A nyugdíjas történész Zepeczaner Jenő, a múzeum egykori igazgatója néhány hete kapott igen rangos díjat az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettől. Néhány éve érdeklődéssel, de kívülállóként figyeli a múzeum életét, aminek az épülete szerinte sem ott kellene, hogy legyen, ahol most van. Diákkorában kabinos volt Szovátán, mehetett volna erdőmérnöknek is, de inkább a történelmet, a kutatást választotta.

A nyugalmazott igazgatót Bethlen-lakótelepi otthonában kerestük fel egy beszélgetésre.

Németesen hangzik a neve, honnan ered a családja?

A szüleim a háború alatt, 1944-ben elmenekültek, Ausztriában voltak és habár amerikai zónában érte őket a háború vége, mégis úgy gondolták, hogy visszajönnek. Mehettek volna Olaszországba vagy az Egyesült Államokba is, de Pestre jöttek, ott apámnak viszonylag jó állása volt és lakást is kaptak, de 1946-ban visszajöttek Erdélybe, én 1946 decemberében születtem. A nevem rosszul van írva, elírta az anyakönyvvezető, tulajdonképpen Zepeczauer, osztrák eredetű név, a szüleim még így írták.

A családunk Ausztriából, Salzkammergutból származik, ott vannak az osztrák sóbányák. Érdekes módon – ezt utólag én kutattam ki – Mária Terázia korában a máramarosi sóbányákhoz kerültek azok a szakik, akik értettek a bányászathoz, illetve erdészettel is foglalkoztak. Nagyapám is bányában dolgozott Máramarosszigeten.

Ön Marosvásárhelyen született, de Szovátán gyerekeskedett.

Igen, mert apám erdőkitermeléseken dolgozott mindig, mozdonyvezető volt, majd főgépész lett. Ratosnyára kerültek Vásárhelyről, egészen 1954-ig, akkor kerültünk Szovátára, mert apám a fakitermelő vállalatnál kezdett dolgozni. Én nyolcadikos voltam, amikor 1961-ben meghalt, de ott maradtunk Szovátán, és ott is érettségiztem 1964-ben, utána Kolozsvárra kerültem.

Mi vitte a történelem felé? A családban hagyomány volt, hogy szeretik a történelmet?

Az iskolában a történelemtanárom Fekete Árpád volt és nagyon vonzott a történelem. Rengeteget olvastam, ezek között nagy előszeretettel történelmi regényeket, amiket akkoriban meg lehetett kapni. Volt más lehetőségem is, a fakitermelő vállalat felajánlotta, hogy ha erdőmérnökit végzek, akkor támogat, de inkább a történelmet választottam. Nem praktikus választás volt, a szívem vonzott oda.

Miután végzett Kolozsváron,nem került egyből Székelyudvarhelyre.

Nem, mert három évig tanár voltam, először Segesden, Segesvár mellett, a település román-német iskolájában. Románul tanítottam történelmet, de jó viszonyba kerültem az ottani szászokkal – amikor az egyik szász osztály osztályfőnöke nyugdíjba ment, ők kérték, hogy legyek az osztályfőnökük, pedig nem is tudtam németül.Utána egy évet Szovátán tanítottam, majd megházasodtam és Udvarhelyre kerültem, az akkori közgazdasági iskolába, ami a mai Palló Imre iskola Kossuth utcai épületében volt, az később beleolvadt a mai Bányaiba.

Vonzódott a múzeumokhoz már az egyetemen is?

Kolozsváron már dolgoztam a múzeumban, ott is tartottuk az órákat, így kerültem kapcsolatba a múzeumi szakmával.

Ilyen szempontból milyen város volt Udvarhely akkoriban, a hetvenes évek elején? Milyen légkör volt?

1965-ben meghalt Gheorghiu-Dej, utána egy ilyen „lájtosabb" időszak következett, megjelenhetett sok magyar könyv, játszottak a színházak, nem szóltak bele mindenbe, olyan lapok voltak, mint A hét vagy az Utunk. Felszabadultabb, elviselhetőbb volt az élet, megcsillant a remény arra nézve, hogy a rendszer talán megváltozhat. Aztán jött Ceaușescunak a Mangalia-i beszéde, utána jött a szigorítás, ami az élet minden területére rányomta a bélyegét, a tulajdonképpeni diktatúra.

Rövidesen intézményvezető lett a múzeumban. Akkoriban milyen problémákkal szembesült, mik voltak legfontosabb dolgok a múzeum szempontjából?

A múzeum épülete akkor már ott volt, ahol most, azelőtt a kultúrház alagsorában volt. Az épület le volt romolva, az első dolog a helyrehozása volt, lakhatóvá kellett tenni. A pincében borlerakat működött, a földszinten és az emeleten lakók voltak. A villanyhálózat még a régi, az 1900-as évek elején beszerelt volt, víz pedig nem volt az udvarban. Elég lepusztult épület volt. Mikor én odakerültem, már az egész épület a múzeumé volt, pár év alatt kellett rendbehozni. Egy múzeumban mindig kell, hogy valami történjen, mert hanem nincs létjogosultsága, nem vesz részt a város életében. Mindig kellett legyen kiállítás, valami más rendezvény, hogy a város érezze, hogy működik.

