Átbulizott éjszaka után indult útnak autóstoppal Hollandiába egy árva lej vagy euró nélkül, aztán Budapest, Norvégia, Dánia, majd Ázsia következett. Az országok neveit is nehéz felsorolni, ahol a 26 éves Mezei András Attila járt. Jelenleg zambiai gyerekeket, leendő tanárokat tanít, kirándulást szervez, afrikai közösségben él.

Többnapos Facebookos egyeztetés után sikerült elcsípnünk Attilát, aki rögtön igent mondott az interjúra. Mini-sorozatunkban madárlátta székelyudvarhelyieket mutatunk be, akik a világ különböző pontjain élnek, dolgoznak, tanulnak, vagy önkéntesek, mint Attila.

Zambia északi részén tartózkodsz jelenleg. Önkéntes vagy. Hogy kerültél oda?

Azért vagyok itt, hogy lássam, hogyan élnek és gondolkodnak itt az emberek, hogy megértsem a kultúrájukat és civilizációs modelljüket. Azért vagyok itt, hogy segítve az itteni emberek munkáját, közösen mindezt jobbá tegyük.

Nem azért vagyok itt Zambiában, hogy megmondjam, mit és hogyan kell csinálni. Meg kell vizsgálni más meglátásokat is, megérteni, egyeztetni, dönteni, majd fejlődni, mielőtt bármire is rávágnánk, hogy "fiúk márpedig ezt így kell csinálni, én tudom, mert én Európából jöttem".

Az önkéntességnek rengeteg előnye van mindkét szempontból. Ha a saját szempontodból nézed, már akkor megéri az egész. Nagyon sokat profitálhatsz, fejlődhetsz és tapasztalhatsz, kapcsolatokat építhetsz és kirándulhatsz, csapatban dolgozhatsz, nyelveket tanulhatsz stb.

A társadalom szempontjából is nagyon sok pozitív hatást láthatsz és tapasztalhatsz. Segíthetsz egy vagy több embernek, akár egy egész közösségnek, végre visszaadhatsz valamit a világnak.

Ami biztos, hogy közben sokkal több tudást begyűjtesz, mint amennyit képes vagy visszaadni. Fontos, hogy sosem késő önkéntesnek lenni, több 50 év felettivel is találkoztam, akik úgy jönnek-mennek a világban, mintha tinédzserek lennének. A társadalom, amelyben felnőttünk, egy rakás olyan szabályt, szabványt teremt nekünk, hogy ez jó, az nem jó, ezt így kell, azt úgy kell.

Mit kell tudni Mkushiról, Zambiáról? Tényleg olyan szegény Afrika, ahogy ez a hírekből látszik?

Afrikáról nagyon sok hamis sztereotípiát állítanak. Ami igaz, az az, hogy Afrika hatalmas. 54 nemzet él, körülbelül 2 000 különböző nyelvet beszélnek és ez csak egy kis része a kulturális változatosság bemutatásának. Afrika nem egy darab föld, amelyet általánosítani lehet. Még rosszabb, ha egy országként kezeljünk.

Nagyon színes kultúrával rendelkezik, és hosszú idő kell a meglátásához és megértéséhez. Vannak gazdaságilag fejlettebb és szegényebb országok, akárcsak Európában.

Most nem akarok mélyen belemászni, de a legtöbb országban a legnagyobb probléma a kulcsfontosságú iparágak alacsony fejlettsége, az erőforrások tisztességtelen elosztása, az írástudatlanság és a szegénység.

Zambiának van a legfiatalabb és leggyorsabban növekvő népessége a világon. Az ország fele 18 évnél fiatalabb, a legtöbb elhalálozás oka a malária és az AIDS. A várható átlagos élettartam 2012-ben 37-ről 43-ra nőtt. Ez a külföldi támogatásokból létrehozott orvosi intézményeknek köszönhető.

Zambiában nincs megfelelő számú képzett tanár, tanító a hirtelen népességnövekedés fenntartásához. Sokan csak a nyolc osztályt fejezték be, és már tanítanak.

A helyiek leginkább mezőgazdasággal foglalkoznak. Például kukoricából rengeteg található itt. Nagyrészük naponta minimum kétszer eszik puliszkát egy kis babbal, de általában a reggeli is kukorica.

