Előbb újságíróként, aztán szóvivőként ismerhette meg őt Székelyudvarhely. Később egy időre eltűnt a közéletből, a gazdasági szférában, az egyik piacvezető multinacionális vállalatnál építgette a karrierjét. Most újra a reflektorfénybe lépett, ám egy teljesen új szerepben: ötletével összefogta a székely városokat, hogy megmutassa nekünk, a közösségnek és a világnak, hogy tudunk nagy dolgokat létrehozni.

Beszélgetésünkben az egy edényben főtt legtöbb töltött káposzta rekordjától a multik vs. helyi vállalkozások világán át jutottunk el a politikáig és a borozásig.

Mi a kedvenc ételed?

Nem a töltött káposzta – nevet. A hagymás rostélyos talán az egyik nagy kedvenc. Ha komplett menüt akarsz, akkor az ángádzsábur levest, más néven az örmény füllevest szeretem még nagyon. Ez egy erős húsleves, amit besavanyítanak tejföllel, és készül bele egy derelyéhez hasonló nyújtott, kockára vágott levestészta, amelybe darált húst tesznek, majd belefőzik a levesbe, és huruttal ízesítik.

A töltött káposzta hányadik a rangsorban? Tejföllel vagy tejföl nélkül?

Tejföllel szeretem a töltött káposztát. Gyerekkoromban volt egy kezdődő gyomorfekélyem, és akkoriban nem is nagyon tudtam megenni a savanyú káposztát. Ma már jobb a helyzet, de most is inkább édes káposztából szeretem ezt az ételt. A levelek leforrázása annyi plusz munkát jelentett volna, hogy azt nem tudtuk volna megoldani a rekordállításon. Másfelől itt az emberek inkább savanyún szeretik.

Ízlett azért neked a végeredmény?

Igen, noha csak egy fél tölteléket tudtam megenni a nagy rohanás közben. De mindenki azt jelezte vissza, nem csak nekem, hogy finom volt. Legalábbis hozzánk nem érkezett panasz.

Amit én megkóstoltam, az kifejezetten ízlett, sőt Annabell, a Guinness képviselője is azt mondta, hogy evett már töltött káposztát, de ez sokkal jobb. Úgyhogy azt hiszem, sikerült Benedek Árpádékkal egy olyan fűszerezést előkészíteni, ami bevált.

Közzéteszitek majd a receptet?

Nem látom akadályát, ha valaki kíváncsi rá, akár közzé is tehetjük. Attól nem tartok, hogy egyhamar valaki ennél többet készít. Meg hát a rekordok azért vannak, hogy előbb-utóbb valaki megdöntse őket. Mi is azért vágtunk ebbe bele, mert azt gondoljuk, hogy érdekes. A világrekord – bár nem ez motivált a legjobban – egy kihívás: tudásunkat, akaratunkat összeadva tudunk-e valami kimagaslót létrehozni, vagy sem.

Kinek az ötlete volt, és miért épp Székelyudvarhelyet választottátok?

Mivel az én ötletem volt, és azt már tudtuk, hogy a következő Guinness rekordot – öt év alatt ez volt a cégen belül a harmadik, számomra az első – nem Bukarestben fogjuk megcsinálni, könnyű volt eldönteni, hogy Székelyudvarhelyen lesz.

Először Pócs Sándorral, a gyergyói Arterimpex vállalat igazgatójával ültünk össze, hogy a megadott lehetőséghez kitaláljunk egy jó ötletet.

Eszünkbe jutott mindenféle, Udvarhelyet Csíkkal összekötő kolbász, és más vadabbnál vadabb ötlet. De ahogy kimondtuk a töltött káposztát, utána már az összes többi gondolat a szemétkosárba került. Mert annak ellenére, hogy a töltött káposzta török eredetű, minden, a Balkánon élő nép a sajátjának tekinti: a románok is, a szerbek, a görögök, tatárok, törökök is azt mondják, hogy ez az övék.

