Hogy egy kedvelt költőm sorával éljek, Bálint Tamásnak már kiskorában egyértelmű volt, hogy „Dosztojevszkij vagy jetski". A harmincéves udvarhelyi gazdasági elemző és költő immáron három köteten és megannyi irodalmi díjon van túl. Olyanokon, mint a Méhes György-debütdíj, a Látó irodalmi folyóirat nívódíja, és a Makói Medáliák nevű, fiatal költőknek járó díj, vagy éppen a Németh Géza Emlékdíj, és még sorolhatnánk. A LÁVsztori címet viselő új kötetét december 29-én mutatták be a Menta Bisztróban. Vele beszélgettünk irodalmi pályafutásáról, irodalomról és arról, hogyan fér meg egymás mellett a közgazdász racionalitása és a művész földtől való elrugaszkodása.

Emlékszel, hogy mi szerettél volna lenni kiskorodban?

Nem igazán tudom felidézni, én mindig csak azt tudtam, hogy mi nem leszek. Tudtam, hogy orvos nem leszek, mert félek a vértől, és sokakkal ellentétben űrhajós sem leszek, mert tériszonyom van. Húztam ki a listáról a foglalkozásokat, és próbáltam minél inkább elodázni a döntést.

Aztán maradtam a közgazdaságtannál, hiszen kiskoromban is foglalkoztatott a gazdasági téma kicsiben, szerettem a pénzgyűjtést és az üzletelgetést. Azt is reméltem, ha közgazdaságtanra megyek, az egy annyira széleskörű valami, hogy később tudok valami egyébre szakosodni. Az igazság az, hogy beváltotta a hozzáfűzött reményeket, így maradtam a szakmámnál.

Közgáz mellett is megvolt az irodalom iránti szeretet. Gondolkodtam rajta, hogy ezzel foglalkozzam főállásban, devégül is ezt bármi mellett lehet csinálni, és azt sem akartam, hogy ez átcsapjon grafomániába, és hogy főként a honoráriumokért írjak. Gondoltam, ha van egy stabil alapokon álló szakmám és munkahelyem, akkor ezt is könnyebben tudom mellette művelni.

Pont ilyen megfontolásból döntöttem a közgáz mellett, amit végeztem,minden félévben kinéztem az egyetem bölcsészkarán valamilyen tantárgyat, amelyik tetszett, például komparatisztikát, kortárs erdélyi irodalmat vagy éppen a 20. századi magyar irodalmat, megbeszéltem a tanárokkal, és belátogattam előadásokra, annyi különbséggel, hogy nem vizsgáztam belőlük.

Na és hogyan jött képbe az irodalom?

Kiskoromban nagyon szerettem, amikor mesét olvastak nekem a szüleim. Hamar megtanultam, hogyan kell olvasni, és írni nyomtatott betűkkel. Már 5-6 évesen próbáltam magamnak is mesét olvasni. Aztán azt hiszem, harmadik osztályban az akkori padtársnőmet szerettem volna lenyűgözni egy picike versikével. Inkább kevesebb, mint több sikerrel, úgyhogy abba is maradt ez egy darabig, körülbelül középiskola elejéig.

Én sosem voltam az a fáramászós alkat. Sokat olvastam, szerettem a magyar órákat már elemis koromban is, meg a Gimiben is. Aztán a középiskolában elkezdtem különböző irodalmi pályázatokra írni, eleinte érdekes módon prózát. Annak már volt kisebb sikere.

Középiskola után felkerültem Kolozsvárra, ahol a Bulgakovban szerveződő Előretolt Helyőrségben kötöttem ki, Orbán János Dénesék körében. Nagyon sok érdekes emberrel ismerkedtem meg itt, akik segítettek mindenben. Ez a közösség meghozta a kedvem, hogy még komolyabban foglalkozzam az írással. Egyetem alatt már publikálgattam, aztán harmad- vagy negyedéves voltam, amikorra annyi vers összegyűlt, hogy ki is adták. Ez a 2007-es A pap leánya, birtokostul című kötet.

