Gueritaként éli mindennapjait Mexikó egyik legszebb üdülőhelyén. Tacost eszik, függőágyon pihen, ha éppen nem dolgozik, és cápákkal úszik. Kalandjaiból könyvet is írhatna, de erre egyelőre nem nagyon van ideje.

Nagybátyja, Lukács Csaba és barátai beszámolói miatt döntött úgy, hogy látni, tapasztalni fog a világ különböző országaiban. Magyarországon kezdte, majd Anglia és Mexikó következett. Ha minden jól megy, akkor Új-Zélandról is küld majd képeslapot a székelyudvarhelyi lány, Lukács Réka.

Miért döntöttél úgy, hogy világjáró lesz belőled?

Még nem vagyok világjáró. Világjárónak a nagybátyámat nevezném, aki majdnem minden országban volt, tízszer.

Az ő, különböző országokról szóló történetei, képei után elkezdtem én is az utazáson gondolkozni. Kíváncsi voltam, és vagyok, hogy milyen lehet külföldön élni, más nyelvet beszélni. Látni akartam azt, amit a tévében nem mutatnak, és amit nem tanulni, hanem tapasztalni kell.

Magyarországon kezdtem, 19 évesen a középiskola után. Beiratkoztam egy főiskolára, számítógép kezelő és angol szakra, de már egy év után éreztem, hogy ha angolul szeretnék beszélni, akkor nagyobb lépést kell tennem.

Egy barátnőm segítségével feliratkoztam egy angol weboldalra, ahol rövid idő alatt meg is találtam a tökéletes családot, akik au pairt/babysittert kerestek.

Egy-két hónap levelezés után kint is voltam Angliában. Oxford környékén éltem három évet a családdal, akik szinte már családtagként kezeltek. Beírattak az abingdoni Abingdon-Whitney főiskolára, ahol lediplomáztam angolból.

Miután megismertem a barátom, akinek mexikói lakótársai voltak, és állandóan dicsérték Mexikót, úgy döntöttünk, hogy szerencsét próbálunk, és kiutazunk.

Itt rengeteg „backpackers" hátizsákkal utazó fiatalt ismertünk meg a világ minden részéről, akik lenyűgöztek a különböző országokból származó történeteikkel. Mi is nekifogtunk tervezgetni, és gyűjtögetni a következő országok meglátogatására.

Hányadik ország Mexikó?

Ha nem számolom bele az otthont, akkor Mexikó a második ország, ahol éltem.

Az osztályfőnökömnek köszönhetően a gimis osztályommal már volt szerencsém pár országot meglátogatni, mint például Ausztriát, Szlovákiát, Olaszországot és Franciaországot.

Egyszer édesapám és a húgom nyert egy egyhetes kirándulást Tunéziába, oda is én mentem el. Amióta Mexikóban vagyok, jártam az Egyesült Államokban, Közép-Amerikából pedig Guatemalában, Belize-ben és Hondurasban.

A kirándulást Belize-ben kezdtük. Teljesen különböző ország, mint a többi. A lakosság többsége fekete, nyugodt, segítőkész emberek lakják. Mindig szól a reggae, táncolnak, énekelnek és hangosan kacagnak.

Drágább, mint a többi ország, majdnem mindenre adót kell fizetni. Volt egy érdekes kalandunk a határőrökkel is, mert nem akartak átengedni az országon, mikor másodszor voltunk ott.

Azt mondták, hogy legalább két éjszakát kell az országban töltenünk, hogy megbizonyosodjanak arról, nem csak a pecsétért mentünk. Belize egy nagyon szép ország, minden zöld és erdős, én csak bámultam az útnak egyik feléről a másikra.

Karácsony és reggae a nyárban

Rengetegen utaznak Mexikóból Belize-be csak a pecsétért, még mielőtt a mexikói hathónapos turistavízum lejárna. A turizmusnak köszönhetően munkalehetőség van munkavízum nélkül is, és az érdekes az, hogy itt általában az argentinokat piszkálják.

