Józsa Levit egyébként olvasóink a Farcádi utcai hajléktalan Ibikéről és Both Richárd testépítőről készült képriportok szerzőjeként is ismerhetik.

Azóta Levente felvette a kapcsolatot Halmen Balázzsal, az I have a brick in Kenya – Van egy téglám Kenyában akció ötletgazdájával, majd fotós barátjával, Kovács Leventével tíz napot töltöttek el dokumentumfilm készítésével a Rusinga-szigeten.

„Mindkettőnknek régi álma volt ez. Ő is csinálta a saját projektjét, közben segített nekem, és persze én is neki. És ott vannak Balázsék, akik nélkül valószínűleg nem mentünk volna sehova" – meséli beszélgetésünk elején Levente.

A fiúk a Sargy Education Centre igazgatójának, Samwel Okomonak a házában ettek, az iskolától nem messze laktak, közben pedig dokumentumfilmet és fotókat készítettek egy ottani fiatalról és az ottani viszonyokról, emberekről. Erről beszélgettünk Józsa Leventével.

Miért pont Kenyát választottad a diplomamunkád elkészítéséhez?

Olyan vagyok, hogy amit a fejembe veszek, azt mihamarabb el akarom kezdeni. Az volt az álmom, hogy ha végzek, mindenképp elmegyek egy másik kontinensre. Bele akartam kóstolni más kultúrába, valami újat csinálni. Maximum egy hónapra gondoltam. Ázsia nem tetszett, Észak-Amerika sem, Dél-Amerika és Afrika között vacilláltam.

Egy évem volt arra, hogy mindent elintézzek. A volt osztályfőnököm hívta fel a figyelmet Halmen Balázsra. Ők korábban itt, Udvarhelyen is tartottak előadást. Utánanéztem, olvastam róluk, majd megtetszett, amit és ahogyan csinálnak és az ország, Kenya is egyből megfogott.

Napokig fogalmaztam Balázsnak a mondandómat, hogy ki vagyok, miért szeretnék menni és mik a céljaim ezzel az úttal. Azt mégsem írhattam neki, hogy „Szia, én is megyek veled". Rákerestem Facebookon. Láttam, hogy támogatásról, önkéntességről is szól a dolog, már azon is gondolkodtam, hogy beszállok én is mint támogató.

Ráírtam egy hatalmas szöveget a Facebookon. Egyből válaszolt: „– Szia, tegeződjünk, tetszik az ötlet, jövő héten igyunk meg egy sört a Bulgában" – ennyire könnyen ment.

Amikor találkoztunk, kiderült, hogy már februárban utaznak, de nem biztos, beférünk, megbeszélik a csapattal. A második találkozón elmondták, hogy egyszerre megyünk, de ők az első négy napban nem lesznek velünk, mert megmásszák a Kenya-hegyet. Kértek, hogy szálljunk be a támogatásba, amit mi egyértelműnek tartottunk. Attól a perctől el is kezdtük tervezni az utat.

Első lépésként összeállítottunk egy kezdetleges vázlatot a terveinkről, majd támogatók után néztünk. A szponzorpénzekből a felszerelésem bővítettem, olyan dolgokat vásároltam, amik elengedhetetlenek voltak egy olyan területen forgatáshoz, ahol még áram sincs. Ilyen például a rengeteg akkumulátor, memóriakártyák, stb. A többi saját zsebből volt. Az utazásra, az ottlétre, védőoltásokra a saját pénzünket költöttük.

Mennyi adományt vittetek?

1000 eurót adtunk. 500-at én, 500-at Kovács Levente.

Mi következett?

Elkezdődött az agyalás a filmterven. Meg kellett határoznunk, hogy miről fog szólni, honnan lesz pénzem rá, mit szól az egyetem hozzá, mik is kellenek pontosan a forgatáshoz, Levinek a fotókhoz.

