Érték tragédiák az életben, de nem bújik el az árnyékban, a napos oldalt keresi, ahol csak úgy burjánzanak a tervek.

Gyerekkora állandó kettősségben telt: egyszerre tapasztalta meg az egykor kulturálisan sokszínű nagyváros iparosodását, illetve kulturális homogenizálódását a székely paraszti életformával.

Székelymuzsnai családból származik, de Brassóban nőtt fel és járt általános iskolába. A nagyvárosban édesapja kőművesként dolgozott – pénzt kerestek, hogy hazaköltözzenek. Brassó akkori átlényegülését saját bőrén érezte: a munkásszállóvá változtatott egykori polgári lakás aranyozott, tágas fürdőszobáját tizenketten használták. Eközben Udvarhelyen a magyarországi kulturális élet teljesen leképeződött, de Brassóba már nem jutott el az LGT vagy az Omega. Az ottani életük „küszöbállapot volt".

Az életet mindig is Udvarhelyen képzelték el, így az udvarhelyi gimnáziumba járt iskolába, bentlakásosként, majd „mire az öcsém is középiskolába került, a szüleim is hazaköltöztek" – meséli Péter Ildikó, aki volt már manikűrös, vállalkozó, aktakukac, rádiós hírszerkesztő, és most hivatásos civil.

De hogy jutottunk máris idáig? Tekerjük vissza a szalagot, egészen a legizgalmasabb időszakig, a szerelemig.

A gimiben érettségiztem, és nagyon korán, húszévesen férjhez mentem. Mire a férjem végzett az egyetemmel, már két és fél éves volt a fiunk.

Amikor a férjemet először megláttam egy szórakozóhelyen, megböktem a barátnőmet: „Látod azt a szép, magas, fekete hajú fiatalembert? Ő lesz a férjem." És így is lett. Elvégeztem az iskolát, összeházasodtunk, kaptunk lakást, és megszületett az első gyermekünk.

A bírósággal szembeni szépségszalonban dolgoztam manikűrösként tíz évet.

A rendszerváltást jellemzően kétféle módon élték meg az emberek: vagy sikerült a múlt romjain felülkerekedni, vagy lent maradni, és óvatosan kivárni, amíg az előbbi élelmesek eltakarítják fentről a törmeléket. Melyik életutat választották?

A rendszerváltás után családi vállalkozást indítottunk, építőanyagokat forgalmaztunk és szolgáltatást is nyújtottunk. Egész 2001-ig, amikor megváltozott a piac szerkezete, a kisvállalkozásokat felfalták, megsemmisítették az akkor feltörekvő nagyok.

A fiunk is akkor ment Budapestre egyetemre, így biztos, állandó jövedelemre volt szükségünk, ezért a férjem elment máshová dolgozni. Én egy biztosítótársasághoz kerültem, ahol minden tehetségemet és tehetségtelenségemet felhasználtam, mindent csináltam, de nem nagyon szerettem.

Azokat a munkákat szeretem, amelyek a kiváltják a kreativitást belőlem, kihívást jelentenek. Nyilván, ha megfizetnek, átmásolom az adatokat egyik aktából a másikba, de az önmegvalósítás szempontjából nagyon megszenvedtem azt a négy évet, amíg a fiam végzett az egyetemen, és elnyert egy finn ösztöndíjat.

Akkor is lehet, hogy pont az kellett, hogy a kolléganőm azzal biztasson: egy negyvenéves nő nyomja meg a fenekét egy helyen, mert ő már nem kell senkinek.

Erre felébredt bennem a székely dac, hogy én csak azértis megcsinálom. Elmentem a rádióhoz hírszerkesztőnek. Nagyon jó volt abban a periódusban a csapat, élénk munka folyt, az emberektől sokat lehetett tanulni, a kezdetek utáni néhány évben nagyon sok energia volt még benne. Volt azután egy átalakulás, és eljöttem.

Egy ideig nem akartam dolgozni, nem mentem sehová, hanem azt, ami annyi éven keresztül otthon elmaradt, megoldottam. Meszeltem, rendet raktam, nagyon jó volt. A fészekjavítás után egy faipari céghez kerültem, ahol aztán szintén mindent csináltam a munkavédelemtől a bérelszámolásig. Változatos, szép munka volt.

Közben már itt volt Chris Worman, a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány amerikai atyja, a fiam került vele kapcsolatba tolmácsként. Elkezdett hozzánk járni, és néhány alkalommal önkénteskedtem náluk. Így kerültem az SZKA-hoz.

