Gáspáry Zsoltot itthon a Teargaz együttes – őket szombaton a G. Caféban hallhatjuk – Oxfordban pedig a Fashionproof frontembereként ismerhetik. Angliában él, és bár azt gondolta, hogy a zenén kívül soha nem fogja más érdekelni, annyira megszerette és megtanulta a koktélkeverést, hogy Oxford egyik leghíresebb bárjának, az Angels Cocktail Barnak a menüjében, szintén Fashionproof néven található saját itala. Aki ismeri őt, biztosan hallott már „zsoltiviccet", amelyekből az egyik kedvencem, amikor az MTV díjkiosztón kiszólt a húgának, hogy „gyere be Eszter, mert Cameron díjaz", de ha egy telefont lát két hatalmas golyóstoll mellett, sem kímél meg a „Samsung két megapixel" poénjától. Gáspáry Zsolttal beszélgettünk.

Hogy kerültél kapcsolatba először a zenével?

Szerintem a legmeghatározóbb emlék, amikor egyszer évzáróra mentünk, és édesapám leült a gitárral meg egy papírral az íróasztalához dalt írni. Hazaérkeztünk, és már kész is volt az Azok az évek című száma, ezt énekelgette. Körülbelül 7-8 éves lehettem.

Vonzott ugyan a dalírás, de még sokáig nem került gitár a kezembe, inkább verseket írogattam angolul. Biztos nem voltak helyesek, de mivel angol zenét hallgattam, valamennyire már tudtam angolul.

Nagyon meghatározó emlék volt még két kazetta, amit egyszer apum hazahozott. Az egyik egy Guns'n'Roses, a másik egy AC/DC album volt, és ezeket folyamatosan hallgattam, hamar meg is szerettették velem a rockzenét. A Guns 'n' Roses Sweet Child O'Mine című számából a gitárszóló ébresztett rá, hogy mekkora érzéseket lehet átadni ezzel a hangszerrel, és egyszerűen mekkora érzés lehet szólózni. Hát attól a mai napig elsírom magam.

Hogyan került a kezedbe az első gitárod?

Apum kért kölcsön az egyik munkatársától egyet, azon kezdtem el tanulni. Arra emlékszem, hogy már két akkordot tudtam, és próbálgattam rá a verseimet. Elég sok időbe telt, amíg ez átment kimondottan dalírásba. Tizenhat évesen két nyáron keresztül dolgoztam egy gyárban, ahol kartondobozokat állítottunk elő, hogy megvehessem magamnak a gitárt, ami a mai napig megvan.

Kicsit régi már, és nehéz rajta játszani, az eszmei értéke most már nagyobb. A húgom rajzolt rá egy napot, ezért került a nap tetoválás a kezemre. A nap és a napfény visszatérő motívum volt a dalszövegeimben is.

Milyen úton lett ebből a két akkordból Teargaz?

Sófalvi Bálinttal kezdtünk először beszélni róla. Az ő gimis osztálytársai mondogatták, mivel tudták, én zenélni készülök, hogy Bálintnak nagyon jó a ritmusérzéke, és próbáljuk meg együtt. Akkor még csak elméleti síkon alakult a dolog.

Én akkor kezdtem el gitározgatni, Koncz József, a gitárosunk szintén csak tanult játszani, Kovács Zaki vett egy bassszusgitárt, ami akkor került a kezébe először. Megmutattam neki három akkordot, hogy na, ezeket fogd le. Tehát, ha lehet így mondani, egymás között kiosztottuk a szerepeket, hogy ki milyen hangszeren fog játszani, így alakult ki a zenekar. Nem voltunk tisztában azzal, hogy ez mivel jár, hogy mennyire kell jól tudni ahhoz, hogy az embernek zenekara legyen, valahogy úgy képzeltük, hogy csak játsszuk, ami jön.