Kinéztük a repjegyet, pontosan arra az időpontra, amire Balázsék is foglaltak. Szerencsénk volt, befértünk, a végére teljesen megtelt a 400 férőhelyes repülőgép. Októberben vettük meg a jegyeket, és azóta csak ezzel foglalkoztunk.

Hogy készültél fel?

Rengeteg segítséget kaptam 2-3 tanáromtól, nem csak a vezetőtanárom, de mások is mellém álltak. Segítettek a forgatókönyv megírásában és a felkészülésben is.

Amikor dokumentumfilmet készítesz, a helyszínelés az első lépés, az alapja az egésznek, erre nekem nem volt lehetőségem. Balázsra és csapatára kellett hagyatkoznom, akik meséltek, megmutatták az ott készült régebbi anyagokat. Ez hatalmas segítség volt számomra, ha nem is élőben, de betekintést nyerhettem az ottani életbe, megismerhettem a környezetet és még egy két személyt is, úgymond helyszíneltem itthonról.

Volt egy alapötletem a látottak alapján. Azt akartam, hogy a dokumentumfilm egyfajta hálóról szóljon, a foci, halászat, AIDS hálójáról. De ez túl nagy téma lett volna számomra, legfőképp a rövid ottlét miatt. "Erre neked se pénzed, se időd" – mondta a tanárom is.

Szükségem volt egy karakterre, egy ottani személyre, aki a mozgatórugója lehet az egész filmemnek. Portrészerűen, de nem portréfilmként. Szituációs dokumentumfilm-terv lett belőle, bár így, a forgatás lejártával ezt újra kell gondolnom ismét.

Borult a forgatókönyv?

Volt egy komoly forgatókönyvem. Olyan 30 százalékban borult, de még nagyon korai megmondani azt, hogy mi lesz belőle. Egy dokumentumfilm sose lesz az, amit a rendező első percben megálmodott. Egyelőre azt sem tudom, hogy mivel fog kezdődni a film. Még le kell ülepednie az ott történteknek.

Kevés volt ez a tíz nap. Elő sem szabadott volna vennem a kamerát ennyi időre, csak ismerkedjek, közel kerüljek hozzájuk. De tíz napom volt, ezzel kellett élni.

Ki lett a főszereplő?

Volt arra is ötlet, hogy legyen Balázs, mert így össze lehetett volna kötni az itteni világot az ottanival. Neki viszont egyáltalán nem lett volna ideje. Ezért ismét leültünk Balázzsal és ő ajánlott pár személyt. Egyikük nagyon megtetszett.

Mivel poligámia van a szigeten, mister Thomasnak hat felesége van. Hat nap, hat különböző feleség, vasárnap meg mint az Isten, megpihen. És tényleg így működik. Hétfőtől szombatig mindig másnál alszik, vasárnap senkinél. Ez a férfi megtetszett, de lebeszéltek róla, mert nem a szigeten lakik, és nem is tudtam volna előre felvenni vele a kapcsolatot.

Közben kiderült, hogy Balázsnak van egy jó barátja, akinek elég érdekes a sztorija. Itthoni támogatással kikerült a szigetről, két évig nagyvárosi főiskolában tanult. Nagyon kitörő szellemiségű a fickó, a poligámiát is ellenzi, bár még az apjának két felesége van. Úgy döntöttünk, hogy ő lesz a főszereplő. Az ő neve Wilfred.

Felvettem vele a kapcsolatot, mivel kikerült a szigetről, lehetőségem volt interneten beszélni vele, hétvégente Skype-oltunk, egyből belement az ötletbe. Ő lett a fő karakterem.

Kovács Levente, nagyon jól beszél angolul, így nagy segítségemre volt, hogy saját projektjei mellett nekem is be tudott segíteni. Én vagyok a rendező, vágó, operatőr, hangosító, producer, világosító, volt mivel foglalkoznom, így nagyon jól jött, hogy volt valaki, aki riporterként segített, mély beszélgetéseket folytathatott az ott élőkkel és Wilfreddel is, míg én figyeltem a képre és hangra.