Egy ideig csak félmunkaidőben dolgoztam, mert még csak egyéves volt az alapítvány, ki kellett próbálni, hogy az Amerikában már jól működő kezdeményezések, mint a kalákaprogram és az alkalmazotti felajánlások, hogyan működnek nálunk. Amikor félév múlva láttuk, hogy el tud indulni, akkor átjöttem teljes munkaidőben dolgozni.

Mi volt a szépsége, nehézsége ennek a munkának?

Amikor Chris eljött az Agorától és megjelent a közéletben, akkor elkezdtem az ő szemén keresztül nézni a várost, és teljesen megváltoztatta az addigi képemet róla.

Milyenre?

Sokkal pozitívabbra, mint eddig. Egy kicsit felül tudtam emelkedni, felülről nézni. Ő a mai napig szereti ezt a várost, az embereket, Udvarhely a szíve csücske. Nem is nagyon értette, hogy mi a bajunk nekünk, udvarhelyieknek saját magunkkal.

Ezen a mentalitáson próbált változtatni. Ő azt mondta, hogy ez a város biztonságos, nyugodt, kulturált, lakói képzett munkaerők, szorgalmasak, nyelveket beszélnek, itt egy erős közösség van, erősek a baráti, rokoni kapcsolatok. Azt mondja, a Kalákára reflektálva, ha megtudjuk, hogy például Kaláka van, akkor úgy gondolkodunk, hogy én elmegyek, de a szomszéd biztos nem lesz ott. És a végén mindketten ott leszünk. A küszöbig vagyunk gazdák, és a küszöbön túl szinte senki földjének érezzük azt, ami van, ezen a szemléleten kellene változtatni.

De ez nem volt mindig így. Gyermekkoromban elég sok nélkülöző család élt körülöttünk. Nagyanyám nem tudott úgy főzni, hogy ne vigyen a szegényeknek, vagy édesanyám – és mindenki más is a házból − nem tudott úgy tésztát sütni, hogy a szomszéd gyermekeknek is ne adjon. Ügyeltek egymásra az emberek.

Egyébként az önkéntesség szépségére és hasznosságára a gyermekeim tanítottak meg. Ők voltak, akik a világ legtermészetesebb dolgának tekintették, és belülről jövő nyitottsággal csináltak mindent. Két generáció között valamilyenre sikerültem így én is! (nevet)

A segítségkérés és nyújtás kultúrája eléggé válságos időszakát éli, a legtöbb ember erején felül küzd, hogy nehogy „megszoruljon". Hogy lehet ebben a kontextusban a segítségkérés és adás közötti szerepet megélni?

Programvezetőként száz százalékig meg kell legyél győződve arról, hogy az, amit csinálsz, nem koldulás, nem kérés, hanem segítségnyújtás egy jó célért.

Az a lényeg, hogy sok ember, ha kevesebb összeggel is, de támogasson egy megmozdulást, és ha a pénzalap megvan, kalákában meg tudjuk valósítani. Élhetőbbé tesszük a környezetünket.

Ezt 2008-2009 óta csináljuk. Aki akkor négyéves volt, az most közel tizennégy. Az első kalákázónknak, Lilinek a bokájáig ért a trikó, amit adtunk – ma térdig ér és még most is kalákázik velünk. Ő már egy olyan családban nőtt fel, amely aktív szerepet vállal ebben a megmozdulásban.

Meg kell, hogy szülessen a szívedben a csoda, ezt így lehet csinálni.

Hány ember kapcsolódott be a kalákába az évek során?

Egy-egy ilyen nagyobb megmozduláson, mint a Jézus kápolna környékének feljavítása, 100-an voltak. Egy másfajta kalákára, mint a Vakkantó kutyapark, kevesebben jöttek, de ott ötször kalákáztunk. Összesen több százan vettek részt, aki egyszer eljött, az eljött másodszor is.

Legjobban a gyerekek szeretnek kalákázni. Nagyon megérinti őket a közös munka, a közösen csinálunk valamit érzése. Aki részt vesz egy kalákában, az kötődni fog ahhoz a helyhez, az már nem fog úgy elmenni mellette, mintha senki földje lenne.

Akik a Tábor negyedi sportpályánál kalákáztak, ma is gondozzák a területet, és felhívják a kisebbek figyelmét arra, hogy oda kell figyelni a pályára, mert az a miénk, mi használjuk. És ezt látom a kutyaparknál is, hogy igyekeznek rendben tartani.

