Bukarestben született és élt, mégis a magyar irodalomban találta meg nyugalmát a fél lábbal udvarhelyi Győrfi Kata. Olyannyira, hogy a Bretter György Irodalmi Kör alelnöke volt, 2015-ben a Méhes György Pályázat első díját nyerte verskategóriában, továbbá a slam poetry színterén is bontogatja szárnyait, hiszen az országos döntőn a zsűri különdíját, egy évre rá meg Csider István Zoltánnal karöltve a team slam harmadik díját vihette haza.

Több antológiában is olvashatunk tőle, és verseit többek között a Helikon, a Látó, az Élet és Irodalom is publikálja. Kata a versírás mellett jelenleg a Prae kulturális folyóirat szerkesztője. Vele beszélgettünk múltjáról, jelenéről, irodalomról, slam poetry-ről.

Hogy került képbe az irodalom nálad? Mióta írsz?

Mikor ezt bárki megkérdezi, az az első válaszom, hogy naplót írtam kislány koromban. Amikor Bukarestből Sepsiszentgyörgyre költöztünk, nem voltak barátaim, és mivel a tanító nénim egyfolytában azzal szívatott, hogy nem tudok helyesen írni, és nem tudok rendesen beszélni sem magyarul, naplóírással töltöttem az időmet.

Mennyit éltél Bukarestben és mennyire volt ott lehetőséged a magyar nyelv használatára?

Ott születtem, kilenc évet éltem ott. Másodikos voltam, amikor Sepsiszentgyörgyre költöztünk, de a magyar nyelv nyilván jelen volt az életemben Bukarestben is. Magyar meséket olvastam, és ugye a szüleim is magyarok.

Apukám például Szentegyházán született, Bukarestbe még a kommunizmus alatt költöztek. Illetve Udvarhelyen töltöttem minden nyaramat. A nénikém, aki itt él Udvarhelyen, volt a második anyukám, ő meg odafigyelt arra, hogy a magyar nyelvtudásom ne kopjon el, legyen szép.

Tehát lehet azt mondani, hogy ez a folyamatos szívatás motivált?

Motivált annyiban, hogy ő azt képzelte, hogy én nem tudom ezt megcsinálni. Igazából az volt a baj szerintem, hogy a tanító nénimet zavarta, hogy a kedvencei az osztályból nem voltak túl jók románból, ami nekem meg ugye kézenfekvő volt. Anyanyelvi szinten beszélek még mindig románul.

Nekem egyszerűbbek voltak a román gyakorlatok, mint a magyarok, és emiatt állandóan csillagos „foarte binét" kellett adjon, így elkezdett a magyarral gyötörni. Felmérgelődtem, és elkezdtem gyakorolni, leírtam ilyen krónikaszerűen, hogy mi történik körülöttem. Az írásomat is szépítgettem. És unatkoztam, az volt a másik oka.

De ez akkor inkább önmagad fejlesztése volt, mintsem irodalmi szárnybontogatás?

Igen, de szépen lassan valami átbillent. Nem emlékszem, hogy pontosan mikor. Azt tudom, hogy amikor a Székely Mikó Kollégiumba kerültem, kaptam egy jó irodalomtanárt, aki azon túl, hogy szerette, hogy sűrűn és lényegre törően össze tudom foglalni az egyes novellák, regények cselekményét, érdeklődni kezdett, hogy én mit gondolok ezekről.

Az egyik nyáron adott egy külön házi feladatot, amiben tartalom helyett a véleményem kellett leírni, és attól kezdve elkezdett mondjuk, pátyolgatni. Lassan írogatni kezdtem, először még csak valami tájleíró verseket, aztán szépen lassan jött a többi. Akkor már kilencedikes voltam. Kiss Márta, az öt-nyolcas tanárnőm gondolom, szólt Török Katinak, aki a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban lett az irodalomtanárom, hogy megy a leányka, és rá figyeljünk oda.

Ők segítettek az áttörésre?

Áttörésre! Részben igen. Kilencedikben mutogattam a verseimet a tanárnőmnek, ő biztatott, úgyhogy tizedikben elküldtem a Sárvári Ifjúsági Irodalmi Találkozóra, és meghívtak.

Ott ugye műhelyek vannak: próza- és líraműhely – na, az nagy váltás volt. Megtudtam, hogy nem csak én gondolkodom ilyenekben, nem csak én írok, nem csak én olvasok. Nagyon kemény kritikákat kaptam, de nagyon sok hatás ért.

Emlékszem, írtam egy szöveget az anyukámról, és talán Vörös István úgy szétszedte, hogy azóta sem tudtam az anyámról leírni egy értelmes sort. Nagyon hasznos volt.

