Néhány éve egy nagy múltú hagyományőrző csapat, a Fekete Hollók Rendjének vezetőjeként hagyott ott csapot-papot Kaposváron, és kezdett új életet családjával Sashalmi-Fekete Tamás Székelyudvarhelyen.

A történelemtanár és hadtörténész tele kasszával, felszerelésekkel és korhű viselettörténeti leírással hagyta ott a Magyarországon akkor egyik legtöbbet fellépő és legnagyobb taglétszámmal rendelkező egyesületet. Tette ezt valami bizonytalanért. Biztos pontja csupán a családja és a tenni akarása volt.

Bár az udvarhelyieknek már nem cseng idegenül a neve, ő úgy érzi, még nagyon sok a tennivalója az itt megalapított Arany Griff Rend vezetőjeként. A régi és mai székelyekről, történelmünkről, a netgeneráció megmozgatásáról, helyi turizmusról és a székelységnek készülő könyvéről is beszélgettünk a középkori harcok és a reneszánsz tánc szerelmesével.

„2002-ben alapítottuk meg barátaimmal a Fekete Hollók Rendjét, Kaposváron. Mondogattam már egy ideje, hogy kellene egy lovagrend. Volt akkor egy harcművészeti csoportom, így hamarosan az öt emberből sokkal több tag lett. Hihetetlen gyorsan nőtt a csapat, 2006-ra már 97 tagja volt az egyesületnek" – mesél a múltról Tamás. A nagy érdeklődés annak volt köszönhető, hogy a Dél-Dunántúlon akkor nem volt egyetlen lovagrend vagy hagyományőrző csapat sem.

Hogy született meg mégis benned, bennetek az ideköltözés gondolata egy ilyen múlttal, bejáratott utakkal rendelkező csapattal való munka után?

Mi három évet kint éltünk Magyarországon a feleségemmel, aki egyébként székelyföldi születésű. Csak az utolsó másfél évben dőlt el, hogy ideköltözünk. Jó egyébként, hogy szembeállítottál ezzel a kérdéssel, mert ezt így nem is gondoltam még végig. Ott történelemtanárként dolgoztam, az volt a fő megélhetési forrás. Az egyesületi munkát mellette hobbiként űztem.

Pedagógusként egyre jobban megterheltek az adminisztrációs teendőkkel, így egyre kevesebbnek bizonyult az erre fordítható idő is. És meg kell mondanom, egyre kevésbé nézte jó szemmel az igazgatónő is ezt a tevékenységemet.

A lovagrenden belül is voltak feszültségek már csak abból adódóan is, hogy nyolcan vezettük. Nem tudtuk összehangolni a nézeteinket, akaratainkat. Sok volt a munka, a hobbi és a család együtt. A lényeg, hogy én mindig is csak ezzel akartam foglalkozni.

Tartod velük a kapcsolatot?

Igen, jó viszonyban maradtunk, bár sokatmondó, hogy másfél évvel az után, hogy eljöttem, kettészakadtak. A csapatnak egy része pedig letette a fegyvert és a ruhákat, sőt abba is hagyta a fellépéseket.

Miben változtak a lehetőségeitek itt Székelyudvarhelyen?

Székelyföld történetét igyekeztem megismerni már kint Magyarországon is, és tetszett egy csomó olyan sajátossága, ami odaát nincs. Tetszettek a lármafák, amivel jelezték az ellenség betörését. Az öltözékek, a tradíciók, úgy gondolom, itt még mindig jobban élnek, és ez a középkorban is így volt. Ha csak a rovásírásnak a tárgyi emlékeit nézzük, itt csúcsosodik Székelyföldön.

Vagy az öltözékek, a kaftánok. Míg nálunk az Árpád-korig bizonyosan hordták a magyarok, meg úgy néz ki a XIV. századig, az Anjou-korig is, utána az európai divat csak betört hozzánk. Rövidülnek a kabátok, de a székelyek és a kunok tartják az öltözékeket, süvegeket. Most épp ezeket akarjuk rekonstruáltatni két pályázat révén is.

Még miből tudjátok fenntartani az egyesületet?

Már Magyarországon is nehéz volt megértetni, hogy amit csinálunk, ez is ugyanolyan szolgáltatás, mint a többi. Nem lehet letudni egy kis miccsel, sörrel, meg egy kis útiköltséggel. Egy harcosnak a kiállítása 4-5000 lej, egy udvarhölgyé pedig 1000-1500 lej. Jelenleg huszonöt aktív tag van, nekünk kell őket felöltöztetni. Ezt csakis a bemutatók után jött bevételből tehetjük meg. Na meg saját pénzből és pályázatokból.