Balszerencsénkre pontosan egy argentin csoport után érkeztünk, így azt hitték, hogy velük vagyunk. Minket is félreállítottak. Majd mondták, hogy rakjunk 50 dollárt az útlevélbe, és így menjünk pecsétet kérni.

Pénzzel minden egyszerűbb, miután elvették a pénzt, kedvesebbek is lettek hirtelen. Segítettek taxit találni és még el is magyarázták, hogy honnan megy a következő busz a fővárosba.

A semmi közepén vártunk a taxira, ami egy lerobbant kocsi volt, semmi sem jelezte, hogy taxi lenne. Bevittek a legközelebbi faluba, ahol egy kopott sárga amerikai iskolabusz, feldíszítve karácsonyfa pillogóval, teletömve utasokkal, vitt be a fővárosba. A 3-4 órás út alatt régi zenelejátszóból üvöltött a reaggae.

Ahol a folyó eltűnik a föld alatt

A fővárosból még egy nagy út várt ránk, mivel Guatemalába készültünk. Itt is a határnál átlépési díjat kellett fizetni, de itt már egyszerűbb volt. Guatemalában Flores kisvárosban kezdtük, innen meglátogattuk a híres Maya piramisokat Tikálban, az egyik legszebb a Maya piramisok közül, amit én láttam.

Innen nyolc órás utazásra van Guatemala egyik legszebb helye, Semuc Champey. A maya nyelvből eredő Semuc Champey jelentése „ahol a folyó eltűnik a föld alatt". Sokan utaznak ide a világ minden tájáról, hogy megfürdőzhessenek a híres türkizkék folyóban, ami a dzsungel közepén található a Chama hegyeknél.

Nyolc óra minibuszozás után megérkeztünk Lanquin városába, ahol egy kisebb, tehénszállító teherautóval félórás út következett a meredek dombokon, eztán egy kikövezett úton lefele vittek a folyó menti szállodánkba.

Esős estére érkeztünk, hamar le is pakoltunk és szaladtunk, hogy feliratkozzunk a híres kirándulásra a folyó körül, amiről annyit hallottunk.

Az idegenvezetőnk, Pancho egy alacsony, vékonyka legény volt, aki néha szigorúan szólt rá az emberre. Nem lehetett neki nemet mondani. Csak annyit közölt, hogy felmegyünk a hegyre a kilátóhoz.

Ez így elég jól hangzott, amíg el nem kezdtünk felfele mászni. A sok esőzés miatt minden csúszós, mocsaras volt, ami megnehezítette a falépcsőkből, kövekből kirakott saras utunkat. A kilátóra felérve viszont minden fájdalmunk elmúlt. Inkább az előttünk álló gyönyörű örökzöld dzsungelt körbevevő türkizkék folyót csodáltuk.

A kaland még csak ezután kezdődött.

A folyó hét medencéből áll, ami kisebb vízesésekkel van elválasztva, ezekben úszkáltunk, csúszdáztunk lefele, amíg elértünk a folyó legnagyobb vízeséséhez.

Azt hittük, hogy a kalandnak itt vége, de egy pillanat alatt picike Pancho lemászott a vízesésen és egy régi kötélből és fából összerakott létrát tartva felszólt, hogy egyesével másszunk le.

Az út elején ilyesmiről szó sem volt. Senkit sem kérdeztek meg, hogy úszni tudunk-e, van-e klausztrofóbiánk, mentőmellényt sem adtak, csak egyszerűen nekivágtunk az útnak. A csoportban voltak idősek is, és volt egy lány, akinek a barátja majdnem életét vesztette vízesés mászás közben. Mindenki remegett, jajgatott.

A létra egy barlangba vezetett, amibe épp csak befértünk. Azért vitt le ide minket, hogy megmutassa, a folyó eredetét, aztán öt perc pihenés után közölte, hogy kijárat nincs, vissza kell, hogy másszunk a létrán.