Elmondod nekem mint laikusnak, hogy tudja egy költő megjelentetni a kötetét?

Erre két út van. Az egyszerűbb, amelyet szerintem nem érdemes csinálni az, hogy az ember írogat, aztán a verseivel elmegy a Top Investhez vagy az Infopresshez és a saját pénzén kinyomtattatja. Mindent kinyomtatnak, amit kifizetsz. Ennek szerintem nincs sok értelme, mert oké, hogy a családban szétosztogatod, de semmi visszajelzést nem kapsz. Nem megy át semmilyen szűrőn.

A nehezebb út, amelyet érdemesebb csinálni, az, hogy az ember ír sokat és folyamatosan elküldi irodalmi folyóiratoknak, amelyeknek a szerkesztői ezeket átnézik, ha elutasítják, akkor is valamilyen építő jellegű kritikával teszik, hogy a következőkben mire kellene figyelni, mennyi fantázia van benne, érdemes-e csinálni.

Amikor egyre jobbak lesznek az írások, akkor adnak helyet a folyóiratokban és folyamatosan leközlik a műveid. Minél több időn keresztül, és minél több helyen közlik le a verseid, annál több irodalmi lap szerkesztőjével ismerkedhetsz meg, ismertetheted meg a neved, írásaid, amikből ha kellő mennyiségű és minőségű összegyűl, akkor a kiadók már megkeresnek.

Kolozsváron az Erdélyi Híradó Kiadó jelezte, amikor kötetté értek az anyagaim, hogy nagyon szívesen kiadnák. Ez hatalmas öröm volt. Ebben az esetben nem a szerző fizet, ő honoráriumot kap. Mindent a kiadó intéz, a borítástól elkezdve a terjesztésig. A szerző csak ír.

Milyenek voltak a visszajelzések az első kötet után?

Többnyire pozitívak voltak. Jó alaposan elhalmozták díjakkal, ami nagyon jól esett. Hangsúlyoznám, hogy nem az anyagi oldala miatt, hanem mert minden pozitív visszajelzés megerősíti az embert abban, hogy jó úton jár, és hogy érdemes azzal foglalkozni.

Sajnos nagyon kevés kiadó koncentrál az első vagy második kötet előtt levő szerzőkre. Egy ismeretlen névvel egy kiadó nem igazán tud bankot robbantani, pedig érdemes lenne foglalkozni ezekkel a szerzőkkel, hiszen ezzel lehet bátorítani, hogy a pályán maradjanak. Sok olyan szerző van, aki a kötete kiadása után nem kap se negatív, se pozitív visszhangot, el is felejtik, így a szerző is elkallódik, még ha nagyon tehetséges emberről van is szó.

Fontos, hogy az első néhány kötetnél fogják a kezét, segítsék, bátorítsák. Nekem szerencsére ez megadatott, jókat írtak és mondtak róla. Eleve egy első kötet után nagyon nehéz megítélni, hogy kiben mennyi van, de bátorítottak.

Amikor ez a kötet megjelent, te már közgazdaságtan hallgató voltál, sőt lassan végeztél. Hogy fér meg a közgazdász racionalitása és az író földtől való elrugaszkodása egymás mellett?

Nagyon jól kiegészítik egymást. Mindig el is szoktam mondani, hogy nappal a számokkal foglalkozom, esténként pedig a betűkkel. Nagyon egyoldalú lenne az életem és nagyon ráunnék, ha csak az egyikkel foglalkoznék. Mindig van egy menekvés, mindig ki tudok éppen az egyikben vagy a másikban kapcsolódni.

Nem mondanám azt, hogy az egyik a szakmám, a másik meg hobbi, mert számomra az irodalom sokkal több, mint hobbi. A szívemhez talán egy kicsit közelebb is áll. Így amikor az egyik kifáraszt és már valami egyébbel szeretnék foglalkozni, akkor ott van a másik, ami feldob, és újra érzem, hogy tudok haladni.

Tagja vagy az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, a FISZ-nek, a Magyar Írószövetségnek, a József Attila Körnek. Hogy kerül az ember egy ilyen csoportosulásba és mit jelent a tagjának lenni?