Ez egy olyan kezdeményezés, amin senki nem tud fanyalogni, míg a kürtős kalácson, gulyáson tudtak volna. Épp ezért hívtuk meg több, Romániában élő nemzet tánccsoportját, és ebben is Udvarhely volt előnyösebb helyzetben, hiszen a Szejke-fesztivál révén már megvoltak a kapcsolatok. Azt már tudtuk ugyanis otthoni tapasztalatból, hogy a töltött káposztának hosszú a főzési ideje, és azt ki kell tölteni valamilyen műsorral.

Mi okozott nehézséget, és mi váltott ki kellemes meglepetést a számodra?

Elsősorban a műszaki megoldások okoztak nehézséget. Utólag egyébként visszaigazolódott, hogy jó döntés volt, hogy itt csináljuk nálunk, mert nagyon támogatóak voltak az emberek, és mindenki igyekezett a legjobbját nyújtani.

Már abban a pillanatban, amikor utánajártunk, hogy mi az aktuális rekord, csípőből eldöntöttük, hogy legyen minimum a duplája. Mert hanem minek? Nem láttunk abban fantáziát, hogy öt kilóval vagy tízzel meghaladjuk az előző rekordot. Akkor is világos volt, hogy annak a súlynak megfelelő töltelékszám óriási lesz, ahogy az is, hogy óriási morális felelősségünk is van ezzel.

Tudtuk, hogy karitatív rendezvényt akarunk, öregotthonokat, árvaházakat, szociális intézményeket fogunk támogatni vele. A csatlakozó polgármesteri hivatalok támogattak ezeknek az intézményeknek a listájával, különböző adataival, hová mennyit kell eljuttatni.

Teljesen rájuk hárult az a feladat, hogy eljuttassák az ételt a támogatandó szervezeteknek. Külön öröm volt számunkra, hogy sikerült úgy megszervezni az eseményt, hogy egyetlen töltelék sem maradt a helyszínen, egyet sem kellett a kukába dobni. Vagy helyben elfogyasztották, vagy kikerült a támogatott intézményekhez. Ez különösen fontos volt számunkra, mert a cégünk egyik alapelve, hogy élelmiszert nem dobunk el. Ebben a világban, amelyben annyi nélkülöző ember van, élelmiszert eldobni egy óriási bűn.

Humánértelmiségi családból származol, magad is így kezdted a pályádat, hogyan lettél gazdasági szereplő?

Újságíróit végeztem, sajtóban, a Krónikánál dolgoztam lapszerkesztőként, utána 2002-2007 között a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal szóvivője voltam.

Aztán 2007-ben egy érdekes találkozás folytán a Kaufland akkori régióigazgatója felajánlotta, hogy vezessem a székelyudvarhelyi boltot. Valóban nem volt különösebb kereskedelmi, vagy gazdasági tapasztalatom, viszont elsősorban olyan emberre volt szüksége akkor a cégnek, akinek jó a szervezőkészsége és vezetett már embereket.

Ez nekem megadatott korábban különböző projektekben, és az interjún láttak bennem fantáziát. Így aztán öt évig vezettem a székelyudvarhelyi boltot, két éve pedig az országos kereskedelmi osztály költségmenedzsere vagyok.

Mit dolgozik egy költségmenedzser?

Azzal foglalkozom, hogy próbálom a kiadásainkat ésszerűsíteni, és a fölösleges költségeket lefaragni. Nem föltétlenül az esztelen spórolás itt a cél, hanem megvizsgáljuk, a különböző folyamatok hogyan működnek, és lehet-e ésszerűbben úgy megvalósítani őket, hogy kevesebbe kerüljenek.

Az áruházlánc alapvetően arra törekedik, hogy a legjobb árakat biztosítsa a vásárlóinak, a szűkösen rendelkezésre álló forrásokat optimalizálja, és csak az igazán szükségeseket használja fel. Innentől kezdve nem mindegy, hogy milyen költségszinten tartja a boltokat.

Országos szinten vezető pozícióban van a Kaufland a kiskereskedelmi szektorban. Mi a helyzet a helyi, regionális üzletekkel, amelyek túlnyomóan kisvárosi környezetben működnek? Ők is piacvezetők a térségben?