Ahogy szigorodott az élet, egy magyar városban magyar anyanyelvű intézményvezetőre honnan jött a nyomás?

A megyei kultúrbizottság felügyelte a művelődési intézményeket, 1986-ban pedig „összecsapták" a múzeumokat. Hargita megyében másképpen volt a múzeumok rendszere, mint másutt: itt négy városnak, Csíkszeredának, Udvarhelynek, Keresztúrnak és Gyergyónak volt múzeuma, mind önálló intézmény, míg például Kovászna megyében a nagy hagyományokkal rendelkező szentgyörgyi múzeum létrehozta a saját alegységeit Baróton vagy Kézdivásárhelyen.

Nálunk a kultúrbizottság fogta össze az itteni múzeumokat, de ezt 1986-ban megelégelték, megváltoztatták, onnantól mindenki a csíki múzeum alá tartozott. Így viszont lehetetlen volt működni, a csíki múzeum mindenre rátette a kezét. Annyira kézben tartották az egészet, hogy ha egy kiló szeget akartam venni, azt is csak Csíkszeredán keresztül lehetett intézni. Aztán a rendszerváltás után mindegyik múzeum átkerült az önkormányzatokhoz – Hargita megyében mai napig csak városi múzeumok vannak. Romániában minden megyében van egy-egy megyei múzeum, de mi kivétel vagyunk, itt csak városi múzeumok vannak. Magyarországon is mindenütt megyei múzeum van. Eredményesem lobbiztam a múzeumok önállóságáért, de azt is elértem, hogy a székely múzeumok között jó együttműködés legyen, hogy minden évben együtt majálisozzunk.

Ezért a rendszerváltás után könnyebb volt-e az udvarhelyi múzeumnak az átállás? Gondolom, le kellett venni néhány dolgot itt is a falakról, nevet is vett fel az intézmény.

Rögtön a rendszerváltás után levált a többi múzeum a csíkiról, s utána rögtön fel is vettük a nevet – úgy gondoltam, hogy az alapító nevét kell viselnie, pedig több javaslat is volt, például Orbán Balázs. Haáz Rezső alapította a múzeumot, és úgy illett, hogy az ő nevét vegye fel az intézmény.

A múzeumban több mint harmincnyolc évet dolgozott, ebben az időszakban mennyi ideje jutott kutatásra? Nyugdíjasként hogy érzi: mindent el tudott végezni vagy maradt még munkája?

Én tudatosan készültem arra, hogy nyugdíjba megyek, mert ez az élet rendje és kutatómunkát tettem félre nyugdíjas koromra. Begyűjtöttem forrásokat, hogy kéznél legyenek.

Ezt a levéltárakra érti?

Igen, azokra is. Ha megnézi az egyik polcomat, azokon mind levéltári másolatok vannak.

Úgy tudom, hogy három fő kutatási területe volt és van, ezekből az egyik Orbán Balázs élete. Tudósként, kutatóként mit tudott hozzátenni a legnagyobb székely életrajzához?

Rengeteg hiba és tévedés volt az életével kapcsolatban. A harmincas évekig, Bányai János kutatásáig mindenki úgy tudta, hogy 1830-ban született, holott 1829-ben. Sokan azóta is hibásan veszik át a születési dátumát. Ezenkívül nagyon sok kisebb-nagyobb tévedés volt az életrajzában, s úgy érzem, hogy ezeket többnyire sikerült kijavítani. Mindenhol görögnek írták az édesanyját, holott olasz eredetű volt.

Maga Orbán Balázs írja, hogy latin volt a családja, ami a keresztes háborúk korában került egy görög szigetre olasz bevándorlók társaságába, olyanok közé, akik megtartották olasz gyökereiket. Az ehhez hasonló életrajzi hibákat többnyire megírtam, meg is jelentek szakfolyóiratokban, cikkekben, tanulmánykötetekben – például az Egyed Ákos nyolcvan éves születésnapjára megjelent tanulmánykötetben olvasható összefoglalva. De utána is jelent meg írásom arról, hogy hogyan teljesítették a végrendeletét.

Egy másik kutatási területe a székelyföldi fürdők története – ez 2008-ban abban csúcsosodott ki, hogy a Haáz Rezső Múzeumnak lett egy saját borvízmúzeuma Szejkefürdőn. Ez is a szovátai gyerekkorból eredeztethető?

Szováta tele van fürdőhelyekkel, ráadásul ott volt az első állásom a Medve-tónál, tizenéves koromban kabinos gyerekként dolgoztam két nyáron is. Megszerettem a fürdőket, az ottani életet, mert nem volt szokványos – sokáig ott is laktunk Szovátán a fürdőtelepen. Székelyföldön szinte minden kisebb településen volt legalább egy kis fürdő és elkezdtem gyűjteni az anyagot – innen jött aztán a kérdés, hogy miért ne legyen egy székelyföldi fürdőmúzeumunk?