Magányos farkasként az irodalmi prérin elég nehéz a túlélés. Csapatba verődve érik az embert új ingerek és akkor kapsz képet igazán arról is, hogy mi történik az irodalmi szférában, ha jársz irodalmi táborokba, beszélgetsz a pályatársakkal. Ezeket a táborokat, esteket általában ezek az irodalmi szervezetek rendezik.

Eleve egy erős érdekképviseletet adnak. Kezdve attól, hogy akár előadóként hívnak el irodalmi estekre, táborokba, megteremtve a kapcsolatot az olvasóközönség és a szerző között. A sok egyedül bolyongó gyámoltalan költőt összefogják ezek a szervezetek. Egységben van az erő. A jelképes évi tagsági díjért sok pluszt kap az ember, amellett hogy rendkívül értékes emberekkel van körbevéve és nagyon jó barátságokat köthet.

Miért pont líra? Nem próbálkozol prózával?

Az az igazság, hogy nem megy annyira. Prózában egyszerűen nem tudom annyiraértékesen, különlegesen, szépen elmondani, amit szeretnék. Remélem, hogy idővel ez fog változni. Én azt is tartom, hogy a jó prózához érni kell. Szerintem egy igazán jó regényt nem huszonévesen írnak az alkotók, hacsak nem őstehetségek.

Furcsa, mert mindenféle könyvrangsorolásnál hangsúlyos a próza jelenléte, sőt ezek közülis sokkal szívesebben olvasnak regényeket, mint novellákat. Akármilyen prózát lehet, hogy könnyebb, mint verset írni, de igazán jó prózát szerintem nagyon nehéz. Még nem mertem belevágni, de hosszútávon szeretnék. A következő könyvre már megvan ötlet, ez egy nagyobb lélegzetvételű vers lesz hexameterekben.

Beszéltünk az olvasásról. Arra is kíváncsi lennék, hogy mit olvas Bálint Tamás szívesen.

Mindent elolvasok. Az ismerősök könyveit mindenképpen. A kortárs erdélyi és magyarországi szakmabeliek, pályatársak művei érdekelnek, szeretem őket emberileg is, meg azt is, ahogyan írnak és így lehet igazán tájékozódni, hogy merre halad az élő irodalom.

Nagyon szívesen olvasok klasszikusokat is. Változó. Ha például a top három könyvet veszem számba, van benne huszadik századi, korábbi és kortárs is. Nagyon szeretem Bulgakovot, a legfissebbek közül Jonathan Franzent, ő nagyon felkapott, őt tartják most a nagy amerikai regényírónak, ajtókitámasztásra is alkalmas vaskos könyveket ír. Vagy például Puskin Anyeginját is nagyon szeretem, ami mondjuk az új LÁVsztori című kötetem alapján is kiderül.

Ha költőkről beszélünk, akkor Edgar Allen Poe vagy Edgar Lee Masters, aki egykötetes szerző. Mármint írt ő több mindent, de egyetlen könyvét érdemes elolvasni, A Spoon River-i holtak című kötetet, amely egy 1800-as évekbeli amerikai kisvárosnak a temetőjében levő sírkövek képzelt sírverseit írja le. Egymásnak felelgetnek igazából ezek a sírversek. Bemutatják, ki hol fekszik és ő milyen viszonyban volt a többiekkel,és ezekből kirajzolódik a városka története. Hatalmas ötlet szerintem. Utána sokan próbálták utánozni, de senkinek sem sikerült. Ő sem írt utána semmi maradandót.

Egy csomó ilyen érdekesség is tetszik, azok a nagy világirodalmi klasszikusok mellett, amik úgymond kötelezők. Azokból is van, amelyeket vagy nem tudtam, vagy csak nagyon nehezen sikerült elolvasnom. Volt, amit csak sznobságból, hogy el tudjam mondani, hogy azt azért elolvastam, de inkább kínlódás volt. Az igazság az, hogy mindenevő vagyok és ahhoz, hogy elég széles maradjon az embernek a látóköre, el is kell többféle dolgot olvasni, több korból.