Hány ilyen helyszín van?

Legelőször hat játszóteret tettünk rendbe, aztán a két sportpálya, a Szabók utcai grund, a Jézus kápolna, a Vakkantó kutyapark és most a gyermekbarát kórház. Hét helyszín. A pályákon kicseréltük a kerítést, amit a Matricától kaptunk, lefestettük az oszlopokat, új aszfaltszőnyeget, kosárpalánkot, kaput, szemeteseket tettünk, felfestették a focipályát, kívül játékokat raktunk. Most, ha kilyukad a kerítés, a gyerekek bedrótozzák.

Mennyi idő és energia kell egy kaláka megszervezéséhez?

Van egy ötlet, amit megszavaztatunk, vagy a támogatókkal beszéljük meg, és arra gyűjtünk pénzt. Változó, hogy mennyi energia kell, nagyon komplex is tud lenni.

Például a Szabók utcájában levő grund elkészítése nagyon nehéz volt, mert előtte volt ott egy játszótér. Ki kellett szedni a régi játszótér elemeit, tervrajzot kellett készíteni, utat megterveztetni.

Az új játékokat az önkéntesek megtervezték, a Matrica gyárban elkészítették, azokat be kellett ásni, kalákában lefestettük.

A kalákán lehetett növényeket örökbe fogadni. Most kezdtek bimbózni, mostanra nőttek meg a bokrok, a fák.

Utólag a városháza – sokat segített ebben a projektben − betette azokat az elemeket, amelyeken lehet tornázni. Padokat vettünk, szemetest raktunk. Pingpongasztalt vettek, és most már tényleg olyan, hogy a kisgyerekes családok ki tudják vinni a kisebb gyerekeket, akik bicikliznek, rollereznek, a nyugdíjasok leülnek, a fiatalok pedig tornáznak – úgyhogy én tényleg egy nagyon hasznos dolognak tartom.

Van egy street workout, azaz utcai tornázó csoport, a Szakács Petiéké. Ők a grund létesítése után alakultak, és állandóan edzenek. Az a lényeg, hogy azok is tudnak edzeni, akik egyébként nem engedhetnék meg maguknak.

Hogyan indult a Kaláka?

A Bethlen-lakótelep a nyolcvanas években jött létre, de nem volt semmilyen infrastruktúra benne, például óvoda, mozi vagy korcsolyapálya. A mostani Bethlen negyedi park felújításával kezdődött a frissítés: Chris ötlete volt, hogy kérdezzük meg az embereket, volt egy felmérés. Ki kellett vágni az újságból és bevinni a szavazatokat a lakószövetséghez – 5000 szavazat érkezett be, három banános dobozzal.

Emlékszem az emberek megdöbbenésére, amikor találkoztak ezzel: tőlem megkérdezik, hogy én mit akarok? Ez egy elég hosszú folyamat volt, amíg meghonosult az, hogy az emberek elfogadják, hatással lehetnek a környezetükre.

És még mindig van munka vele: a városi parkban levő Mesekuckóra zárat kellett tennünk, miután megint beszartak.

Támogattunk még kalákákat a Csereháton, a Téglavetőkben csináltak kalákában egy játszóteret, úgyhogy ezeket mind segítettük. Akkor még nem volt kialakulva ez a pályázási rendszer, ami most van, és így tudtunk támogatni civil kezdeményezésű kalákákat, projekteket. Akkor Jó ötlet volt a pályázat neve.

Viszonylag sok férfival kell tárgyalnia, minthogy inkább ők a vállalkozók és náluk van a pénz, a pénzről való döntés lehetősége. Milyen az élet női projektvezetőként Udvarhelyen?

Nekem jó, mert nem tudom, milyen lenne férfiként. A vállalkozásunk működésekor évekig férfiakkal dolgoztam, és működött. Én úgy látom, hogyha nemtől függetlenül meg tudod kapni a hangot a melletted levővel, és a nőt látja benned, nem pedig a zsémbes banyát, akkor minden rendben van.

Segítőkész és kedves emberekből nincs hiány ebben a városban. Ha nem tudnak segíteni pont abban a pillanatban, akkor nyitva hagyják a kaput, hogy később segíthessenek. Nehéz esetem akadt párszor, de igazi problémám nem volt.

És ebben mennyi szerepe van annak, hogy ilyen női szerepkörhöz, a gondoskodó, segítő, szociálisan érzékeny szerephez kötődik a munkája?