Ez már kezdett félelmetesebb lenni. Pancho két kezével feszesen tartva a létrát felrakta a lábát a sziklára és parancsolta, hogy bal lábunkkal lépjünk a combjára, jobb lábunkkal rugaszkodjunk a létrára.

Nekem kicsit nehéz volt a mászás, mert a lépcsőfokok túl nagyok voltak az én rövid lábaimhoz. Végül persze felmásztam, más lehetőség nem volt. Örültem is, hogy Pancho nem említette az elején, mert talán kihagytam volna.

A kalandnak még nem volt vége, de én úgy gondoltam, hogy

ennél rosszabb nem lehet.

Ebéd után elindultunk a vízesés alatti barlanghoz, azon gondolkodtunk, hogy milyen meglepést tartogat Pancho nekünk.

A barlang előtt új idegenvezetőt kaptunk, aki csak annyit mondott, hogy nem kell cipő, vagy papucs, mert vízben fogunk járni, és hogy csak vízálló kamerát vigyünk. Adtak mindenkinek egy 20-30 cm-es gyertyát, és lassan, egyesével egymás után elindultunk befele.

Mindenki kacagott, pózolt, majd pár perc után kezdett sötét lenni és a víz is mélyült, úsznunk kellett gyertyával a kézben, amíg a létráig értünk. Itt rájöttem, hogy ehhez képest a vízesés-mászás gyerekjáték volt.

Felmásztunk egy régi vaslétrán, ami egy akkora lyukhoz vezetett, hogy egy testesebb személy nem fért volna keresztül rajta. Ez a lyuk egy másik vízeséshez vezetett, ami teljesen a barlangban volt és itt, a vízesés alatt kellett átmenni egy olyan vékony ösvényen, hogy háttal a sziklának kellett támaszkodni.

Beértünk a barlang mélyébe, ahol én nagyon reménykedtem, hogy a kijárat közelében vagyunk, mert közben a gyertyának több mint fele leégett. Talán ez volt eddigi életem legfélelmetesebb kirándulása.

Ötcsillagos hátizsák

Mexikónak azon része, ahol én élek és Guatemala között az a különbség, hogy Mexikóban az amerikai turisták miatt mindennek szigorú szabályai vannak, akármit csinálsz, egy két oldalas papírt kell aláírni az esetleges balesetek, feljelentések elkerülése érdekében. Itt rengeteg az ötcsillagos szálloda mindenféle luxussal felszerelve. Guatemalába inkább hátizsákosok járnak, akik nem az ötcsillagos szállodákért jönnek, hanem kalandvágyból.

Innen a következő megálló Honduras volt, ahol tíz napot töltöttünk. Meglátogattunk itt is egy Maya piramist, aztán átmentünk Utila szigetére búvárkodni.

Ahhoz képest, hogy azt halljuk ezekről az országokról, hogy milyen veszélyesek, én minden percet élveztem és csak ámultam, hogy milyen szép helyeket rejtenek. Persze, mint mindenhol, itt is vigyázni kell, hogy hova mész és hogy viselkedsz, de ha hallgatsz a helyiekre, akkor biztos, hogy jó kalandban lesz részed.

Mit kell tudni jelenlegi lakhelyedről Playa del Carmen, mexikói üdülőhelyről?

Playa del Carmen a Riviera Maya fővárosa, Quintana-Roo megyében a Karib tengeren helyezkedik el. Egyik leghíresebb város Latin Amerikában.

Rengeteg a fiatal, családok, frissen házasodott párok látogatnak el ide, hiszen a környék tele van mindenféle egzotikus helyekkel. Egy-két órára találhatóak a Maya piramisok, mint például Tulum, Coba (meg is lehet mászni) és a világhíres Chichen-Itza.

