Egyszer valaki azt mondta nekem, a székelyek hasonlítanak az őket körülvevő dombos-hegyes tájra: szűk látókörűek. Ezen meg lehet sértődni, az én beszélgetőpartnerem viszont mosolyogva egyetért.

Évek óta igyekszik állni a rosszalló, kíváncsi vagy gúnyos tekinteteket. Imre arra kért, bár néhány éve jól kezeli az emberek reakcióit, ne írjam le a családnevét. Nincs is rá szükség, mert anélkül is tudja mindenki: ő az a mezítlábas fickó, akinek a látványához immár öt éve minden tavasszal újra és újra hozzászokunk.

Leülünk egy pékségben, előttem egy kávé, előtte a szokásos sör. Elmondom, az érdekel, milyen ember, mik foglalkoztatják az életben.

Én azt gondoltam, nem én vagyok a dolog középpontja, hanem maga a téma – mondja.

Mi a téma, a mezítláb járás?

A természetesség és azon belül ez. A cikkeid alapján úgy vélem, ez a téma közel áll hozzád.

Hát, kérem, engem már 'leellenőriztek'. Mint később is kiderül, Imre és a precizitás kézen fogva járnak. Sok dolog érdekli, és mindennek lehetőleg mélyrehatóan utánanéz.

Jó, akkor kezdjük a mezítlábassággal. Ez a természetes állapotod?

Hát, nekem igen, meg az embernek egyáltalán. Nem?

Gondolom, igen. Te mikor kezdtél mezítláb járni?

Kerek öt éve. Amióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a dolog. Régen ez nem volt különcködés. Emlékszem egy vasárnapra, amikor láttam egy párt is, ahogy a napsütésben kézen fogva mezítláb sétált. Ez megmaradt bennem, akkor tini voltam, azt hiszem. Tudtam, hogy kényelmes is, meg egészséges is, de persze ott volt a gátlás.

Féltem attól, mit szólnak az emberek, ezért ha meg is próbáltam, először papuccsal a kezemben sétálgattam. Így szoktattam magam. Annyira zavart, hogy néznek, hogy éreztem, rongyosodok le tőle. (nevet)

Most már megszoktad a tekinteteket?

Kellett egy pár év. Ez elsősorban pszichológia. Az embernek a lelkében le kell tisztáznia, hogy ez egy normális alapállapot.

Igen, ez normális lehet a mai embernek is, feltéve, ha kint vagyunk a természetben, és a puha füvön sétálgatunk. De a világ sokat változott, mindenhol aszfalt meg beton vesz körül.

Ez akkor is egészségesebb, mint cipőben.

Említetted nekem régebben, hogy egészségügyi okai is voltak a döntésednek.

Igen, ott a lúdtalp, a gerincproblémák. Nem vagyok ebben szaki, de tapasztalom, hogy mennyire más. A cipőben járás például sokkal jobban ki is fárasztott. Lakik a Rákóczi úton egy barátom, ha oda mezítláb megyek le, nem nagy kunszt, de ha cipőben, el is fáradok, és még fel is töri a cipő a lábam.

Jársz kirándulni?

Járnék, de nagyon be van osztva az időm. Délutánonként van egy kis időm, ha tehetem, kimegyek a természetbe sétálni. Nincs kedvenc helyem, mindegyik szép, felváltva. Ilyenkor is szoktam találkozni érdeklődőkkel, akik ugyanazt kérdezik, mint te.

Zavar ez téged?

Eleinte zavart persze, de már el kezdtek helyére kerülni a dolgok bennem. Mi miért van, mit miért csinálok. Ha az ember tisztában van azzal, hogy ez a természetes állapot, ezen nincs mit szégyellni. Az, hogy ilyenné alakították a társadalmat, nem tehetek róla. Sokan konkrétan el is mondták, 'legszívesebben én is ezt csinálnám', csak mindenkinél ott van a gátlás.

Nálam talán két évig tartott. Ha gombóccal is a torkomban, de megharcoltam vele.

A gyerekek, amikor naivan, őszintén megkérdezik, a bácsi miért jár mezítláb, elmondom a választ, túlteszik magukat rajta, és mennek tovább. Nagyon sokat segített néhány könyv, hogy felvállaljam az álláspontomat. Ilyen például Gyökössy Endre pszichológus, református lelkésztől a 'Magunkról magunknak'. Egyébként majdnem minden könyvét megvettem, amit találtam.