2004. április 11-én volt az első Teargaz próba. Az első dalunk az Inside nevet viselte. Valami ilyesmi volt a dalszöveg, hogy let the light inside, tehát a fény már itt is jelen volt. Bálint ezt már úgy dobolta, hogy sírtuk el magunkat, mi meg kínlódtunk. Számomra ez volt a szép az egészben, hogy egyikünk sem volt egy virtuóz, és annak ellenére, hogy most már rengeteget magunkra szedtünk, azért ma sem vagyunk azok, de tényleg arról szólt, hogy csináljuk együtt, ahogy tudjuk és majd kialakul.

Mikor vittétek először a zenéteket nyilvánosság elé?

Körülbelül 2-3 hónappal a próbák után már fel is léptünk a Stílusváltáson. Volt egy osztálytársam, Jakab András, aki szintetizátorozott, de nem akart velünk fellépni, úgyhogy a függöny el volt húzva valameddig, és ő mögötte zenélt. Senki nem tudta, hogy ő is ott van. Volt két dalunk, az első nagymértékben ráépült, meg volt az Inside. Visszatapsoltak, de nem volt mit játszani, úgyhogy az Inside-ot még egyszer a közepétől elnyomtuk. Egyből egy elég nagy közönségnek zenélhettünk. Volt egy gázmaszkunk, ami mindig a mikrofonállványon volt.

Valamikor ezután kezdődött a Médiabefutó, ami után megkeresett minket Bálint Ferenc, a Szomszédnéni Produkciós Iroda egyik tagja és mondta, hogy szeretnének három zenekart, akik végigturnéznák Erdélyt. A Wisszaesőket, a pallós zenészekből összerakott Hangovert és minket választottak ki. Tizenkettedikesek voltunk. Nagyon nagy dolog volt végzősként elkérezni két hétre a suliból, hogy turnézhassunk. Aztán utólag kiderült, hogy ez egy RMDSZ-es kampány volt, és az igazgatók rossz szájízzel, de elengedtek. Minket ez nem nagyon érdekelt, csak zenélhessünk.

Baróton, Szentgyörgyön, Nagyváradon és Kolozsváron léptünk fel. Utóbbi volt az egyik legnagyobb koncertünk, a KMDSZ Gólyabálon. Emlékszem, hogy még hangolni sem nagyon tudtunk. Bejelentették, hogy következik a Teargaz, én az egyik kezemben az erősítővel, másikban a gitárral felmentem a színpadra, összedugdostam és kezdtük. A Médiabefutón nem kerültünk döntőbe, viszont a szintén udvarhelyi rapcsapattal, a Wisszaesőkkel elmentünk, hogy legyen élőzenéjük, és akkor Fazakas Szabolcs felajánlotta, hogy próbatermet biztosítana nekünk, így 2-3 évre volt ingyenes, hangszigetelt próbatermünk, ami hatalmas előrelépés volt.

Mi lett a Teargazzel az érettségi után?

Mindenki elkerült egyetemre, úgyhogy sokkal ritkábban zenéltünk. Egy évre rá Bogyó, a szólógitárosunk is elment tovább tanulni, ő ezután már nem nagyon akart részt venni a dologban. Mivel mi folytattuk volna, és volt egy űr, amit be kellett tölteni, megkérdeztem Péter Botit, akit csak úgy ismertem, hogy bulizik a koncertjeinken.

Tudtam, hogy szereti a zenénket és gitározik. Emlékszem, hogy amikor megemlítettem, annyira jól esett neki, hogy könny gyűlt a szemébe és attól, hogy valakinek ez ennyit jelent, nekem is. Továbbra sem az dominált, hogy keressünk egy profi gitárost, hanem az, hogy keressünk egy olyan embert, aki annyira szeret zenélni, mint mi. Ez a zene szeretetéről szólt és szól a mai napig.

Miért pont Teargaz?

Volt egy kedvenc zenekarom, a Katatonia, nekik volt egy Teargas című számuk, és pont Bálint Ferenc volt, aki tanácsolta, hogy írjuk z-vel, mert úgy könnyebben kiadja a kereső. Visszanézve, nem volt túl nagy fantáziánk.