Tavaly szerencsére hét pályázatból négy alkalommal nyertünk. Az SZKA idei Ön Dönt pályázatán nyolc női fejfedőre és öt süvegre, férfi fejfedőre pályáztunk, amiket a helyi források útmutatásai alapján szerettünk volna elkészíttetni. A derzsi kiállításra 9000 lejt nyertünk tavaly a Bethlen Gábor Alapnál. Ez a kiállítás idén májustól folyamatosan és ingyen látogatható.

Találtatok a felszerelések és ruhák elkészítéséhez helybéli kézműveseket?

Nagyon örülök, mert épp most találtam végre valakit, aki a bőrdíszműves munkákat, a cipők elkészítését elvállalja. A magyarországi készítőnk már nem tud többet bevállalni, így épp jól jött.

Mekkora az érdeklődés a programjaitok iránt?

Sokat elmond, hogy első évben hat bemutatónk volt, a másodikban mintegy tizenhét-tizennyolc, tavaly pedig huszonöt. Tavaly annyira kifáradt a csapat, hogy ha még egyet be kellett volna vállalni, nem tudtuk volna megcsinálni.

Voltunk a Nagyszebeni Középkori Fesztiválon, ami egy hatalmas parádé. Tenyerükön hordoztak, és most már a második éve voltunk ott. Nagyon színvonalas előadók, európai hírű zenészek járnak erre a fesztiválra. Ők a mai fülnek való világi középkori zenét játszanak archaikus hangszereken. Óriási a hangulat a főtéren, úgy állunk ott, mint a heringek a rendezvény minden napján.

És ami a legérdekesebb, hogy az udvarhelyiek és a csíkiak ott ismertek meg bennünket. Pedig ott vagyunk a Szent István Napokon, a Míves Emberek Sokadalmán, a Nyári Estéken. Szóval, senki sem próféta a saját hazájában. Ott vannak a vörös darabontok. Éveken keresztül csinálták az őrségváltást korhű felszerelésben, nagyon jó elgondolás volt. Nem tudom, min múlott a fenntartásuk, talán nem álltak eléggé melléjük.

Másoktól mindig azt hallom, hogy az udvarhelyiek sznobok, én meg mindig próbálom bebizonyítani, hogy nem így van. Az általunk szervezett Erdélyi Seregszemlére, az első évben sokan eljöttek, de a tavalyi az csalódás volt. Az esti fáklyás vívásra és táncra eljöttek, de napközben csak húsz-harminc ember csellengett a várban.

Miért tartod fontosnak a munkátokat?

Az első és legfontosabb: a nemzettudat megerősítése. Általános lózungnak tűnhet, vagy patetikus dumának, de nekem fontos a magyarságom. Pláne most, hogy ideköltöztem. Egy közösség pedig nem lehet erős, ha nem ismeri a gyökereit. Látjuk, hogy a táncház mozgalom, vagy a történelmi egyházak évtizedek óta mennyire megtartják a magyarságot. Van valami sajátosan magyar bennük. Azt gondolom, hogy a mi tevékenységünk is egy fajta megtartó erő.

Másrészt egy olyan alternatív kulturális és sportolási lehetőség, amit más nem tud nyújtani. Egy komplex rendszer, ahol más sportokhoz viszonyítva lassan lehet ugyan fejlődni, de a végeredmény sokkal több. Kell tudni birkózni, pusztakezes harcművészetet kell ismerni, íjászkodni, kardot, hosszú botot, lándzsát forgatni, miközben megismered a múltat, a történelmet.

A legnagyobb megrökönyödésem, hogy az emberek nem ismerik a saját nemzetük történelmét, nem ismernek székely hősöket. Magyarországon is van egy fajta érdektelenség a történelem iránt, de ott heti négy órában tanulják. Itt fele annyi idő van a történelemre szánva, aminek megint a fele román történelem.

Magyarországon sikeresek voltak a rendhagyó történelem óráitok. Ilyen szempontból is hiánypótlóak lehettek nálunk...

Igen, az első években csináltunk is ilyeneket. Csakhogy nekem is végesek az energiáim. Most inkább a bemutatók felé mentünk el, mert fent kell tartani valamiből az egyesületet.

Mesélj egy kicsit a csapatodról!