Kicsit kanyarodjunk vissza a versíráshoz. Mik azok a témák, amik leginkább foglalkoztatnak? Egyáltalán van ilyen?

Mindig más. Amivel sokan meggyanúsítanak, hogy túl depresszívek, nem elég vidámak a verseim, bár a humort és az iróniát igyekszem jó nagy kanállal beleadagolni. Olyan szempontból igazuk van az engem kritizálóknak, hogy amikor jó kedvem van, akkor elmegyek kocsmázni, amikor meg rosszabb passzban vagyok, azt írom ki magamból.

Amire ráéreztem így a LÁVsztori kapcsán, meg a következő könyvötletnél is, amelyik írásának már neki is fogtam, pont az, hogy egy nagyobb ívű történet legyen, ne csak egy érzés egy rövid versben való megragadása, hanem egy olyan valami, ami több szereplőt mozgat, de ennek ellenére is vers marad.

Hogy kell elképzelni nálad az alkotói folyamatot?

Maga az ötlet megszületését nem tudom megmagyarázni. Az alapötlet bármikor bevillanhat: munka közben, vagy ha éppen valakivel beszélgetek, vagy reggel félálomban ébredezek. Azt lejegyzem, akár telefonba, akár lapra. Maga a tényleges megírása, kidolgozása a verseknek az a munkás része, amikor az embernek oda kell tennie a csontot.

Leül, és bár megvan az ötlet, abból valami olyannak kell lennie, amilyent az ember szeretne. Nem mindig sikerül. Van, hogy percek alatt összejön, van, hogy napokat, heteket lehet izzadni mellette és úgy sem lesz olyan a végeredmény, mint amit előzőleg elvár. Igazából nincsen erre egy recept. Ha lenne, és tudnám, akkor sokkal többet írnék.

Tehát te nem vagy híve annak, hogy vagy kiszalad belőled valami, vagy nem kell erőltetni?

Én igazából nem hiszek az ihletben. Nem tudom megragadni azt a kreatív pillanatot, de ha megvan a jó ötlet, akkor igenis néha egy kicsit kell erőltetni, és előbb-utóbb valami lesz. Lehet, hogy mikor következő alkalommal kézbe veszem, teljesen átírom, vagy még rágódom egy kicsit rajta. Ahhoz, hogy az ember tudjon rajta gondolkozni, és egyről a kettőre lépni, nem szabad egyből félredobni, vagy lemondani az első akadálynál egy negyed versről, vagy egy félig megírt szövegről. Lehet, hogy kell egy kicsit érjen, és akkor bevillan a folytatás, a befejezés.

Van olyan, hogy csak egy sor vagy egy szakasz jut az ember eszébe, és amikor megírja a verset, az ki is marad. Van olyan, hogy erőszakkal időt szakítok rá, rászánom az estét és írok, de olyan is, amikor kellene egy csomó mindent csinálnom, viszont olyan jó dolog jut eszembe, hogy mindent félredobok és egy fél napot az írásra szánok. Se kép, se hang. Ilyenkor megállnak mellettem a családtagok és érzékelem, hogy valaki mondikál a hátam mögött, de nem jut el az agyamig, hogy mit.

Hogyan látod a fejlődési folyamatodat a három köteten keresztül?

A harmadikról még független szemű kritika nem nagyon jelent meg, hiszen elég friss. Egy bő hónapja jött ki a nyomdából ezért, hogy mit mond a szakma róla, azt nem tudom. Az olvasói visszajelzések alapján, meg én is úgy érzem, hogy a második jobb volt, mint az első, és ez jobb lett, mint a második. Hogy mennyire jó, azt nem az én tisztem megállapítani.

Mennyi időt kell várnunk a következő könyvedre?

Mindig négyévente jelentek meg a köteteim, úgyhogy ebből kiindulva 2019-ben. Igazából remélem, hogy már azelőtt meglesz. Addig van baj, ameddig el kezd alakulni, ha már elkezdett, akkor könnyebben rászánom az időt.