Valóban, most már három éve vezető pozíciót töltünk be az áruházláncok piacán. Nem áll rendelkezésemre, és nem is tudom, hogy létezik-e ilyen stratégia, hogy régiónként ki a piacvezető.

De országosan mindenképpen vezetünk, és azt gondolom, hogy – anélkül, hogy számadatokat mondanék – ez nincs másként ebben a régióban sem. Nagyon egyszerű az oka: a régióban komoly nemzetközi versenytárs nincs. Nincs itt az Auchan, a Cora, olyan nagy bolthálózatok, amelyek nekünk közvetlen konkurenciáink országos szinten.

Térben és időben egymáshoz közel jöttek létre Udvarhelyen a különböző szupermarketek: három is van egymás szomszédságában, amelyből kettő, a Lidl és a Kaufland ugyanahhoz a német csoporthoz tartozik. Ez hogyan befolyásolta a piacot, a forgalmat?

Az, hogy az új szereplők megjelenésével ki mennyit hasít ki a piaci tortából, teljesen más kérdés. Ismétlem, nem áll rendelkezésemre számadat. Azt viszont kiemelném, hogy a szemmel látható vásárlói létszám sok mindent elárul.

Egészen biztos vagyok abban, hogy a régióban is mi vagyunk a piacvezetők. Ahhoz, hogy ne így legyen, egy hasonló formátumú és nálunk ügyesebben működő, jobb koncepciójú áruházlánc bejövetelére volna szükség. Ugyanis a kiskereskedelemben szoros összefüggés van a négyzetméterszám és a forgalom között. Négyzetméterre egyértelműen mi vagyunk a legnagyobbak, innentől kezdve nincs, aki megelőzzön.

Sokat bírálják a multinacionális vállalatokat. Szerinted miben jogosak, és miben nem ezek a kritikák?

Magánszemélyként rendkívüli módon örülök annak, hogy van egy egészséges lokálpatriotizmus az emberekben, és foglalkoztatja őket, hogy kik azok, akik a pénzeinket kezelik.

Azt gondolom, hogy az egészséges verseny kell. A versenyből az udvarhelyiek nyernek. Azt szokták mondani, hát igen, de az a jó, ha a helyi vállalkozók nyernek.

Persze, a kis- és középvállalkozók mindig is a gazdaság stabilitását adják, mert a húsz személyt foglalkoztató létragyáros nem fog összecsomagolni, és elmenni Thaiföldre. Tetszik, vagy nem tetszik, itt kell maradnia.

A nagy tömeg érdeke, hogy jobb árakon jusson hozzá a termékekhez, és nem az, hogy egy helyi vállalkozót gazdagítson, aki aztán vagy visszafordít a nyereségéből az alkalmazottaira, vagy nem, vagy van társadalmi felelősségvállalása, vagy nincs. Mert látunk pozitív és negatív példákat egyaránt. Ebben a kérdésben azt gondolom, hogy olyan szűrőn érdemes vizsgálni egy céget, hogy az adott társadalomban milyen értéket hordoz.

Forgalmaz helyi termékeket, vagy nem? Ebben mi elöl járunk, mert az áru 70-80 százaléka az országból van. Hogy nálunk is van Ariel meg Persil mosópor? Az a helyinél is van.

Egy ideje figyelünk arra, hogy a konstancai boltban konstancai tej, az udvarhelyiben helyi pékségben készült kenyér legyen. Ha vannak olyan helyi gyártók, és cégek, akikkel tudunk együttműködni, és a kölcsönös üzleti feltételeket be tudjuk tartatni, tehát nekik is és nekünk is jó, akkor az együttműködésnek semmi akadálya nincs. A legjobb példa pl. a gyergyói Arterimpex, amellyel most már 5 éve együttműködünk, és amely jelen van szinte a teljes termékskálájával az ország 19 boltjában.

Viszont a nagy cégek között is különbséget kell tenni.

Mi alapján és hogyan tehetünk szerinted különbséget?