Hogy képzeljük el a filmet?

Elkezdtem követni Wilfredet. Ő volt velünk, ő mutatta be a szigetet. Lekövettem a helyzeteket, amikben főszereplő volt. Voltunk az apjánál, aki kivitt éjszaka halászni, beszéltünk az édesanyjával, voltunk vele az iskolában, helyi templomokban és érdekes személyeket kerestünk fel közösen, de ez majd derüljön ki a filmből.

A halászatnál nagyon féltünk. Azt hittem, hogy nem jövünk ki a tóból szárazon. Wilfred, az apja, Kovács Levi és én meg egy kisgyerek ültünk a csónakban. Furcsa volt, hogy miért jön velünk egy kisgyerek éjszaka. Beeveztünk éjjel 150 méterre a tóba, egy elég rossz csónakban. Mozdulni sem tudtunk, mert nagyon billegett. Egyik kezemben a kamera volt, a másikban a mikrofon, Levi tartotta a fényt, és közben fotózott. Meg sem tudtunk mozdulni. Egyszer csak érzem, hogy bokáig vízben vagyok. Kérdem a többieket, hogy ez mi? Csak annyit válaszoltak, ha nem merjük ki a vizet, elsüllyedünk, majd a kisgyerek lapátolni kezdte a vizet egy kis műanyag edénnyel a csónakból. Tudták, hogy lyukas, agyonfoldozott a csónak, mégis elindultunk. De ez így működik, visznek egy gyereket magukkal, hogy legyen, ki meregesse a vizet.

Találkoztatok más furcsaságokkal is?

Sok, európaiaknak furcsaságnak számító dologgal találkoztunk. Például úgy köszönnek, hogy – Hi, how are you!, vagy ami még meglepőbb, hogy – Hi, I'm fine! Gondolj bele, ha most találkoznánk először, és úgy köszönnék neked, – Szia, jól vagyok. Megkérdeznéd: – Kit érdekel?

A pacsi és a kézfogás a nők között is bevett szokás. Amikor találkoztam egy nővel, ugyanúgy kezet fogtam vele, mint egy férfival. A férfiaknál, minél jobban ismerik egymást, annál bonyolultabb a kézfogás. Mikor Wilfred hazament a szülőházukba, az öregektől kezdve a legkisebbekig, mindenkivel kezet fogott. Nem tudom, hogy ez csak a Luo törzsre jellemző-e, vagy a teljes országra, de érdekes volt.

A fehérbőrű embert ugyanúgy fogadják, mint mi a színes bőrűeket? Hasonló a reakció?

Nem, mert mi csak bámulnánk őt, nem szólnánk hozzá. Ott viszont odajönnek, megkérdik, hogy ki vagy és honnan jöttél. Ha itthon meglátsz egy színes bőrűt, nem mész oda hozzá, s nem mutatod meg a házadat neki. Ott megteszik. Ha mindenki nem is hívott be, de legalább köszönt és érdeklődött.

Muzungunak hívják a fehér embert. Bárhová mentünk, hallottunk, hogy – Hi, muzungu! How are you? Hi muzungu, I'm fine. Nagyon érdeklődtek, kíváncsiak voltak.

Milyenek az emberek? Nagy a szegénység?

Sokszor olyan, mint egy 100 évvel ezelőtti Románia, megállt az idő. Rengeteg olyan dolgot találtunk, ami nálunk régen volt. Nemrég terjedt el a mobiltelefon. Kezdenek rájönni, hogy mekkora előny, ha fel tudják hívni, mondjuk, a szomszédot. Áram például nincs a szigeten, most kezdik bevezetni. Egy-két háznál van, de nagyon ritka.