Utólag nekem nagyon megtetszett, hiszen elég hideg, agresszív hangzása van, a mi zenénk pedig ennek pont az ellenkezője. A név az csak egy név. Annyi hülye név van. Foo Fighters? Van lent a Rákóczi utcán egy gázóra, és valaki odaírta a gaz elé, hogy tear. Nagyon jópofa.

Hogyan születtek a dalszövegek? Ki írta? Mi volt a témájuk?

Végig én. Amikor Boti is az együttesbe került, ő is hatással volt a zenénkre. Jó a hallása, tett bele dallamos, fűszeres szólókat. Mindig is úgy építettünk fel egy alapot, hogy ő vagy én játszottuk a ritmust, a másik meg szólózott rá valamit, tehát ő ahogy belépett, máris hozott valami újat.

A magyar poéndalokat leszámítva, a szerelem volt a fő témája a számoknak, szerintem másról nem is írtam. Mindig magamról és az érzéseimről. Már anno a versek is és a dalok is úgy születtek, hogy mindig ki voltam készülve valami csaj miatt. Állandóan volt valami. Egy idő után már meguntam erről beszélni valakivel. Úgy éreztem, hogy nem értik meg az emberek, ha mégis, én nem akartam másokat kínozni ezzel.

Nekik nehezebb azonosulni egy adott személy problémájával, mint egy dallal. Arra gondoltam, hogy nekem annak idején milyen sokat jelentett a zene. Amikor még nem írtam dalokat, ha találtam egy számot, amit rá lehetett húzni a helyzetemre, úgy éreztem, mintha rólam szólna. Ezért akartam azt, amit érzek, beletenni egy dalba, ami azon kívül, hogy nekem kiút, másnak is az lehet.

Nem érezték a többiek másodhegedűsnek magukat azért, mert a dalok főként rólad szóltak?

Remélem, nem. Erről már több ízben is volt szó. Engem ez zavart, kérdeztem is folyton, de szerintem ők nem így látták, hanem hogy én hozok egy anyagot és akkor van, amit csináljunk, úgyhogy csináljuk és kész. Úgy gondolom, hogy ők azért tudtak azonosulni a dalszövegekkel, amiket írtam.

Például Zaki kimondottan szerette és kérte, amikor hoztam egy új dalszöveget, leültünk egy sörre és elmondtam neki, hogy ez miről szól, miért írtam. Ez egy ilyen rituálé volt, mert tudtam, hogy így ő is szívesebben játssza. Nyilván őket is be akartam vonni, és szerencsére érdekelte is őket. Botit például a mai napig próbálom rávenni, hogy énekeljen.

Mi volt tovább, miután befejezted az egyetemet?

Az túlzás, hogy befejeztem, mert abbahagytam. Pont a zene miatt. Ki akartam menni Budapestre zenélni. Apumék biztattak, ezért felvételiztem Kőbányára gitár szakra, de esélyem nem volt, nem ütöttem a szintet. Oda sokkal több kell, én csak ilyen tábortűzi gitáros voltam. Persze, jó tanulni, a mai napig tanulok ezt-azt, de utólag nem bánom, hogy nem kerültem be. Valahol jó, hogy megvan ez a szabadság, hogy a zenén belül nem ismerek szabályokat, és nem is akarok. Csinálom, ami jól esik.

Ezután hazajöttem és egy hegedűs sráccal volt egy Amnesia nevű projektünk, ami annyira sikeres lett, hogy felkértek, csináljunk magyar filmzenét. Én nagyon örültem neki, a Teargazből a fiúk elég rossz szemmel nézték, viszont a srácra, akivel ketten dolgoztunk rajta, nem igazán lehetett számítani. Így visszakerültem Pestre. Elvégeztem egy marketing képzést, de nem is ezért jelentős a pesti kitérő. Ott ismertem meg jobban Monyóékat, és elkezdtünk közösen zenélni.