Kemény fizikai kiképzést kapnak itt a tagok. Az elmúlt másfél évben kihajtottam belőlük, amit lehet. Most volt pénteken technikai vizsgájuk, és március folyamán lesz az erőnléti vizsga. Nekünk az a legnagyobb kihívás, hogy a tagokat megtartsuk. Nagy részük nem tudta itthon fenntartani magát, ezért most külföldön dolgoznak. Van köztük régész is, aki most a németeknek kénytelen dolgozni, holott itthon is lenne épp elég feltárnivaló. Aztán sok fiatal elment a felsőoktatásba.

Most öt olyan alaptagom ment el, akik évek óta itt voltak, és olyan kiképzésen estek át, illetve olyan tapasztalatuk van, amit nem lehet pótolni. De az elégtétel, hogy van olyan, aki nyaranta továbbra is egy-egy hónapot velünk tart a bemutatókra, sőt olyan is, aki nem motort vagy autót vesz magának a külföldi fizetéséből, hanem felszereléseket, sisakot, kardot.

Mi az, ami optimizmust ad neked a nehézségek közepén?

A nézőközönség. Egyrészt, amikor a táncbemutatók vannak, a női szíveket megdobogtatjuk. Ha pedig bevonjuk a közönséget a táncokba, és átélhetik azokat a ritmusokat, a zenét, az külön öröm.

A másik a férfias, szabad harcos bemutatók érzésvilága. Idén változtatunk a programon, és kettéválasztjuk. Én is beszállok egy könnyű öltözékben, az íjászat, a hajítófegyveres bemutatók teljesen páncél nélkül zajlanak. Sokkal szebben és profibban tudjuk így bemutatni. A középkori harcművészet ugyanolyan profi és hatékony, mint amit az utóbbi évszázadokban kidolgoztak.

Beszélgettél a tagokkal, hogy ők mit várnak, és mit kapnak tőled, az egyesülettől?

Meg kell kérdeznem őket. Leginkább én sulykolom beléjük, hogy öregem, egyrészt meg tudod védeni magadat, és kapsz egy olyan állóképességet, amivel az egészségedet megőrzöd. Megismered a múltadat, tudod, ha ránézel egy épületre, hogy melyik korból való, az utcanevek nem üresen csengenek. Ha szól a déli harangszó, egy pillanatra megállhatsz, és eszedbe juthat, hogy igen, Európa tiszteleghet nekünk.

Nem olyan tudatosak a mai fiatalok. Nagyon komoly személyiségfejlesztő hatása is van ennek a sportnak. Ha valaki sumákol, nagyon hamar kibújik a szög a zsákból, és a többiek gyorsan kezelésbe veszik. Olyan nincs, hogy valaki fogja magát egy nyári, negyven fokos bemutatón, és beül az árnyékba. Az idősebbek biztos ugráltatni fogják.

Jön a fiatal egy fajta önbizalomhiánnyal, nincs önbecsülése sem és nem is ismeri önmagát. Aztán itt szép lassan felismeri a saját határait, lehetőségeit, viszonyítja saját magát másokhoz, és kap egy tartást.

Nagyon örült mindenki annak idején, hogy nincs többé kötelező sorkatonai szolgálat, mégiscsak szükség lenne valami hasonlóra?

Igen, én is megúsztam, és bánom. Az az igazság, nekünk is ki kellett találni egy alapkiképzést, hogy hogyan kéne csinálnunk. Volt olyan szerencsém a Hollóknál, hogy egy kiképzőtiszt is volt a csapatban, és tudott segíteni. Vagy ott van a cserkészeknél az alaki szabályzat, amit teljes mértékben a katonaságtól vettek át. Az egészségmegőrzésben is nagyon fontos szerepünk van.

Azt látom, hogy a mai fiatalnak a mutató ujja rendkívüli gyorsasággal fejlődik, az elméje meg tompul. A heti egy óra testnevelés órával sajnos nagyon rossz a mozgáskultúrájuk a gyerekeknek, sokfélét kellene tapasztalniuk. Én például járok BodyARt-ra, mert úgy érzem, szükség van valamire, ami teljesen másként mozgatja meg az izomrendszert, mint a mi edzéseink.

Mennyit edzetek?

Sosem eleget. Heti kétszer van edzésünk. Nyáron inkább a bemutatókra koncentrálunk, de sokan azt mondják, ilyenkor tanulnak a legtöbbet. Szeptembertől februárig az új technikákat tanuljuk, és ezekből vizsgáznak is a tagok.