Vannak, akik vesznek napelemet. Például az igazgatónak is van napeleme, ami arra való, hogy feltölti a telefonját, és este, vacsoránál felkapcsolja a kis égőjét.

A közeli városban volt áram, de ott is sokszor elvették. Mivel a munkánkhoz nekünk is rengeteg áramra volt szükségünk, hatalmas kihívást jelentett a töltés. Itthonról vittünk napelemet, amivel sokszor problémákba ütköztünk, lassú a töltés, vagy egyik nap nem sütött a nap sem, akkor szünetelt a forgatás is egy picit.

Nincs például kuka. Ha szemét van nálad, a földre dobod. Mindennap sepregetnek, néha szemétkupacokba ütközöl, de ez inkább a városokra jellemző.

Az emberek a szigeten nagyon barátságosak. Ez talán annak is köszönhető, hogy mi fehérek voltunk. Bennünk látják a reményt.

A megérkezésünk is nagy élmény volt. Van egy özvegycsoport, akiknek nagy részük AIDS-es. Összejárnak hetente, kézimunkákat készítenek, ebből próbálnak megélni. Amikor megállt az autó, énekszóval fogadtak, mindenkivel kezet fogtak, aztán feltették a fejükre a 30 kilós táskáinkat, s kivitték a házhoz helyettünk. Ez nagyon jól esett. Utána jött az igazgató, és megölelt, pedig soha nem találkoztunk.

Az iskolában mindenki nekünk szökött, tapogattak, ráncigáltak, ismerkedtek. Meglátogattuk a falu legidősebb nőjét, vele is készítettem egy riportot második találkozásunkkor. Nagyon készült az idős nő, megkínált édes krumplival, adott popót, ami a papaya ottani neve. A mama utólag üzent is nekem, hogy imádkozzunk rengeteget, és mennyire köszöni, hogy elmegyünk hozzájuk, segítünk. Köszöni, hogy ezt megtesszük érte, értük. Azt mondta, nagyon könnyű élete van most, de rengeteget kellett ehhez szenvednie. Most 98, vagy 92 éves – ezt nem tudták pontosan még a hozzátartozói sem.

Nagyon belevalóak és közvetlenek.

A gyerekek milyenek?

Eszméletlenül jó fejek. Mikor foci van, megáll az idő. Élnek-halnak a fociért. Sulik közötti focimeccset mi is néztünk. Ott az összes gyerek, aki nem focizik, szurkol, énekel, táncol. A gólöröm, az az igazi afrikai gólöröm, mindent megér. Befut kétszáz gyerek a pályára, ordít, énekel. A hideg kirázott, amikor láttam. Ez az életük. Amúgy mindenki Manchester United fan volt.

Egyébként ezt is Balázsék kezdték el, mármint a focit és annak oktatását. Az elején beraktak két-három embert edzőnek, aztán utólag kaptak egy sporttanárt, aki nagyon profin bánik a gyerekekkel. A pálya persze göröngyös, azt is rendbe kellene szedni. Van még, mit tenni, de így is jól működik. A bukaresti Dinamo futballklub küldött nekik mezeket, focilabdákat, amiknek a gyerekek nagyon örültek. Főleg innen, Romániából támogatják őket.

Furcsa volt, hogy nem hordanak cipőt foci közben, mezítláb rúgják a bőrt. Egyszer Balázsék vittek focicipőket nekik, de nem ment úgy a játék. A gyerekek, miután lehúzták a cipőket, megnyerték a meccset.

Találkoztunk Obama nevű gyerekkel, de Balázs nevezetű is van már kettő.

Az iskolában minden hétfőn úgy kezdik a napot, hogy eléneklik a kenyai himnuszt, aztán felhúzzák a kenyai zászlót. Nagyon nagy a fegyelem. Ha a felnőttek rájuk szólnak, akkor azt csinálják, amit mondanak nekik.