A rokonok, barátok hogy állnak hozzá?

Széles a skála itt is. Némelyek nehezen fogadták el, próbáltak visszaterelgetni. Főleg a nővérem, amennyire ellene volt, most már rájött, hogy így kell elfogadnia, amilyen vagyok.

Nem erőltetem rá senkire a meggyőződésemet, mert nem lenne értelme, nem is sikerülne. Egy fiatal lánnyal együtt jártunk egy keresztény közösségbe, ő is szeretett mezítláb járni. Egyszer vele is kimentünk a mezőre, ő is belerakta a hátizsákba a [cipőjét] szandálját, úgy jártuk meg. Azt mondta, ha én kibírom, ő is ki fogja. (nevet)

Tudod, hogy beszélnek rólad az emberek?

Tudom, mindig vannak visszajelzések. Azt gondolják rólam, 'ennek nincs elég esze'. (nevet) Vannak, akik jó szándékkal érdeklődnek, sok ismeretséget kötöttem így, főleg itt kint, nyári időben.

Kitölti a sörét. Azt mondja, ez egy kis felüdülés.

Különcnek tartod magad?

Ez megint viszonylagos kérdés. A társadalomban bevett és mesterségesen elterjesztett szokásokhoz és nézetekhez képest persze, hogy különc vagyok. Na, de ha visszamegyünk pár évtizeddel, nem ugyanez volt a helyzet. Az utóbbi öt évben különösen érzékelem az emberek elidegenedését a természettel szemben. Nézd meg a tévét, benne a reklámokat, mire ösztönöznek?

Mire?

Most én kérdezem. (mosolyog)

Fogyasztásra.

Persze, mindenben, a gyógyszertől a fogpiszkálóig.

Te szoktál tévét nézni?

Az az érdekes, hogy spontán lekopott. Főleg a reklámok miatt, elegem lett belőle. Egy idő után nem is láttam értelmét, hogy fizessem, ezért ki is jelentettem. Ami kell, az neten is fent van. Az meg a munkaeszközöm is.

Mivel foglalkozol?

A fő foglalkozásom jelenleg a 'babázás'.

Kicsit meglepődök. Keserű mosoly jelenik meg a szája sarkában. Nem értem, én is babázok.

Apum a 'baba'. Három éve agyi infarktust kapott, leépült. Mindjárt egy éve fekszik. Azért mondom, hogy babázás, mert ez teljes mértékben kifejezi ezt az egészet. Édesanyámmal már ezt végigcsináltam 2003-ig.

Még jó, hogy van a csésze, amibe kapaszkodhatok.

Ha így nevezed az ápolást, megnyugtat?

Ez hosszú dolog, de röviden, igen.

Onnan indultunk el, hogy mi az eredeti szakmád?

Számítógép szervizeléssel foglalkozom, amennyire még sikerül apum mellett.

Ezt tanultad?

Csak autodidakta módon (és már le is kívánkozik a cipő a lábáról). Elektrotechnikára szerettem volna menni, de nem jutottam be, és alternatívaként a mechanikába cseppentem bele. Így hát az egykori Tehnoutilaj-nál dolgoztam egy ideig.

Amit igazán szerettem, azt mindig önképzéssel tanultam meg. Ami könyvhöz hozzá jutottam, elolvastam, rengeteget agyaltam, kísérleteztem főként elektronikát illetően, még fotóztam is valamikor. A hallásom miatt viszont sehol nem alkalmaztak ezeken a területeken.

Találmányod is van?

Inkább úgy mondom, készülékeket bütykölgettem, jó néhányat. Ez csak hobbi maradt.

Annak idején, amíg még ment, rendelésre csináltam például akkutöltőt autókhoz. Aztán értelmetlenné vált, mert mindent lehetett kapni hozzáférhető áron. Javítgattam kazettofonokat és videókat is. Bejött később a számítógép világ, az érdekelt, abba tanultam bele.

Te kiben vagy miben hiszel?

A mennyei Atyámban, Jézus Krisztusban. Egyfajta vallásosságra neveltek, de az merőben különbözik az igazi hittől. Igyekeztek hittanórákra járatni, egy 'jó' keresztény embernek persze keresztül kell ezen mennie. De egy fiatal mit lát ebből, ez is egy nyűg, aminek meg kell felelni. A személyes megtérésem húszéves korom körül történt.