Vannak más programok is, amik nem kifejezetten a segítségnyújtásról szólnak. Például sok más mellett a gála, amiben pont nem vagyok hatékony, mert valamiért nem sikerült azt elérni, hogy a meghívottak eljöjjenek. A cél, hogy bevonjuk a különféle területeken döntéshozó embereket a munkánkba, a közösségi munkába.

Lehet, hogy az emberek nem szeretik az ilyesfajta rendezvényeket, egy kötetlenebb helyszínen jobban éreznék magukat. Chris koncepciója szerint igyekszünk elegánsan megszervezni, újdonságokkal. Talán befelé forduló emberek vagyunk, és nem szeretjük a hangos licitálást.

Én úgy látom, hogy a 35-45 éves korosztály szívesen részt venne egy tavaszi vagy őszi kerti partin, ahol külön választanánk a jótékonykodást és a bulit.

Hol tartanak a Gyermekbarát kórház projekttel?

A játszótér partnerségben a kórházzal készül. Nagyjából megvan, hamarosan sor kerül az avatóra is. Vásároltunk egy kreatív játékot járóbeteg-rendelő várótermében, ennek a beszerelése zajlik most.

Vajda Emőke segített, kitalálta, hogy képkereteket csináltatunk a gyerekosztályra, amire kifeszítjük a kötelet, és csíptetővel kifestőket, családi képeket helyezhetnek el rajtuk. Ezt igazi változásnak érezzük, nem beszélve a feketetáblákról, amiket kapnak a gyerekek: ez egy A3-as méretű tábla, amire tudnak nem porzó krétával rajzolni az ágyban.

Nem volt ilyen tapasztalata, hogy maga álljon félre egy kicsit, mert maga csak kéregetni jött?

De, volt olyan, hogy megkérdezték, én ebből kapom a fizetésemet? Mondtam, nem, nem ebből kapom. Merthogy azt pályázati összegekből kapom, az irodai költségeket, beleértve a humánerőforrás kifizetését, pályázatokból fizetjük.

Konkrétan fel tudjuk vázolni, hogy mi az, amire kérjük a támogatást, a projekt lejárta után a támogatók kapnak egy névre szóló levelet, amelyben tételesen felsoroljuk, hogy mi mennyibe került, és online is közzétesszük a költségeket. Nekem ez a kéregetés dolog eszembe sem jutott.

Volt egy szép kezdeményezés is, a télen a hokisok megkerestek, hogy jégkorongmérkőzéseket szerveznének, és az abból befolyt összeget a gyermekbarát kórházra fordítanák. Volt két hokimeccs.

A nyolcvanas évek óta nem játszottak hokit Udvarhelyen, úgyhogy egy nagyon szép, mondhatni reneszánsz dolog volt, és persze a leghidegebb időszakban, kilenc órákat álltunk kint.

A Harmopan ajánlotta fel a zsíros kenyeret, amit még meg is kentek. Egy dobozzal kimentünk, és összegyűlt háromezer lej, amiből megvásároltuk a kreatív játékot, a nagy kockát.

Van olyan társadalmi csoport, amellyel könnyebb együtt dolgozni?

A nőkkel általában könnyebb, ők jobban érzik ezeknek a megvalósításoknak a jelentőségét. De vannak olyan társadalmi csoportok, akiket nehéz elérni.

Azokkal könnyebb szót érteni, akik nem ebből a városból kapják a jövedelmüket, hanem nemzetközi, országos piacra dolgoznak. Ők a legsegítőkészebbek. Akik itteni embereknek nyújtanak szolgáltatásokat, és szinte visszaforgathatnák a pénzt, azokat nehezebb elérni.

Mi volt az a program, amit a legjobban élvezett?

A Kaláka a szívem csücske, de a Sétapálca program volt az, ami Udvarhelynek egy nagyon érdekes arcát mutatta meg. Öt évvel ezelőtt kezdtem a témában olvasgatni, és olyan titkokra derült fény, amelyek sokkal szebbé tették a szememben ezt a várost.

Nyilván Orbán Balázsról hallottam már, de nem tudtam, hogy milyen színes személyiség, számtalan izgalmas dolgot tudtam meg róla attól kezdve, hogy törökországi görög volt az anyja, egészen addig, hogy órás szakmát tanult Isztambulban, és a szabadságharc alatt Törökországban volt, de csapatokat szervezett. Meg kellene filmesíteni az életét ennek a fantasztikus embernek, aki annyira szerette a székelyeket, hogy 150 éve nem sikerült ebben überelnie senkinek. Az összes vagyonát a székelyekre hagyta, és spórolt, harmadosztályon utazott mindig, hogy még többet hagyjon hátra.