Március-április-májusban az új szezonra készülve mindig valami újdonsággal kiegészítjük a repertoárt. Csak úgy tudjuk eladni magunkat, és fenntartani az érdeklődést irántunk, ha meg tudunk újulni. Egy harcosnak muszáj lépést tartania, ma már a látvány is fontos.

Vannak hálistennek jó értelembe vett fanatikus tagjaink, akiben benne van a fejlődés iránti vágy. Például Egyed Botond, ő az első harcosom, akit le tudtam vizsgáztatni első fokozatra, és most megy erőnléti vizsgára, második fokozatra. Itt már nem babra megy a játék. Úgy kell elképzelni, mint a fegyencedzést, csak egy bordásfalat, vagy mondjuk, egy padot használhat eszközként. Sok türelem is kell, mert a mozgáskoordináció mellett az is fontos, hogy egy bemutatón öt centivel megállj a másik halántéka előtt.

Vártok-e új csapattagokat, mik az elvárásaitok?

Hogyne. A tagfelvétel folyamatos. Azt mondom, várjon el magától az illető valamit, aki idejön. Akarjon fejlődni, ne maradjon a szürke hétköznapokban. Akarjon kilépni a virtuális világból a valóságba, jöjjön ki a képernyő mögül, és tényleg fogja meg azt a fegyvert. Óriási a különbség, abban mindenki biztos lehet.

Tíz éves kortól ajánlom, annál előbb nem érdemes ezzel foglalkozni. A heti egy tornaórával tíz évesen talán van annyi mozgáskoordinációja, hogy használni tudjuk, építkezhetünk rá. Az alsósok még szeretnek szaladgálni, fogócskázni, bújócskázni, csúszdázni, és ezt még meg tudjuk fogni. A hetedikes-nyolcadikos korosztály az, amit a legjobban meg tudunk szólítani.

Mik a terveitek idénre?

Bár a kerek évfordulókat szereti az ember megünnepelni, mégis úgy tűnik, a távoli dolgok kevésbé fontosak a politikumnak. Ilyen volt az 1514-es Dózsa felkelés is. Ki emlékszik, hogyan ünnepeltük 2014-ben az ötszáz éves évfordulót?

Idén májusban kilencszáz éves évfordulója lesz annak, hogy a székelyeket, mint nemzetet vagy népcsoportot először említik krónikák az orsovai csata kapcsán. Ennek okán mindenképp szeretnék valamiféle megemlékezést. Az Erdélyi Seregszemle most szolidabb lesz, arra akarunk koncentrálni, hogy az emberekben tudatosítsuk az évforduló jelentőségét.

Pályáztunk egy könyvre is a Bethlen Gábor Alapnál, amit most írok, és szeretnénk idén kiadni is. A hadakozó székelység a címe, és három részből fog állni. Egyrészt egy részletes összefoglaló lenne a magyarság szellemi örökségéről itt, Székelyföldön. Célom elmondani azt, hogy a Szent László-legenda mit jelent a magyarságnak, milyen sztyeppei örökség van benne csillagászati, sámánisztikus és keresztény szempontból.

A második része a könyvnek a viselettörténet, amiben elsősorban a páncél-, fegyvertörténet a hangsúlyosabb, de a süvegek és a kaftánok is helyet kapnak, mint sajátos székely viseletek.

A harmadik pedig a harcművészettel foglalkozó rész, nyilvánvalóan. Sem Magyarországon, sem a Kárpát-medencében nincs olyan mű, ami a középkori magyar harcművészetet mutatja be. Magyar ábrázolásokat használok fel, és összevetem európai vívókódexekkel is, amelyek leírják a különböző technikákat.

Nálunk nem maradt fenn vívókódex, viszont Európában több tucatnyi van. Itt ez evidencia volt, katonanemzet volt a székely, nem volt értelme leírni, mert apáról fiúra szállt a tudás. Itáliában azért kellett lejegyezni, mert ott fegyvermesterek tanították jó pénzért a városi zsoldosokat, polgárokat vívni. Ami fennmaradt, az az istenítéleti párbajokról szól.

Külföldre hívtak idén benneteket?

Igen, Diósgyőrbe, Békéscsabára és Kapuvárra, de megyünk a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékra is. Legközelebb Békéscsabán lépünk fel április 30-án és május elsején a Vitézi Játékokon. Diósgyőrben azért haraptak ránk, mert olyant csinálunk, amit mások Magyarországon sem. Ilyen a középkori orvoslás és kínzás bemutatónk. Mivel természetgyógyász szabadegyetemre is jártam, ahol betekintést nyertünk az ősi, archaikus gyógyításokba, így össze tudtunk állítani egy élvezhető előadást.