A rá következő évben is elhívtak, és akkor megkaptam Sárvár város különdíját. Aztán lassan elkezdtek megjelenni szövegeim a szentgyörgyi lapban, és a diákújság főszerkesztője lettem. Ebből irodalmi lapot csináltunk, és oda kellett figyelnem arra, hogy milyen egy jó szöveg – ez lett a dolgom. Vicces, nem? Mondjuk, nekem ez segített. Jöttek az egyetemi évek Kolozsváron, ahol Vass Ákos szállt rám, hogy kellene Bretter Körre menni.

Mi is ez a Bretter Kör?

Ez egy Kolozsváron szerveződő irodalmi műhely, ami úgy működik, hogy mindig elhívnak egy még nem publikáló, vagy még pályája elején levő szerzőt, rendelődik hozzá egy vitaindító, és előre beszélgetnek a szövegekről. A vitaindító ír egy – ugye – vitaindító szöveget. A szerző felolvassa a szövegeit, ami után nem szólalhat meg az este végéig.

Akik ott vannak, nagyrészt szerkesztők, tanárok, újságírók, barátok szétkapják, boncolgatják az írót és a szövegeit. A vitaindító védhet. Az est végén a szerző elmondja, hogy miket jegyzett meg, mire gondolt közben.

Milyen volt a te Brettered?

Az első talán 2011 novemberében volt – attól kezdve publikálok is talán. Ott volt Karácsonyi Zsolt, a Helikon szerkesztője, ott volt Dankuly Csaba, Horváth Benji – szerintük nem voltak rossz szövegek, és kértek, hogy küldjek még nekik.

Aztán elkezdtem részvevőként, vitaindítóként járni ezekre a körökre, és egy év múlva, amikor Vass Ákos felmondott, Lovassy-Cseh Tamás lett az elnök, André Ferit meg engem pedig alelnöknek jelöltek.

Hogy vezetett az utad a Brettertől a magyarországi irodalmi életig?

Először Erasmus-szal voltam egy nyarat, aztán egy félévet Budapesten, utána már ott kezdtem el a mesterit. Ott is küldözgetni kezdtem a verseimet, először azt hiszem, az Élet és Irodalomban jelentek meg a szövegeim, ami nekem elég nagy dolog volt.

Te filozófiát tanulsz, pedig elég racionális vagy. Hogy fér meg ez a kettő egymás mellett?

A filozófia egy rettenetesen racionális diszciplína tud lenni. A tévhit abból fakad, hogy a köznyelvben úgy használjuk, hogy filozófálgatni, vagyis gondolkodni összevissza a dolgainkról.

A filozófia talán arról szól, hogyan működhet a gondolkodásunk, milyen fogalmak, milyen kategóriák mentén gondolkodhatunk dolgokról. Én valahogy úgy képzelem el, ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, hogy nagyrészt azt az ember és világ közötti viszonyt írja le, aminek a keretein belül gondolkodunk.

A filozófia egy olyan fogalomtárat vagy egy olyan kategóriakészletet adott, amitől nyilván könnyebb nekem művészetelméletet is tanulni.

Hogyan születik meg egy versed?

Gyorsan. Vannak jegyzeteim, de ezeket utólag nagyon ritkán használom. Mostanában éjszaka írok, ha nem tudok elaludni, vagy hajnalban, amikor megébredek, és nem tudok már visszaaludni. Általában egyből kifut belőlem, és addig nem is alszom el, amíg minden szónak nincs meg az a helye, amit kinéztem neki. Valahogy a szöveg írja magát. A gondolat talán vezet, de nem tudom mi a gondolat, csak utólag derül ki. Az utolsó soroknál kezdek el szerkeszteni, amikor vagy ki kell törölni az elejét, vagy csak be kell fejezni.

Általában verseket írsz, de mit olvasol szívesebben: prózát vagy lírát?

Azt hiszem, prózát olvasok szívesebben, csak mostanában nincs időm rá, mert sok a szakirodalom. Elkezdtem tehát verseket olvasni. Nem tudom, de egy ideig talán félelemből nem olvastam verseket, mert azt éreztem, hogy másokhoz képest én ügyetlenkedem a saját szövegkörnyezetemben.

Mivel szerkesztő is vagy, azt is megkérdezném, hogy mit kérdeznél magadtól?

Hát eléggé körbejárod a témát, úgyhogy nehéz válaszolnom, de mondjuk azt, hogy mennyiben lenne más idegen nyelven írni?

Már kitalálhattad a következő kérdésem: mennyiben lenne más szerinted idegen nyelven írni?

Úgy gondolom, hogy én abban a ritmusban – és ne csak vers ritmusára gondolj –, abban a környezetben – és ne csak a szövegkörnyezetre gondolj –, tudok írni, amiben élek. Nem beszélek túl sok idegen nyelvet, és például nem olvastam még versem fordításban. Most fordítják románra néhány szövegemet. Félek is tőle.