Vannak jó és rossz multik. A rossz multi az, amelynek teljesen kusza, követhetetlen offshore háttere van, fogalmunk nincs, hogy ki a tulajdonos, aki minden megtermelt jövedelmet adózás nélkül kimenekít.

Az a cég, - nem mondok nevet - amely a teljes biodiverzitást kinyírja, ötfajta vetőmagot engedélyez, és ha nem abból vásárolnak, akkor a betakarított terméket nem veszi vissza a gazdáktól, az szerintem rossz multi.

De attól, hogy egy cég tulajdonosai németek, franciák vagy más nemzetiségűek, és jelen van több országban, még nem biztos, hogy rossz multi. Mi ugyanúgy a román piacról élünk, a román piacon kapható termékeket forgalmazzuk, a helyi adókat befizetjük, kínosan vigyázunk minden törvény betartására, a gazdaságot fehérítjük, mert semmiféle fekete tranzakció nálunk nincs, mi nem arra vagyunk büszkék egy-egy helyi vállalkozótól eltérően, hogy mennyi adót csaltunk el, hanem, hogy mennyit fizettünk be.

Sok cég minimálbéren tartja az alkalmazottait, és aztán zsebből még fizet nekik – ezt egy tisztességtelen dolognak tartom az alkalmazottakkal szemben. Az alkalmazottak jogainak a betartását is érdemes figyelembe venni: hány szabad napot kapnak az emberek egy-egy helyi vállalkozásnál, kénye-kedve szerint rángatja-e be sokszor a cégvezető dolgozni őket. Az ilyen dolgok elkerülésére a nemzetközi nagyvállalatok sokkal jobban vigyáznak.

Én nem húznék mindenkit egy kalap alá, hanem kellene egyfajta vizsgálat, amely alapján eldöntheti mindenki, hogy egy bizonyos cég mennyi értéket ad a társadalom számára.

Ismétlem, kiemelten fontosnak tartom, hogy a helyi kkv-ék jól működjenek, de egy egészséges szűrőre ott is szükség van: azok működjenek jól, akik tisztességesen viszonyulnak mind a klienseikhez, mind az alkalmazottaikhoz, és akik ezt méltósággal tudják kezelni.

Magyarán, ne igyanak bort, és prédikáljanak vizet. Mert ma divat, hogy a helyi kezdeményezéseket fölkaroljuk, de azt látom, hogy nagyon sok esetben ez egy olcsó, üres marketing. És ha megnézzük a hátterét, és hajlandóak vagyunk a gondolkodás luxusával élni, akkor ez gyakran egy üres szólam, egy felfújt lufi.

Például, nagyszerű kezdeményezésnek tartom a helyi termelők havi vásárát. De ha megnézzük, sokszor nem korrekt körülményeket találunk. Mindig azzal takaróznak, hogy nem lehet ugyanazt elvárni egy kistermelőtől, mint egy nagyvállalattól. Bocsánat, akkor ez azt jelenti, hogy meg lehet enni a kistermelő nem hűtőszekrényben tárolt hústermékét, a nagyvállalatét nem. Döntsük akkor el, hogy a macival vagyunk, vagy a málnával, vagy pedig a fogyasztóval!

Ha léteznek általános fogyasztóvédelmi szabályok, akkor azt mindenkinek be kell tartani.

Nagyon szigorú laboreredményekre hivatkozva állítom, hogy az EU által megengedett zöldségekben található vegyszertartalomnak a felét kérjük a beszállítóinktól teljesíteni. De hiába szerveztünk egy képzést az egyik déli megyében, és vártuk izgatottan az első áruszállítmányt, a megengedett érték háromszorosa volt a zöldségben a vegyszermennyiségnek.

Azt gondolom, hogy a helyi vállalkozóknak is fel kell nőniük az elvárt szintre. Most egy pozitív diszkrimináció nyertesei, és csak azért, mert helyiek, bármit nem szabad megvenni tőlük. Nem ez a korrekt folyamat, nem ez a korrekt irány.

Ezeken a szűrőn keresztül érdemes vizsgálni egy-egy céget – és most nem a cég képviseletében beszélek, hanem a magánvéleményemnek adok hangot.