Baczkamadarasi Kis Gergelyről sem tudtam korábban, hogy milyen nagyszerű ember volt, a pestisjárvány miatti utazási tilalom ellenére kikönyörögte Mária Teréziától, hogy elmehessen tanulni, szolgálhassa a népét. Azután, amikor nem lehetett építkezni, átalakítás címén lekapta a református kollégium tetejét és újraépíttette a mai formájában a kerengőkkel együtt. Megreformálta a tanrendet, lehetővé tette, hogy a szegény gyerekek is meleg ételt kaphassanak. A templomot is felépíttette, aztán ötven éves korában meghalt a sok munkában. A fia már tanult ember volt, az apja iránti tiszteletből 32.000 forintot hagyott az iskolának, amiből 50 évig ösztöndíjat adtak a jó tanulóknak.

A századforduló környékén polgári, női, könyv- stb. egyletek voltak, mindig volt valami mozgalom, egy vagy több ember, akik jobbá akarták tenni ezt a várost. Ahol ma is jól működnek a dolgok, az közösségi összefogással valósult meg.

Nagyon jólesett például, hogy a híradósok kifestettek a kórházban egy kórtermet, és nagyon élvezték. Látom, hogy alakulnak a „sejtek", és úgy érzem ilyenkor, nem dolgoztunk hiába. Az alapítványnak ez a missziója, hogy ezt a közösségi mentalitást kialakítsa, segítse.

Ez erőt tud adni.

Ha nem itt élne, akkor hol?

Valamelyik Karib-tengeri szigeten, ahol kiegyensúlyozott a hőmérséklet. Vagy Kolumbiában, ahol 24-26 fok, tavasz van állandóan.

Ezeket a fiatalokat nem értem. Összeülnek, egymásra se néznek, telefonoznak. Szardínián beültünk egy kávézóba, megérkezett egy csomó angol. Ott volt az a hihetetlen kék tenger valami hihetetlen fehérrel, eszméletlen volt a táj, és ezek leültek mobilozni. Az olaszok nézték, és intették, hogy bolondok ezek! Minél többet járok oda, annál jobban élvezem az életet.

Amikor a gyerekek elvégezték az egyetemet, elkezdtünk utazgatni, és megváltoztatta a mentalitásomat. Nem tudom, hogy miért hisszük azt, hogy az élet csak nehéz, csak rossz. Élvezni kell az életet!

Hogy lehet ezt a mentalitást megváltoztatni?

A kollektív szerepkörünk része az, hogy eljátsszuk, nekünk milyen nehéz. Egyszerűen el kell hinni, hogy nekünk azért jó is.

Nem robbantanak, jó levegő van, és abból a szerepkörből kellene kiesni, hogy mindent a pénzzel mérünk. Jó lenne, ha a jó levegővel, jó kenyérrel és a jó barátokkal tudnánk mérni az életet.

Vagy egy vállalkozás indítása esetén nem csak a pénz kellene, hogy számítson, hanem az is, hogy az a társadalomra milyen hatással van. Bizonyos mértékig nagyon fontosak az anyagiak, de ezek mulandó dolgok!

Ha kéthetente ki lehet innen szabadulni, akkor jó itt élni. Igyekszünk kulturális tevékenységeket szervezni. A szász vidékeket, illetve a nagy erdélyi családok kastélyait nézzük meg. Vagy valamilyen gasztronómiai élvezetnek adózunk, vagy borkóstolásra megyünk – a férjem borgyűjtő. Ha el tudunk menni valahová, új dolgokat látunk, új tartalommal telik meg az életünk, akkor derűsebbek leszünk egész héten.

A családunkban nagy hagyománya van a főzésnek, a gasztronómia iránti szenvedélynek. Szeretünk főzni, enni is. Ez meglátszik rajtam, nyolcvan kiló vagyok, nem szégyellem. Ahogy az anekdota mondja, ezért mind én rágtam, és minden falás jól is esett!

Hogy telik egy napja?

Sokszínű a munkaköröm. Elég sok a terepmunka, kimegyek vállalkozásokhoz, vagy a programok helyszínére. Például, amikor építettük a Szabók utcájában a grundot, fogalmam sem volt, hogyan kell egy építkezést levezetni. A munkások elhitették velem, hogy elég, ha beleöntik az alapanyagokat a gödörbe, ma már nem kell a betont kikeverni. Jó lesz az úgy!