Hogy én megszólaljak értelmesen, kényelmesen, értelmesen és otthonosan egy másik nyelvben úgy, hogy vers vagy próza vagy bármi más legyen, nagyon távol áll attól, ahogy én gondolkodom a nyelvről. Például nem nagyon hiszem el azt, amikor azt mondja valaki, hogy ha két- három napig beszél egy nyelven, akkor elkezd azon a nyelven gondolkodni. Szerintem, ha román anyanyelvű lennék, másképp néznék ki, másképp gondolkodnék, más szövegeket írnék. Budapesten élni és gondolkodni is például nagyon más.

Térjünk rá akkor a slam poetry-re, mert abban is eléggé aktívan jelen vagy. Hogyan találkoztál először a slam jelenséggel?

2012 vagy 2013 telén hazafele tartottam Kolozsvárrol, amikor felhívott Csinta Áron, hogy szerveznek egy karácsonyi slamet, és hogy van-e kedvem fellépni. Színház, rap és irodalom keveredett ott.

Akkor én még nem akartam ez bevállalni, mert nem tudtam, hogy mi az, és mit kell ott csinálni. Mondta Áron, hogy az is jó, ha felolvasom a verseimet, de nemet mondtam. Ők viszont jók voltak.

Rázott a hideg, pedig az elején szkeptikus voltam. Ezután elhívtam ezeket a fiatalokat egy Bretter-körre, ami a műhely történetében egy rendhagyó esemény volt. Kijött a sajtó is. Ez volt az első komolyabb slam poerty est Kolozsváron. Ez után indítottuk el ezt a négy selejtezős erdélyi slam bajnokságot, amire valamiért úgy éreztem, hogy nekem is be kell nevezni. A döntő a Félszigeten volt, André Feri lett az első, Müller Heni a második, és én harmadik lettem.

Szerinted létezik erdélyi slam poetry?

Úgy mondanám, hogy vannak erdély slammerek. Slam kultúra szerintem nem is tud lenni, mert nem olyan jellegű problémáink vannak, mint amilyeneket a magyarországi slam kialakított magának. Valamilyen utánzás történik.

Nem tudjuk elengedni, hogy nekünk nem olyanoknak kell lenni, emiatt talán nem fog kialakulni. Egyes embereknek egyes szövegeiben sikerül, de nincs erről egy egységes gondolkodás. Remélem, nem szólok be senkinek, de valahogy úgy alakult az elmúlt években, hogy amióta létezik az erdélyi szervezkedés, a népszerűség és egyéb furcsa előnyök mindig elvitték ezt a dolgot.

Hogy kerültél bele a magyarországi slam közegbe?

Felköltöztem Pestre, és lementem egy klub-estre. Ezek havonta megrendezett jelentkezős versenyek. Két egymást követő alkalommal versenyeztem, és azt hiszem, mindkét alkalommal második lettem, ami akkora bátorságot adott, hogy jelentkeztem az országos verseny selejtezőjére, ahol tovább is jutottam. A döntőn megkaptam a zsűri különdíját, ami elég nagy meglepetés volt.

Úgy gondolom, hogy a slam poetry az irodalomtól távolabb áll. Nem verset olvasni megyek fel a színpadra. Mostanában már nem is nagyon versenyezgetek.

Szerinted mennyire hígult fel a slammer közeg? Gondolok itt arra, hogy rengetegen magukra aggatják, hogy szlemmerek, holott a szövegek egyre silányabbak.

Érdekes, hogy ezt mondod. Van, hogy beszélgetek erről emberekkel, akik még mindig nagyon lelkesen versenyeznek, és ők azt mondják, hogy a demokratikusság – ők így nevezik – hozzátartozik a műfajhoz, illetve ha ez esetleg azzal jár, hogy romlik az úgynevezett minőség, akkor azt a műfaj termeli ki magából.

Én akkor éreztem valami változást, amikor a tavalyi selejtezőn inkább a káromkodós, felszínesen odamondós szövegeket juttatta tovább zsűri, valami olyasmi indokkal, hogy frissülnie kell a közegnek, hogy ne legyen bennfentes. A másik oldalon pedig a közönségzsűri áll, ami kedves dolog, de a közízlésről tudjuk, amit tudunk. Azt hiszem, annyival fog járni ez a kívánt frissülés, hogy nem az igényteremtés, hanem az igény kielégítés mellett szavazunk. De az idő majd...

Hol láthatunk, mit várhatunk tőled a jövőben?

Én nem tudom. Ezt is, azt is. Mindenféle szép dolgok alakulnak. Nem nagyon tervezek semmit, csak megyek azzal, ami éppen jön. Próbálom elengedni magam, hogy jól legyek akkor is, ha nincs semmi – tudod, hogy ne érezzem, hogy hiányzik valami. Lehet elköltözöm Budapestről. Ilyenek.