Hogy néz ki egy ilyen bemutató?

Bevonjuk a közönséget is, persze kicsit poénosra vesszük a figurát. Van benne egy kis foghúzás, egy kis agylékelés, és általában össze van fűzve egy kis kínzással is. Lófogak, művér, egy kis trükközés, szeretik az emberek. Itthon is volt ilyen bemutatónk, azon szép számban volt nézőközönség is.

A reneszánsz tánckarról is beszéljünk egy kicsit. Milyen újdonságokra számíthat a közönség idén?

Igen, elértünk végre egy beígért dolog végére, van már magyar reneszánsz táncunk a palettán. Megtanultuk az ungarescát, bár a zenei részét még egy kicsit finomítani kell. Jó lenne élő zenére táncolni, pláne, hogy van itthon is reneszánsz zenekar. Velük jól együtt is működünk. A hajdútánc volt a másik, aminek az alapjait elkezdtük tanulni szeptemberben, de egy kicsit abbamaradt. Ez egy fegyveres katonatánc, amihez kellenének szablyák, az az egy, ami van, kiállításba megy.

Megtanultuk még az anellót, a gyűrű táncot, ami a király köszöntését szolgáló koreográfia volt annak idején. Ez az egyik legvidámabb tánc. Tehát három új tánccal jelentkezünk, és még hármat meg fogunk tanulni a szezonig. Minőségi előrelépésként értékelem azt is, hogy azokat elküldtem, akik nem vették elég komolyan a munkát. El kellett dönteni, hogy úgy csinálunk mintha, vagy tényleg reneszánsz táncot járunk.

Idén harmadjára rendezitek meg az Erdélyi Seregszemlét és Középkori Fesztivált. Eddig a Székely Támadt vár falai között rendeztétek meg. Mi a véleményed a vár jelenlegi állapotáról, a helyi turizmus lehetőségeiről? Látsz perspektívákat?

Igen, eddig a várban voltunk, idén már a Bárányfesztivállal együtt szervezzük, ami május 7-én lesz a Sportcsarnoknál. Visszatérve a vár kérdésére, nagyon szeretném, ha az épített örökségünkre fel tudnánk hívni a figyelmet. A cél az lenne a turizmusban, hogy itt tartsuk az embereket. Mert ott van például Derzs. Megnézik, jaj de szép, és már mennek is tovább. Programokat kellene szervezni, szalonnasütést, borkóstolást, vagy akár a mi bemutatóinkat elvinni. Persze kell ehhez a megfelelő szállás és étkezési lehetőségek kialakítása is.

Udvarhelyen, amíg a vár kérdése nincs helyretéve, amíg nincs közös koncepció a vár környékének lakóival, addig az egy veszett ügy. A vár egy első osztályú műemlék, nincs pardon, a városnak nagyon oda kell állni mellé. Vannak ott ragadvány épületek, garázsok, ezeket ki kell purgálni. Sajnálom, de ez a véleményem. A komoly lakóházakat békén kell hagyni, de meg kellene oldani, hogy a vár körbejárható legyen.

Az, hogy régészeti ásatások vannak, és rendbe tettek egy falszakaszt, az rendben van, de a kulcsa az egésznek a Hajdú-bástya, szerintem. Ha azt rendbe hoznák, és lenne ott egy kiállító tér, életet lehetne lehelni az egész várba. Ha kapna egy szép kúpos tetőt, lenne benne két-három szint, be lehetne rendezni ágyúkkal. Vissza kellene kérnünk a fegyverleleteket Csíkból, és a raktárakat is ki lehetne pakolni.

Egyelőre Székelyudvarhely is csak egy tranzitváros a turizmus szempontjából. Ott a szoborpark, ahol mindig megállnak a turisták, de ott a ferences templom, és száz méterre a vár. Egy jó koncepcióval, programokkal egybekötve ez már itt tartaná a turistát. Lehet, hogy meghaladja a város erejét a vár pénzügyi kérdése, de miért ne lehetne kalákázni? Azt látom, hogy nagyon sokan szeretnének tenni az ügyért.

Milyen szép lenne, ha egy turistaszezont meg lehetne nyitni ott egy hangágyú dörrenésével, a vörös darabontok ismét körbejárnának, és mi is megtartanánk a magunk bemutatóját. Este el lehetne menni egy borkóstolós, Legendáriumos, Arany Griffes táncestre. Mind helyiek vagyunk, így nem kellene idehívni senkit messziről.