Persze mind kidőlt, újra kellett csinálni. De mindig van segítség, csak meg kell találni a megfelelő embert. A kapcsolatépítés, kapcsolattartás nagyon fontos része a munkámnak. Irodai munka is van, és nagyon fontos még a képzés. Tizenhat közösségi alapítvány van most Romániában, az SZKA volt az első. Most már van föderáció is, a közösségi alapítványok szövetsége.

Csáki Rozinak, az alapítvány vezetőjének és Chrisnek van ebben szerepe, Rozi nyert egy nagy pályázatot, amiből meg tudtuk szervezni a közösségi alapítványoknak egy nagy szakmai képzéssorozatot nemzetközi, amerikai, lengyel stb. előadókkal. A kelet-európai térségben Románia kiemelkedik ezen a téren, Magyarországon csak egy ilyen alapítvány van. Annyira jellemző a magyar mentalitás a működésükre: ügyesek, okosak, kreatívak, képzettek, fegyelmezettek, csak az önbizalmuk hiányzik, nem hiszik el, hogy meg tudják csinálni. Mindenféle kifogást keresnek.

Ránk is jellemző a kifogáskeresés, de azért nem épp ennyire. A kulturális sokszínűség, ami itt körülvesz minket, vagy más a különbözőség oka?

Szerintem a szabad székely múltunk, hogy ez a szabadság azzal is járt, hogy rajtunk soha nem segített senki, nekünk kellett megoldani a problémáinkat.

A körmeit maga készíti, vagy valaki más?

A szakmai múltamra tekintettel én készítem.

Nagyon tetszik nekem, hogy színesen, egyedien öltözködik. Egyedi stílusa van, ahogy a lányának, Melikónak is. Honnan jön ez a kreativitás és bizonyos fokú merészség is, ami ehhez kell?

Melikó egy kicsit jobb ebben, de azért igyekszem én is. Valaki megkérdezte tőlem: te ötven éves vagy és epres fülcsit teszel? Mondom, mi van abban, megpenészedik az eper attól, hogy ötven vagyok?

Párizsban azt láttam, hogy a hetvenéves vékonycsontú hölgy magas sarkúban, a rájuk jellemző lezser eleganciával randira ment. Az életkor már nem annyira befolyásoló tényező abban, hogy élünk, mit veszünk fel, mint korábban.

A kreativitást a kreatív ember magától értetődőnek veszi, holott nem az.

Volt az életemben egy nagy tragédia. 2010 májusában a negyvennégy éves öcsém súlyos beteg lett. Ez a tragédia teljesen kimosott engem, depressziós állapotba kerültem. Én egyébként olyan vagyok, hogy gondolatban sokszor saját magamat mulattatom, humorizálok. De akkor nem volt egyetlen kreatív ötletem sem, és rájöttem, hogy sokkal nehezebb úgy élni, sokkal sivárabb, unalmasabb az élet.

Egyszer, amikor vállalkozók voltunk, lerobbant Bukarest környékén a teherautónk, álltunk a csattogó hidegben és kérdezgettük az embereket, hogy van-e alkatrészük. Nem volt. Elkezdtem kérdezgetni a sofőrt, hogy milyen alkatrész hiányzik. Volt egy rágóm, mondom elrágom, s tegyük oda be a csavar helyére. Elsőre nem volt egyértelmű sikere az ötletnek, de csak megvalósult. Úgy, hogy azután még két hétig azzal jártunk.

Vannak azért olyan hülyeségeim, amitől a gyermekeim a fejüket fogva sarokba állnak.

Vannak olyan projektek viszont, amik az ötlet kipattanásakor még bolondságnak, nagyon újdonságnak hatnak, és kell nekik több év, amíg az emberek elfogadják. Például a biciklis mozgalom, amit 2010-ben ketten Katona Zolival kezdtünk el, most érik be a Szekler Tekerrel. Néha, amikor valamit szervezek, és nincsenek sokan, akkor arra gondolok, hogy túl korán csinálok dolgokat, még nem érett be.

Belbin szerint vannak ötletemberek és vannak megvalósítók. Az ötletgazdának néha rossz lehet, hogy ha más, a megvalósító aratja le a végén a babérokat.

A legtöbbször más aratja le. Nem minden esetben jó érzés ez, de én annak is örülök, hogy ennek a folyamatnak a részese lehettem. Én azt látom, hogy ha valamit teljes szívvel, profi módon és odaadással csinálsz, akkor abban sikeres leszel.