Wilfred egyszer ezt meg is mutatta, mivel ő 23 éves, rá is hallgatnak. Elkiáltotta magát lou nyelven és a gyerekek sorba álltak, majd mindenki szerre bemutatkozott.

Kötelező a kopaszra borotvált fej minden gyereknek, ez gondolom, higiéniai okból lehet

Az iskolába járók kétszer kapnak enni, reggelre porridge-t, aztán ebédre általában káposztát és ugalit.

Milyen nyelven beszéltetek velük?

Kenyában a hivatalos nyelv az angol, és a szuáhéli. Mivel a szigeten a Luo törzs van, így azt is beszélik. Én is megtanultam pár szót. Az amosi azt jelenti, - Hogy vagy?, a ber ahinya az a jól vagyok. A köszinek úgy mondják, hogy erokamano.

A társalgás úgy működik, hogy az öregek és a nagyon fiatalok nem beszélnek angolul, akik jártak iskolába, azok igen. Wilfred szülei szuahéliül beszéltek a riportban, Wilfred pedig lefordította nekem angolra. Írt 16 oldalt. A film egyébként nagyrészt angolul lesz, magyar felirattal.

Wilfred is sokat segített. Már csak az előnyünkre vált, hogy amikor látták, van velünk egy helyi, másként viszonyultak hozzánk. Főleg kapcsolatteremtésben volt nagy hasznunkra. Utólag visszatekintve úgy érzem, egy nagyon messzi országban a mi szakmánkban szinte kulcsfontosságú lehet, ha egy ottani személy kísérjen téged, vagy akár bevonhatod őt is a stábba.

Mi volt a legmeglepőbb ottléted idején?

Az, hogy nem találkoztam egy olyan emberrel, akiben csalódnom kellett volna. Apróságok voltak, persze, volt, aki több pénzt akart kérni tőlünk, mert fehérek vagyunk, de összességében az emberek nagyon segítőkészek és kedvesek.

Érdekes, hogy nem stresszelik magukat semmiért, nem sietnek soha sehova. Egy kompra is egy órát vártunk, a matatura is sokszor várni kellett. A magyarázat csak ennyi volt: „This is Africa". Furcsa volt, hogy mindig hamar lemegy a Nap. Mivel egyenlítői ország minden egyes nap ugyanakkor, fél nyolckor sötét van. Tíz perc alatt koromsötét lesz. Reggel ugyanilyen hirtelen kel a nap.

Az utazás kapcsán pozitívan csalódtam az itthoniakban is. Soha nem gondoltam volna, hogy ha van egy ilyen terved, akkor ilyen sokan melléd állnak. Persze volt, aki visszautasított, mondván inkább magyar gyerekeket segít, ez is érthető. De sokan első szóra zsebbe nyúltak, támogatták a filmet és az egész projektet, amit úgy érzem, sose fogok tudni nekik meghálálni.

Tartottál a betegségektől? Például az ebolától?

Az ebolától nem kellett félnünk, mert a környéken sehol nem volt eddig. Afrika másik felében terjed.

Összesen hat oltás kaptunk. Malária ellen felkészültünk, vettünk nagyon drága gyógyszereket, ez sem nyújt teljes biztonságot, de megtettük. Egészségügyileg úgy érzem, nagyon felkészültünk, azt a kevés 10 napunkat nem ronthatta el egy apró betegség sem.

Persze, a betegségekről is rengeteg a tévhit, amit csak akkor tud meg igazán az ember, ha ellátogat oda, és köztük él. Nem kell annyira félni Afrikától! Egy dologtól, a bilharziától tarthattunk, mivel minden nap fürödtünk a Viktória-tóban. Az volt az egyetlen, ami ellen nem voltunk védve, de nem ütött ki senkin sem.

Mit ettetek?