Akkoriban önkormányzati képviselő voltam, 1996 és 2000 között és akkor volt arra lehetőségem, hogy tudjak lobbizni ebben az ügyben. Gyakorlatilag én találtam ki és jártam ki, de egyre több ember csatlakozott ehhez, kedvezően viszonyultak hozzá a városban az emberek.

Elégedett a benne levő anyaggal, a látogatottságával? Vagy amikor megy el a Szejke mellett autóval és benéz, meg van elégedve?

Ha az ember meg lenne elégedve, akkor limitálná magát valamilyen szinten. Az ember sosem lehet megelégedve, mert semmi sem tökéletes. De a borvízmúzeumot mindig lehet gyarapítani, most is sokszor azon gondolkodom, hogy hogy lehetne még jobbá tenni.

Kedves kutatási területem volt a céhek története is.

Célom volt, hogy a múzeum egy rendes épületet kapjon, és ebbe bele is buktam. Most pedig úgy néz ki, hogy el van az ügy temetve, - egy időre.

Amikor idekerültem, már akkor is voltak olyan emberek, akik elismerték, hogy a múzeumot a várba kellene költöztetni. Volt egy olyan lehetőség még a nyolcvanas évek első felében, hogy a város kap még egy új iskolaépületet és akkor a mezőgazdasági iskolát odaköltöztetik. Ubornyi Mihály polgármester is számon tartotta ezt, csak akkoriban központilag letiltották az iskolaépítéseket, így kútba esett ez a lehetőség. Az ilyen dolgok mindig konfliktussal járnak, az iskola vezetősége most is másképpen látja ezt.

Bízik abban, hogy majd egyszer látogatóként bemehet abba a múzeumba, ami a várban lesz?

Nem hiszem, hogy én azt megérem. De azt gondolom, hogy errefele kell, hogy mozduljanak a dolgok, mert ez a logikus és a város fejlődésének az útja is. Ha a példáknál maradunk, akár Magyarországon, akár Romániában minden valamirevaló múzeum egy műemlék-épületben van vagy várban. Keresztúron a régi kaszinóban, Szentgyörgyön építettek egy teljesen ennek való épületet, Csíkszeredában a megye létrejöttekor még katonaság volt a várban, de sikerült elintézniük, kipiszkálniuk onnan őket, és lett egy tisztességes múzeum. Ebben benne van az is, hogy a csíkiak értelmet láttak abban, hogy legyen egy ilyen intézményük.

Mikor fényképezett utoljára és mit?

Tegnap. A múzeumban dokumentálni kell sok mindent, és aki rajzolni tud, az lerajzolja, de én nem tudtam rajzolni, és lefényképezem. A hetvenes években ezért megtanultam fényképezni, azóta több ezer képet készítettem mindenféle témában. A múzeumoknak kiállításokra küldtem képeket, rendeztem kiállításokat, a fotószövetségnek is tagja voltam.

Olyan is volt, hogy kidobták egy képemet egy kiállításról, mert Szentegyháza mellett fényképeztem egy olyan jelenetet, hogy egy ember kézzel vet. Volt egy kiállításunk, s az akkori kultúrbizottság elnöke kivetette, mert azt mondta, hogy ilyen már nincsen a szocializmusban, hogy valaki kézzel vessen, honnan repróztam a képet? Mondtam, hogy nem repróztam, azt mondta, nem létezik. Nem volt következménye, de levetette.

Még a falurombolás idejében, a nyolcvanas évek végén elindítottam egy biennálét, az volt a lényege, hogy a fényképészek menjenek el falura és dokumentálják a falvakat, az épületeket. Rengeteg kép érkezett az egész országból. Emlékszem, hogy ezt akkoriban nem díjazták, elhallgatták a főnökeim.

Több tudományos díjban részesült, melyiket tartja a legfontosabbnak?

Nem volt olyan sok. Amit legutóbb kaptam Kolozsváron, az EMKE-díj, az nagyon jólesett.

Hogy telnek a nyugdíjas hétköznapjai?

Az adminisztratív munka rengeteg időmet elvette. De most nincs olyan nap, hogy ne dolgoznék. Amikor valamit láttam, soha nem úgy fogtam fel, hogy mi van ott, hanem úgy, hogy azt hogy lehetne megcsinálni nálunk, az udvarhelyi múzeumra szabva.

Visszatekintve elégedett a pályafutásával?

Én azt mondom, hogy jó életem volt. Egyszer Magyarországon kérdezték, hogy mennyit keresek. Mondtam, hogy egész életemben azt csináltam, amit szerettem, amit akartam és még fizettek is érte. Ebben benne van az, hogy azt csináltam mindig, ami jólesett.