Általuk megismertem egy lányt, aki koncerteket szervezett le nekünk, és akkor már kicsit bele tudtam kóstolni, hogy milyen az, ha az ember pénzt kap a zenélésért. Egy jó tapasztalat volt, de nem lehetett megélni belőle, úgyhogy ismét hazakerültem. Itthon, a zenélést leszámítva, nem igazán találtam a helyem.

Mihez kezdtél? Ekkor jött képbe Anglia?

Igazából nekem nagyon régi álmom volt, hogy Angliába menjek. Picit úgy érzem, mintha egész életemben erre készültem volna. Angolul írtam és angol osztályban tanultam, tehát én vágytam erre, csak kellett valami biztonságos megoldás, és ezért elmentem Cambridge-be egy családhoz gyerekekre vigyázni, mert volt mit megenni, volt ahol lakni. Ott maradtam három évet. A család, akiknél voltam, járt templomba, engem meg vittek magukkal.

A templomban volt egy élőzenekar, ahova be is szerveztek. Ott dobolni kezdtem, és akkor két és fél évig aktívan doboltam, emellett basszusgitározni, és zongorázni is elkezdtem. Közben ment a dalírás. Megismertem egy Becky nevű csellós lányt, akivel szintén belefogtunk egy projektbe, csatlakozott hozzánk egy Raffael nevű svájci dzsessz zongorista és egy Leanne nevű énekes lány. Ez egész jól ment. Fizetett koncertjeink voltak.

Én mellette nekiálltam egyedül felvenni dalokat úgy, hogy minden hangszert külön-külön rögzítettem, ráénekeltem, de az a szólózás nem volt az igazi, én mindig is szerettem a zenekar ötletét, a csoportmunkát.

Hogyan kerültél Oxfordba, ahol a mai napig élsz?

Elegem lett az akkori helyzetből. Úgy voltam vele, hogyha én következőkor gyerekre fogok vigyázni, az a sajátom legyen. Gondoltam, hogy most már ideje továbblépni, bérelni valahol egy szobát, dolgozni és még többet zenélni. A húgom Oxfordban lakott, és az egyik szobatársa egy koktélbárnak volt a menedzsere.

Én folyamatosan látogattam őket, és egyik hétvégén, mivel egy kollégiumi bál volt, szükség volt egy beugróra. Mentem segíteni, futkorásztam és bármit, amit éppen kellett, megcsináltam. Ott a tulaj mondta, hogy ha van kedvem, dolgozhatnék nekik. Most már három és fél éve ezt csinálom.

Pontosan mit? Mesélj a koktélbáros munkáról, mert ott nem csak söröket nyitogatsz ki.

Nem, koktélokat keverünk. Érdekes folyamat volt ez is, mert én egy szégyellős, visszahúzódó gyerek voltam, önbizalom nélkül. Az elején poharakat mostam, rendeléseket vettem fel, és ez idő alatt már kezdtem megtanulni az italok nevét, árait. Lassan kezdtek tanítani, hogyan kell koktélokat keverni. Három-négy hónapba telt, amíg rendesen megtanultam.

Az elején annyira be voltam rezelve, hogy bejött egy vendég, elkészítettem a koktélját, kiszolgáltam, és utána nekem ki kellett jönnöm onnan. Ha nagyobb összejövetelek vannak, azért kell türelem. Aztán szépen lassan összeállt, olyannyira, hogy most már az egyik saját italom, a Fashionproof, ami az új zenekarom neve is egyben, rajta van a menün, amire nagyon büszke vagyok, hiszen az Angels Oxford egyik legnívósabb helye.

Ez a koktél egy gin alapú ital. Meghatározó íz benne a görögdinnye is. A kesernyés gin mellett főleg az édes ízek dominálnak benne, mégis működik. Soha nem hittem, hogy báros leszek, mert a zenén kívül más a mai napig nem érdekel. Bárhol voltam, akár suliban, akár munkában mindig csak a zenén járt az eszem. Most azt tudom mondani, hogy bár továbbra is a zene az első, ez lett a szakmám.