Nagyon jó volt a kaja. Az igazgató felesége felajánlotta, hogy főz nekünk. Nekünk kellett megvennünk az alapanyagot, és ő elkészítette nekünk, hogy ne keljen ezzel is időt pocsékolnunk. Megegyeztük, hogy naponta mennyit fizetünk. Abból az összegből itthon egyszer sem laktam volna jól, ott pedig három kiadós étkezés kijött belőle.

A reggeli annyira nem jött be. Az ottani kenyér a mi olvasatunkban kalács. Édes. Ugyanolyan az alakja és az íze is. Mindenhez esznek egyfajta, puliszkához hasonló, ugali nevű ételt, ezt nem szerettük.

Az ebéd és a vacsora mindig meleg étel volt, azt imádtam. Nílusi harcsát ettünk többször is. Az nekik nemdrága, mert ezzel foglalkoznak, ezt halásszák le a Viktória-tóból. Nagyon jól elkészítik. Ez most a top hármas kajáim közt van.

Voltak olyan ételek, amiket minden mellé adtak, ilyen volt a káposzta. Minden étkezés után egy nagy tál gyümölcs következett. Mondanom sem kell, hogy milyen íze van annak a banánnak, mangónak amit a kertből, frissen szedtek le.

Milyen volt Afrika?

Nagyon kellett Afrika. Klisének hangzik, de tényleg átértékeled, hogy mid van, és mit szeretnél az élettől. Sokkal többet és jobbat kaptam, mint amire számítottam, és bár tisztában vagyok azzal, hogy itt másak az értékek, mint ott, nem is akarom összehasonlítani a két életet, de jobban kinyitja az odalátogató szemét, és ez a fontos.

Segített Kenya, hogy leállamvizsgázz?

Ez vágás után fog kiderülni, hatalmas munka vár ránk. Most szükség van egy kis időre, hogy letisztuljon az anyag a fejemben. Elkezdődött a második félév, megyek órákra, találkozom a tanárokkal, átnézzük a fotókat, videókat, majd nemsokára elkezdhetjük az utómunkálatokat.

Mi nem jött össze?

Bánom, hogy nem később vettem meg a repülőjegyet, mert akkor hosszabb időre vettem volna. Még maradtam volna.

Szerettem volna beszállni a gyerektámogatói programba is, ami úgy működik, hogy havi 15 euróval támogatod a gyereket, és legalább félévre örökbe kell fogadnod. Fontosnak tartottam, hogy ott, élőben válasszam ki azt a gyereket, akit utána akár több évig is támogatni fogok itthonról, de nem jött össze, nem volt elég időm. Akikhez közelebb tudtam kerülni, azoknak már van támogatójuk. Itthonról majd megpróbálok keresni valakit, remélem sikerülni fog.

Mikor láthatjuk a filmet?

Az első bemutató biztosan május végén, június elején, a ballagásomon lesz, az egyetemen így működik. Terveink között szerepel Kovács Levivel közösen egy kiállítás filmvetítéssel egybekötve, amire Balázsékat is meghívnánk előadást tartani, de erre egyelőre még nem koncentrálunk.

Visszamennél?

Vissza is fogok. Nem tudom, mikor, de visszamegyek. Tervek között van más kontinens is, de olyan nyomok maradtak meg bennünk, amik miatt még muszáj lesz eljutnunk újra Rusingára is.

Az utolsó emlékeim miatt is vissza kell mennem. Utolsó nap, amikor szóltak, hogy érkezik a matatu, vagyis az ottani járgány, amivel embereket szállítanak, elkezdtük lehordani a csomagokat. Odajött a rengeteg gyerek. Ha láttad volna azokat az arcokat, ahogy könyörögtek, hogy ne menjünk el. Volt két kislány, akik odajöttek hozzám is, és kértek, hogy ne menjek még. Nehéz volt a csapatnak visszatartani a könnyeket, és ahogy távolodott a kisbusz, a sok gyerek egyre erősebben integetett. Ez a pár perc azóta is minden nap lejátszódik bennem.