A kalandra vágyóknak érdekes túrákat nyújtanak a Playa del Carmen-t körülvevő dzsungelek, erdők. A szórakozni vágyóknak a Tizenkettedik utca különböző bárjai, klubjai és éttermei biztosítanak kikapcsolódást, akik pedig pihenni szeretnének, azoknak ott van a gyönyörű pálmafás tengerpart és a városkát körülvevő kis szigetek, mint például Isla Mujeres (nők szigete), Isla Contoy, Isla Holbox (tele több száz madárral).

Szemben található Cozumel, Mexikó legnagyobb szigete, ami világszerte híres a búvárosok körében.

A mexikói Karib-tengeren fekszik a világon a második leghosszabb korallzátony egy része szebbnél szebb búvárhelyekkel. Megnézhetők a cenote-k, amelyek természetes módon kialakult kútszerű karsztképződmények.

Hogyan finanszírozod az ottléted?

Mivel turistaparadicsomról van szó, és a turisták nyolcvan százaléka angolul beszél, csak két hetembe telt, hogy munkát találjak. Egy ötcsillagos szállodában, a tengerparton dolgozom egy búvár központban PR-osként. A legfőbb feladatunk az, hogy vendégeinket boldoggá tegyük, megtervezzük kirándulásaikat, és kívánságaikat teljesítsük.

Fő vízi sportunk a búvározás, mellette könnyűbúvározás, jetski, parasailing, halászati kirándulások, napi utazások Cozumel szigetére, a Cenote-barlangokhoz és könnyűbúvározás a cetcápákkal (legnagyobb hal a világon).

Családias, vidám környezetben dolgozunk a hét hat napján, így napjainkat a vendégeinkkel töltjük, néha esténként összeülünk pár sörre egy bárban. Munkámnak köszönhetően kényelmesen élünk, és arra is telik, hogy szabadidőnkben kiránduljunk, új helyeket felfedezzünk.

Mivel töltöd a szabadidőd?

Egy héten egy szabadnapom van, ezért néha csak pihenni szeretnék, de igyekszem az időmet minél jobban kihasználni, így általában 1-2 búvározásra elmegyek.

Haladó nyíltvízi búvár diplomám van, amivel már elég sok kalandban volt részem. A legmélyebbre 32 méterre merültem Hondurász, Utila szigetén, ahol színes korallzátony hegyeket, sokféle halat, vízi csikót láttam.

Itt Mexikóban búvároztam tengeri teknősökkel, óriás ördög rájákkal, cetcápával, méteres hosszú morénákkal, homárokkal, halrajok közt, óriás királyrákokkal, tengericsillagokkal és sok más apró kis élőlénnyel.

Az egyik legemlékezetesebb egy 29 méteres merülés volt egy elsüllyedt hajónál, ahol a roncsot bika cápák vették körül. Kicsit féltem cápák körül úszkálni, tudván, hogy agresszív ragadozó állat, de az, hogy a 3-4 méteres cápáktól karnyújtásnyira legyek, megért minden izgalmat.

Mielőtt ide költöztem volna, nekem a búvárkodás csak a tévében létezett, nem gondoltam volna, hogy egyszer én is kipróbálhatom, de amióta elkezdtem, azóta a víz alatti fényképezés is hobbimmá vált.

Egy teljesen más világ nyílt meg előttem, nyugtató érzés, olyan mintha repülnék, békés és csendes. Hihetetlen az, amikor végiglebegek a korallzátony mentén, és amit látok, az mind él. Ha tehetném, mindennap búvároznék és fényképeket készítenék a víz alatti életről, hogy megmutathassam, mennyire ámulatba ejtő.

Milyennek találod a mexikóiakat? Találkoztál számunkra furcsaságszámba menő jelenségekkel, szokásokkal?

A mexikóiak nagyon kedvesek, segítőkészek és keményen dolgoznak, sajnos legtöbb esetben szinte a semmiért, de ők megbecsülik és tisztelik azt, amijük van.