Hogy tudtál önbizalmat nyerni, és kibékülni a koktéljaid minőségével?

Figyelgettem az emberek arcát. Régen egyébként csak a standard koktélokat kevertem ki. Amik az itallapon vannak, azoknak megvan a receptje, amit meg kell tanulni. Azt mindegy, ki készíti, elméletileg rendben kell lennie, ha párszor elkészíted, akkor pláne.

Akkor lett érdekes, amikor elkezdtem személyre szabott koktélokat keverni. Bejöttek a kliensek, el voltak tévedve a menüben, hogy mit rendeljenek, én meg szóba álltam velük. Megkérdeztem, mik azok az ízek, amiket szeretnek, hogy mégis, milyen vonalon induljak el, krémes, fűszeres, vagy gyümölcsös. Ami mindig jól sül el, hogy megkérdem, melyik az az íz, ami a gyerekkorukra emlékezteti, mert ha azt bele tudom lopni, az tuti siker.

Mostanra el tudom mondani, hogy van saját kliensköröm, akik mindig engem kérnek. Ne úgy képzeld el, hogy dobáljuk az üvegeket, nem a látványra megy ki az egész, hanem az ízvilágra. Nagy szabadság van a kezünkben, beszélgetünk a kliensekkel, és az alapján készítünk valami egyedit.

Kanyarodjunk vissza a zenéhez. Hogyan kezdtél Oxfordban újra zenélgetni?

Kikerült a szintén udvarhelyi Máthé Szabi, és két akusztikus gitárral elkezdtünk egy nagyon leegyszerűsített zenét játszani. Aztán egy másik angol srác zenekart toborzott, amiből végül nem lett semmi, viszont ott megismertem egy basszusgitárost, Carlt, aki eljött az egyik koncertünkre, ahol Szabival játszottunk.

Tetszett neki, és mondta, hogy csatlakozna, de közben Máthé kilépett. Hallottuk, hogy ez már nem ugyanaz, ezért hagytuk az egész dolgot, valami újat akartunk összehozni. Közben én is elkezdtem megint elektromos gitáron játszani, használtunk dobgépet, úgyhogy ebből egy teljesen új hangzás lett, hajazott a pop fele, de azért megmaradt benne a rock, a torzított gitárjáték miatt. Így született meg a Fashionproof, csakhogy aztán Carl is lelécelt.

Egyébként a srácok mindig úgy léptek ki, hogy került egy barátnő és huss, én pedig továbbra is olyan embereket kerestem, akiknek nem kell virtuózok lenniük, csak szeressék a zenét, és legyenek egy picit elszántak. Tisztában voltam vele, hogy mindenkinek magánélete van, és emellett dolgoznia kell. Bárcsak ott lehetne hagyni mindent és zenélni. Utána nekem jött egy kis szünet, egy időszak, amikor nem volt kedvem játszani.

Aztán kijött Péter Boti, nem a Teargaz gitárosa, csak a névrokona. Nem is ismertem, amikor régen láttam Udvarhelyen, kisgyerek volt. Besétált a bárba, angolul köszöntem rá, ő meg nézett, hogy miért beszélek vele angolul. Elkezdtünk dumálgatni. Abban a házban ahol laktam, megürült egy szoba és ő beköltözött. Ez volt az időszak, amikor én el voltam kenődve, és nem igazán gitároztam, őt viszont érdekelte ez az egész, és biztatott, hogy vegyem elő a hangszert.

Akkor lehet azt mondani, hogy Boti motivált, hogy újra gitárt ragadj?

Botivált. Igen, és nem elég az, hogy kérte, vegyem elő a gitárt, hanem láttam rajta, hogy bármit játszottam, annyira szerette, hogy újra zenélni akartam, minél többet. Volt egy szintetizátorom, amivel terveztem, hogy annyira egyedivé teszem a hangzást, hogyha valaki meghallja, rögtön tudja, hogy ez Fashionproof. Szerencsére ez a Teargazra is valamilyen szinten igaz.