Hogyan képzelted el 10 évvel ezelőtt a mostani életed, és hogyan képzeled most el a következő évtizeded?

Tíz évvel ezelőtt semmiképp sem ott képzeltem magam, ahol most vagyok. Egyáltalán az is kérdéses, hogy volt-e valami elképzelésem erről a dologról. Az ember, ahogy az idő telik, és nő a feje lágya, ezek a dolgok hangsúlyosan előjönnek és elkezd róluk gondolkodni.

Hol látom magam tíz év múlva? Szeretném, ha továbbra is ennek a közösségnek lehetnék értékes tagja, viszont nem vagyok föltétlenül optimista a közösség jövőjét illetően. Azt gondolom, hogy nagyon drasztikus dolgoknak kellene történnie, hogy ez a közösség túléljen, és ne egy egzotikus állatfajtaként maradjon fent.

Nagyon nagymértékű az elvándorlás, az embereknek a kiszolgáltatottsága, és ez ellen kellene valamit tenni. Nyilván, ez egyfelől a politikum dolga, de nemcsak. A helyi közösség vélemény leader-jei és a gazdasági vezetők is sokat tehetnek ennek érdekében, és kell is tenniük.

Most, az elnökválasztás kapcsán is óriási bennem a dilemma, hogy mi lenne a jó. Mert azt gondolom, hogy végre, valami jó mozgolódik, és elkezdtek tüntetni mindenütt Ponta ellen. Lehet, hogy az lenne a jó, ha Ponta lenne az elnök, és talán szétszakadna Románia.

Akkor talán Erdélynek is lenne esélye felzárkózni. Nem a modern Nyugathoz, mert ahhoz nem tud, fényévek a különbségek, és nem feltétlenül rossz értelemben. De másak vagyunk, és ezek a különbségek adottak voltak a történelem folyamán, jelen lesznek ezután is. Másképp élünk, gondolkozunk, másak az értékek.

Nem hiszek az Európai Unióban, hogy be fog válni, nem azért, mert nincs létjogosultsága, hanem mert soha nem fog bekövetkezni az, ami Amerikában, hogy ha megkérdeznek, honnan jöttél, azt mondjam, európai vagyok. Én mindig magyar, a román mindig román lesz, és így tovább. Az európai szellemiség nem fejlődött ki, és nagyon rossz a szabályozások vannak, amelyek bizonyos nemzeteknek kedvezőek, másokat viszont gyakorlatilag ellehetetlenítenek.

Nem vagyunk egyenrangú partnerek, és amíg a nagyhatalmak tetszelegve beszélnek a demokráciáról és szabadságféltők, mégis éppen ők követnek el olyan dolgokat, amelyek összeegyeztethetetlenek a kinyilvánított értékeikkel, addig nem tudom, hogy merre tud jó irányba fejlődni Európa.

És az emberek egyre inkább rájönnek, hogy ez így nem jó. Ki az, aki olyan erkölcsi normákat tud felállítani, amelyek hitelesek, megvan hozzá az erkölcsi legitimitása, és mindenki betartja? Mert amíg nincs ilyen, addig nem látom, hogy jó irányba tudnánk fejlődni.

Az egész világ átalakulóban van, egy erőteljesebb átalakulás fog bekövetkezni, bizonyos dolgokat újra kell határozni, a mostani viszonyok nem jók sem a gazdaságban, sem a társadalomban.

Ezt a gyarmatosítási dolgot valahogy helyre kell rakni, és az, hogy hitelekből élünk, és az országban a nyugdíjakat IMF-hitelekből fizetik, az már vicc kategória. Az, hogy az elmúlt 25 évben gyakorlatilag következmények nélkül bárki azt tehette, amit akart, az nem oké.

Olyan emberekre van szükség, akik nem félnek ezen változtatni, és nem látom azt a réteget, aki megtenné. Hatalomátmentés történt, igazi változás nem. Ezek nagymértékben fogják befolyásolni a közösség sorsát. De ismétlem, előbb nekünk kell megváltoztatnunk a saját magunk sorsát, és talán innen kell kiindulni, a többi az majd jön magától.