A legtöbben nagyon szerény körülmények között élnek, egyszerű emberek. Itt nem kell a hidegtől félni, de az esőtől igen, és nagyon sok családnak a házán nincs üvegablak, néha egy nagy ronggyal, vagy nejlonnal fedik be az ablakrést.

Sokuknak ágyuk sincs, itt a „hamaka" függőágy a tipikus, amiben imádnak egész napokat hintázni, sziesztázni.

Playa del Carmen környékén az emberek picit jobban élnek a turizmusnak köszönhetően. Itt mindenkinek akad valami, amit eladhat, ha nem tárgyat, akkor ételt, s ha nem ételt, akkor még masszázst is felajánlanak.

Kedvenc beszólásom egy nénitől, aki az utcán árulja a tacost: „Héjj, te sovány, neked enned kell!" Ő így csalogatja az embereket.

Nagyon vallásos itt mindenki, rengeteg templom van a környéken, amik mindig tele vannak emberekkel. Nekik a családnál fontosabb nincs, és minimum öt személyből áll egy közösség, de például az egyik kollégámnak, Marcelonak 19 testvére van és mind lány.

Itt nem titok, hogy a feleség mellett szerető is van, és nem is csak egy. Volt olyan munkatársam is, aki 15 évesen nősült meg, és már 19 évesen elvált.

Nekik nem furcsa, hogy a gyerekek, kisbabák este 10 órakor még az áruházban, utcán szaladgálnak, vagy az egész családdal a moziban nézik a horror- és akciófilmeket angolul, spanyol felirattal. Latin vérűek, imádnak ölelkezni, táncolni, énekelni, a fiúk lányok után fütyörészni. Be is szólnak, hogy „Hola guapa" (helló, szépség); „mamasita"(szexi lány); vagy „guerita" (fehérecske), állandóan flörtölnek, tapogatnak.

Számomra a legfurcsább a mexikói idő. Nem sietnek, mindig mindent lassan végeznek el kisebb-nagyobb sziesztás szünetekkel. Én úgy voltam nevelve, hogy a megbeszélt idő előtt öt perccel a helyszínen kell lenni a biztonság kedvéért. Itt, Mexikóban mindig minden késik. Még ránk is szólnak fél óra késés után, hogy „pihenj meg, csak nyugodtan, mint a mexikóiak".

Vannak kedvenc mexikói étkeid?

Itt az étel az egyik legfontosabb. A nap 24 órájában lehet nagyon finom es olcsó mexikói ételt találni minden második utca sarkán, mint például tacos, burritos, különböző szendvicsek és az egyik legérdekesebb az az „elote". Ez főtt kukorica vattacukros pálcikába kopácsolva, amit megkennek majonézzel, sajtot szórnak rá, és ha szereted, még csípős szósszal is bekenik, így készül a mexikói „édesség".

Általában mindenre szórnak csípőspaprika-port, vagy szószt és még zöld citromot is csepegtetnek, nem számít, hogy az édesség-e, vagy sem, még a sörbe is.

Vannak mexikóiak, akik triciklivel járják a várost és tapssal, egy kiscsengővel, vagy ordítva bemutatják termékeiket, így árulnak például gyümölcsöt, kifliket, édességeket, nagy palackos ivóvizet, mert itt nem szabad csapvizet inni. A gázosok is járják a várost az autójukkal, nekik komolyabb reklámdaluk is van.

Itt majdnem mindent megtalálsz az utcán. Az én kedvencem a nagy választékú gyümölcs, ami mindig érett, friss és édes. A legfinomabb narancslevet itt ittam, és egész nap tudnám enni a dinnyét, banánt és a tengerpartról szedett kókuszt, amit nem is szerettem, amíg ide nem jöttem.

A másik kedvencem a híres halász étel, a „ceviche": zöld citromlében áztatott nyers hal, sok-sok petrezselyemzölddel és csípőssel, amit totopos chipsszel mártogatnak.

Mi a következő úti cél? És mért pont oda mentek?