A gitárral is nekem egy külön móka, hogy a pedálokkal addig kísérletezem, és addig csavargatom őket, amíg nem találok valami különlegeset. Már ezelőtt is az volt az elképzelés, hogy a Fashionproof nyisson egy kicsit a pop felé, ne legyen olcsó popzene, csak könnyebben emészthetőbb. Botit elkezdtem tanítani szintetizátoron játszani.

Ő sem tudott semmit, viszont annyira akarta, hogy elkezdtem neki mutogatni, mit hogyan kell. Ezért is jó, hogy Pesten zongoráztam, nem gyűjtöttem nagy tudományt, de azt át tudtam adni Botinak. Idén ért meg ez a projekt annyira, hogy volt már három fellépésünk, amiknek nagy sikere volt. A szövegek megmaradtak a régi érzelmes, mélyebb témáknál, de a zene érthetőbb, dallamosabb, és ezért nagyon közel áll a szívemhez. Úgy szól, ahogy mindig is szerettem volna, hogy a zeném szóljon, persze még van csiszolnivaló rajta.

Nem volt nehéz az, hogy az életed különböző állomásain mindig más emberekkel játszottál együtt?

Én soha nem így fogtam fel. Mindenkivel zenélek, akivel bírok. Ha valaki meglátogat, a kezébe nyomok egy csörgőt. Hogy a barátaimmal zenéljek, nekem ez az egyik legszebb dolog, ami történhet velem és amit tehetek valakivel. Kivéve, hogyha lány. Ez szerintem továbbra is így fog menni, hogy minél több emberrel fogok zenélni.

Mi lesz a Teargazzel?

Igazából én amióta kint vagyok, azt szeretném, hogy tudjunk együtt zenélni ott, és valamiket felvenni. Meg vagyok róla győződve, hogy annak kint lenne keletje. Régen volt is erről szó, hogy jó lenne, ha mind kimennénk oda, de ezt nem könnyű kivitelezni, hiszen ideköt mindenkit valami, munka, család. Ha rajtam múlik, a Teargaznek soha nem lesz vége. Tizenegy éve zenélünk úgy, hogy szanaszét voltunk a világba, szóval optimista vagyok.

Milyen terveid vannak?

A Teargaz mellett az elsődleges cél az, hogy felvegyünk egy párszámos kislemezt a Fashionprooffal, amit levédenénk, meg kiadnánk. Azt el akarjuk küldeni a BBC Introducingnak, ami egy lehetőség az újonnan bemutatkozó zenekaroknak. Hogyha sikere van és bejátsszák a BBC-n,  akárhogy nézzük, egy nagyon jó ugródeszka.

Mindketten szeretnénk átállni részidős munkára, utazgatni Angliában és zenélni. Úgy érzem, ehhez az élethez valamilyen szinten el kell engedni azt a stabilitást, ami van. Nem tudom kinőni ezt, hiszek a csodában, hiszek abban, hogy egy nap eljön a komolyabb áttörés. Hazaköltözésen nem gondolkodom egyelőre, mert még nem értem el az álmaimat, és úgy gondolom, hogy kint erre több lehetőségem van, mert az emberek sokkal nyitottabbak a zenére.

A másik komolyabb tervem zeneterápiával foglalkozni, amihez sajnos orvosi végzettség kell, ami nekem most már nem lesz, viszont el tudnám képzelni, hogy társuljak például egy pszichológushoz. Ennek az a lényege, hogy depressziós embereknek és emberekkel zenélni együtt hangszereken. Mindenképp valami jót akarunk kihozni belőle. Egy másik célunk a Fashionprooffal, hogy adományokat gyűjtsünk, például ruhákat, ha már divatbiztost jelent a nevünk, amiket eljuttatnánk nélkülöző embereknek.