Most van egy nagy lemondás, negativizmus és egy óriási kiábrándultság az emberekben, ami nem jogtalan. Csak hát rá kellene ébredni arra, hogy önmagában a kiábrándultság miatti távolmaradás nem vezet sehova.

Visszatérve magamra: rengeteg mindent megtanultam, és ebben nagyon jók az ilyen nagy cégek, hogy sokat lehet tanulni, óriási múltra tekintenek vissza, és költenek is a személyzet fejlesztésére, így nekem is elősegítette a személyes fejlődésem, és könnyebben eligazodom különböző dolgokban. Ezt mindenképp szeretném hasznosítani a közösség javára is. Nem tartom kizártnak, hogy előbb-utóbb saját vállalkozásba kezdek, de egyelőre most jó helyen vagyok.

Politikai pályára nem akarsz lépni?

Nem mondanék egyértelmű nemet, viszont a jelenlegi formában és konjunktúrában nem látom, hogy mit keresnék ott. Kicsit olyannak érzem ezt, mint a disznóval való iszapbirkózást. Mind a ketten sárosak leszünk, s a disznó még élvezi is.

Sajnos, a közéletet a mostani politikai vezetők olyan szintre süllyesztették, amit normális ember nem vállalhat. Másrészt pedig, legyünk őszinték: jelenleg a magánszférában, egyáltalán a gazdasági szférában egy jól felkészült vezető a többszörösét keresi, mint amennyit politikai pályán tisztességesen meg lehet keresni.

Innentől kezdve vagy a tehetségtelenek mennek oda, vagy aki tehetséges, és mégis ott van, az kiegészíti a jövedelmeit különböző félig tisztességes, vagy teljességgel tisztességtelen módon. Ebbe a táncba nem látom, hogy be kellene állni, illetve a közösségért dolgozni lehet máshonnan is.

Milyen nehézségekkel és örömökkel jár a munkád, és hogyan kapcsolódsz ki?

A munkám, mivel minden boltunkat látogatom, rengeteg utazással jár, évente 70-75 ezer kilométert vezetek, időnként viccelődöm, hogy egy jól fizetett sofőr vagyok.

Ez néha fárasztó, viszont én egyfajta tréner vagyok, aki elmegy a boltokba, és az ottani kollégákat segíti. Pozitív ellenőrzésnek is nevezhetném, amit csinálok, mert nem az a célom, hogy felmossam a padlót azzal, akit meglátogatok, hanem megmutatni a javulási potenciálokat. Ez a fajta emberekkel való munka nagy energiákat ad. Az a sikerélmény is rengeteg erőt ad, amikor egy országos problémát meglátsz, és sikerül a te ötleted, munkád alapján megoldani.

A kikapcsolódás: télen sí, nyáron motor. Ez az alapállapot, bár most nincs motorom. De ezt átmeneti dolognak érzem csak. Ez a két hobbim van, a kikapcsolódás mellett újságírói múltamból rengeteg híroldalt, hírportált meg különböző internetes oldalakat olvasok. Szépirodalmat keveset, a híréhség megmaradt bennem, és szeretek mindennek utánajárni, gondolkodni rajtuk.

Sajnos, a sajtó jelen pillanatban az emberek manipulációs eszköze, akár azt is megkockáztatom, hogy teljesen független sajtó nem is létezik, sokan kiszolgálnak különböző érdekeket vagy pénzért, vagy meggyőződésből. Ezért nagyon sok mindennek utána olvasok.

A másik dolog: beálltam a gyulai barátaim meghívására borlovagnak. Ez a barátságról, és nem az ivászatról szól. Van egy elég szép borgyűjteményem, szeretek borkóstolókon részt venni, és gyűjtöm is a jó borokat. Most 60-70 palack van, amiket folyamatosan fogyasztunk. Nincsenek különleges, nagy értékű boraink, de jó borok, és nem tartogatjuk őket, lassanként megisszuk. Ezen kívül szeretek színházba járni, és kedvelem a baráti társaságban eltöltött estéket.