Ez egy élményhez köthető az életedben?

Ez megint egy érdekes dolog, mert régebben én bűvészkedtem, egy évig a Siculus színjátszó csoportba jártam a forradalom után. Jártuk a környéket, azt hiszem, nincs is olyan falu, ahol ne jártunk volna a 'Humorsaláta' kabaréval. Ebben volt egy tíz perces előadásom fűszerezésképpen (nevet). Én persze mindeközben készültem a saját önálló estemmel, arra hajtottam, hogy igazi bűvész legyek.

Érdekes, hogy egyre jobban kezdett érdekelni a háttere, a miértje a dolgoknak, még Freud-könyvet is kaptam egyik ismerősömtől, hátha találok benne valami érdekeset. Akartam tudni azt is, hogy honnan ered a bűvészkedés, jó eredetű-e vagy esetleg tudtomon kívül valami helytelen, okkult dologról van szó.

Tudtam, hogy pusztán kézügyesség az egész, mégis motoszkált bennem valami. És ahogy kerestem az igazságot, Jézust találtam meg, ő volt az Igazság. Egy barátom baptista, elmondtam neki is a kérdéseimet, s egyszer elhívott az istentiszteletükre. Aztán egyre többet jártam hozzájuk, az ifjúsági közösségbe is. Később, egy időben minden napra jutott egy-egy találkozó különböző közösségekben. (mosolyog)

És a bűvészkedést abbahagytad?

Senki nem mondta, hogy ne csináld, mert rossz lehet ez, egyszerűen fokozatosan értéktelenné vált. És most már azon csodálkozom, hogy tudtam annyira túlfűtötten foglalkozni vele. Van is erre egy példázat: hogy veszed el az éles dolgot a gyermek kezéből, amivel kárt okozhat? Kínálj fel egy sokkal jobbat, és ő magától eldobja azt. Ez a jobb volt Jézus. Tudom, elég vallásosan hangzik, de addig, amíg az ember át nem éli, addig ez üres beszéd.

A vallási hovatartozás fontos számodra az istenhitben?

Vannak rokonaim, akik a mai napig megkérdezik: most akkor baptista vagy katolikus vagy? Azt mondom, is-is meg egyik sem. Nem jó irányba tapogatóznak.

Az Istennel való kapcsolat mindenek fölött van. Utána már mellékes, hová vagy bejegyezve, ez már csak az embernek fontos. Amúgy nem igazoltam sehová, járok egy katolikus közösségbe is. Mindkét helyen megtalálom azt, ami összeköt, nem azt keresem, mi az, ami szétválaszt.

Ezek szerint megtaláltad a helyed. Nem vágyódtál el annak idején, a rendszerváltáskor, mint a többi fiatal? Mikor voltál legutóbb külföldön?

Utoljára '90-ben rokonlátogatáson apummal Székesfehérváron. Nem vágytam elmenni – jön a határozott válasz. Mert könnyen el lehet illanni, mint a patkány földrengéskor. De nem szeretném ezt sem politikai, sem vallási szlogenként hangoztatni. Belülről jön, hogy itthon szeretnék megélni. Kirándulni, meg világot látni, az más, azt szeretnék.

Amúgy én is dolgoztam a médiában, az Ati-Betánál és az UTV-nél. '94-ben az Ati-Betához operatőrnek vettek fel, de a hallásom miatt a próbaidő után szélnek eresztettek. Az UTV-nél viszont úgynevezett utazó ügynök voltam. Annak idején nem jött házhoz a műsor, én hoztam. Nem volt szatellites átjátszás, busszal vagy vonattal mentem a videókazettákért.

Elutaztam Nagyváradra ott valaki felvette a magyarországi műsorokat, és én hetente értük mentem. Egy évig csináltam ezt. Volt olyan is, hogy az útszélen hagyott a busz. Hiába integettem, a sofőr nem figyelt, suhant el mellettem, ment haza. Volt nálam szerencsére egy menetrend, és már nem emlékszem, hogy, de valahogy elértem Segesvárig.

Igen ám, de abban az időtájban nem volt székely gőzös. Telefonáltam, s egy kolléga egy 'kis zsigulival' utánam jött. Úgy értünk vissza, hogy éppen bedobta a kazettát, visszatekerte, és már ment is adásba.