Nyáron megyünk haza egy kis pihenőre. Két hét következik Franciaországban a barátom családjával, aztán Erdély az én családommal. Ha minden a terv szerint halad, akkor ősszel szüretelünk a franciáknál, aztán innen mennénk Ázsiába.

Talán Tájföld, Indonézia, vagy Malajzia lesz az első megálló. Mindketten a búvár szakmában szeretnénk maradni egy ideig. A barátom búvár mester és Ázsiában rengeteg a lehetőség a szakmában dolgozni. Nekem sem lesz nehéz két és fél év pr-os tapasztalattal munkát találnom.

Az igaz, hogy a fizetés csak az ottani megélhetésre elég, de ez elég ahhoz, hogy ott is megismerjük a kultúrát, embereket és új dolgokat tanuljunk, tapasztaljunk.

Aztán idővel Kambodzsát, Nepált, Vietnámot és Laoszt is meglátogatnánk. Ezután Ausztráliába és Új-Zélandra is elmennénk. Itt vannak lehetőségek útravaló gyűjtésére. Ausztráliában például gyümölcsszedésre mennénk, amiről azt hallottuk, hogy nehéz munka, de a társaság és a kaland miatt megéri.

Új-Zélandon viszont olyan lehetőség van, hogy családok befogadnak pár napra, hétre, szállást és élelmet adnak a házkörüli segítségért cserébe. Ilyen lehetőségeknek köszönhetően rengeteg „backpacker" hátizsákos fiatal járja a világot és így mi is szerencsét próbálnánk.

Mi a végcél? Hol telepednél le?

A végcélom az, hogy egy szép napon letelepedjek valahol, nem túl messze a szüleimtől, és családot alapítsak. Szeretnék gyerekeket, olyan helyen élni, ahol biztonságos és barátságos körülmények között felnevelhetjük őket.

Az én gyerekkorom kalandfilmbe illő volt. Harminc gyermek egyetlen tömbházban, egész napokat együtt töltöttünk és játszottunk. Szeretném, ha ennek legalább felét az én gyerekeim is átélhetnék.

Most egyelőre a cél az, hogy utazzak, új dolgokról tanuljak, tapasztaljak. Szeretnék többféle országban élni, kultúrákat megismerni, szeretnék menni, élni, látni és kipróbálni, mindent, amit csak lehet, és amire képes vagyok, hiszen annyi szép és különleges hely van, amit látni és tapasztalni kell.

Mi hiányzik itthonról?

Nagyon hiányzik a családom, az a szeretet, megbízhatóság és biztonság, ami otthon van, amit csak a szeretteimtől kapok, akikre bármikor számíthatok. Én mindig is nagyon anyás, apás voltam, a szüleimnek kemény harc volt, hogy a nagyszüleimnél hagyhassanak a nyári vakációkon. Most már felnőttem és kicsit egyszerűbb az egész, de azért egy jó anyus-apus ölelésért hamar haza is kell mennem.

Ami még nagyon hiányzik, az az anyanyelvem! A magyar nyelv az egy ritka kincs, sokszor nem is tudják itt elképzelni, hogy milyen a magyar nyelv. Két év alatt itt Mexikóban két magyarral találkoztam, akik itt élnek. Egy magyarországi és egy szlovákiai magyar. Mikor találkozunk, nem tudunk leállni, olyan jól esik végre a saját nyelvemen beszélni, mert itt kilencven százalékban angolul és tíz százalékban spanyolul beszélünk. Aztán a turizmusnak köszönhetően 1-2 havonta erre jár egy magyar család, de sajnos napok és hetek telnek úgy el, hogy nem beszélek magyarul.

Sokszor van honvágyam, hiányzik az én kis városom, ahol felnőttem, ahol a világon a legjobb barátaim élnek, hiányzik az a környezet, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol a szomszéd bácsi viccesen válaszol a köszönésemre, hogy „Én is csókolom", hiányzik az a kis város, ahová annyi emlékem fűz.