Aztán sokáig nem jött össze semmi, annyi önéletrajzot írtam, könyvbe lehetne kötni, kb. 14 éven keresztül. De mindig csak az intelligens lerázási technikával találkoztam.

Mi történt a hallásoddal?

Ez egy fatális történet. Szakiskolások voltunk, jöttünk haza krumpliszedésből az egyik barátommal. A matricagarzonok mögött van egy terasz, ahol ezek a régi szejkei vizet hordó bivalyok hemperegtek, sziesztáztak. A barátom egy lentebbi lépcsőfokra lépett, és kavicsokat hajigált a bivalyok felé. Én mindig mimóza voltam, így kint leültem, egy követ sem dobtam oda. Jött a gazda, észrevette mi történik, s mivel én voltam kéznél, én vittem el a balhét.

Akkora hazait csapott a bal felemre, hogy még most is emlékszem, látásom és hallásom is elment egy pár percig. Valahogy feltápászkodtam, iszonyúan csengett a fülem, és az azóta sem hagyta abba, csak nem cseng annyira erősen. Aztán fokozatosan romlott a hallásom. Kiderült, hogy a hallókészülék nem jó, mert egy adott frekvencián túl nem hallok semmit, akármennyire fel lehet tekerni.

Például, ha szirénázik a mentő, a magas hangját nem hallom, csak az alacsonyabbakat. Pedig emlékszem, olyan hibátlan hallásom volt, hogy olyanokat meghallottam, ami nem semmi.

Régi lámpás tévénk volt, amiben egy bizonyos tekercsnek a rezgése hangot adott ki. Apum ezt nem hallotta, nekem meg fülsiketítő volt. Azóta megfordult, ő lett a vájt fülű, én meg a suta – mondja nevetve.

A kaputelefon csengőjét például abszolút nem hallottam, és mivel az elektronikában is jártas voltam, csináltam egy kivezetést, és egy antennás ajtócsengőt hozzáillesztettem. Annak a giling-galangját már hallom.

Beszélgetünk, ő is kérdez. Mesélek a gyerekeimről, családomról. Nagyon figyel.

Olykor-olykor feltört bennem, hogy két lurkóval én is szívesebben vesződnék – mondja. Ez akkoriban volt, amikor nagyon rám telepedett, hogy úgy éreztem túlontúl ki vagyok csavarva, és nem tudok sehogy sem feltöltődni.

Dr. Pálhegyi Ferenc mondása jut eszembe, aki azt mondta, hogy amikor a szeretet-tank olykor kiürül az emberben, fel kell tölteni, különben nem tudjuk a terheket elhordozni.

Tudom, és mégis feltevődik a kérdés, hogy a hívő ember, hogy juthat ilyen mélypontra. Hát úgy, hogy emberek vagyunk, a gyengeség, az esendőség ott van. Most már az az érdekes, hogy a teher nem kisebbedett, inkább nőtt, mégis könnyebbnek érzem. Ha az ember őszinte szeretettel csinál valamit, azt a másik megérzi. Így van ez apummal is. Van úgy, hogy amikor rendezem, néha meg akar puszilni, ez afféle hálás szeretet-megnyilvánulás, ekképpen fejezi ki. Ez is örömet ad.

Hogyan tovább, Imre? Mik a terveid még az életben?

Erre egy versemmel szeretnék válaszolni, amit a poet.hu-n találsz meg – fejezi be mosolyogva.

Élet és létezés között

Életcélom végső soron csak az lehet,

Hogy emberként megélni a szeretetet;

Hű lenni feladataim végzésében,

S naggyá lenni kicsinységemben!

Nem az számít, hogy mennyit teszek,

Hanem, hogy mit, s hogyan cselekszek;

Legyen benne lelkem-szívem,

Amint szolgálatomat teljesítem.

Amikor majd eljön a vég, az utolsó óra,

Megnyugvással tekintsek vissza életutamra;

Midőn majd ideje lesz, hogy Haza térjek,

Megbékélve búcsút intsek e földi létnek.

Most úgy éljek, mint aki nem levegőt vagdos,

Igaz célért, elszántan küzdő nemes harcos;

Kinek jutalma nem virágkoszorú, ami hamar elhervad,

Hanem igazi Élet már most, amely örökre megmarad!