Egyes helyeken hús nagyon ritkán kerül az asztalra, talán csak ünnepnapokon. Az árak sok esetben magasabbak, mint otthon, és ha van fizetése valakinek, akkor az 100-150 dollár körül van.

Az életkörülmények sok helyen aggasztóak. Például a ház, amelyben lakom, palotának számít a helyiekéhez képest, viszont ha fekszem az ágyamon, akkor helyenként én is látom az eget, és az eső is sokszor beesik.

Mi volt a legszembetűnőbb furcsaság, amivel találkoztál az országokban, ahol jártál?

Általában mindenhol a törvények, vagy a szokások furcsák. Zambiában is, mint még elég sok más afrikai országban, törvényes a poligámia. Egyik diák nagyapjának 52 felesége volt, és együtt éltek a gyerekekkel, mint egy kis falu.

Iránban, ha a rendőrség megállít egy nővel, és nem vagytok házasok, rögtön bevihetnek és börtönbe zárhatnak. Ott a másik furcsaság, hogy ha autóval elütsz egy nőt, akkor sokkal kevesebbet kell fizetned, mintha egy férfit ütnél el.

Szingapúrban illegális a rágógumi értékesítése, viszont az ország egyes területein engedélyezett a prostitúció. Egy egész listát mondhatnék. Itt Afrikában egy másik tény, hogy rengeteg olyan dolog van, amibe mi Európaiak beleszülettünk, ezért természetesnek tekintjük, viszont itt nem az.

Egyik diák itt a suliban eddig még sosem látott öngyújtót. Amikor gyújtottam meg a cigimet, hátraszökött, és csodálkozott, hogy ezt meg hogyan csináltam. Komolyan, először azt hittem, hogy szívat, aztán meggyőződtem, hogy tényleg nem. Persze az ilyesmi nem mindennapos itt sem, de tény, hogy sok olyan dolog van, ami nekünk a popónk alá van rakva, ezért észre sem vesszük, nem örülünk neki.

Milyenek az emberek? Kinéztek már bőrszíned miatt?

Úgy kell elképzelni, mintha egy afrikai Udvarhelyszékre költözne és elkezdene jönni-menni. Ott lakna Városfalván, de sokszor járna be Udvarhelyre, és látogatná a környező falvakat is. Amennyire őt otthon megbámulnánk, annyira bámulnak itt engem is.

Furcsa érzés, de hozzá lehet szokni. Sokszor a gyerekek utánam szaladnak és muzunguznak (fehér embert jelent). Kíváncsiak rám, megnéznek, viszont semmilyen hátrányát nem éreztem annak, hogy fehér vagyok. Biztos vagyok benne, hogy vendégünket a csodálaton és kíváncsiságon kívül otthon sem akarná senki bántani.

Igazából az emberek mélyen ugyanolyanok a világ minden pontján, barátságosak. Ugyanazokat az érzéseket, ugyanazokat az arcokat, ugyanazokat a karaktereket, ugyanazokat az ösztönöket megtalálod mindenfele a világban.

Nagyon érdekes azt felismerni, hogy ugyanazok a nevetések, sírások, jelenetek, ugyanaz a darab játszódik a különböző helyeken egy más rendezővel, egy más kultúrában. Itt is, mint mindenhol máshol, azt kapod a környezetedtől, amit adsz. Légy nyitott, és sokkal többet tapasztalhatsz, mint gondolod.

És az afrikai nők?

A nők mindenütt gyönyörűek, Európában, Ázsiában és Afrikában is. Az afrikai nők rengeteget dolgoznak. Az itteni háztartásokban általában csak ők dolgoznak.

Ők nevelik a gyerekeket, főznek, mosnak, ők művelik a földeket, ők árulják a termesztett javakat, ők melegítik fel a tűzön a férfi fürdővizét, stb. Ha látsz egy párt hazafele tartani a mezőről, akkor általában azt látod, hogy a férfi visz egy kapát, a nő pedig egy hatalmas kosarat a fején tele kukoricával, majd még két tele vödör a két kezében és egy kisgyerek a hátára kötve.

Legtöbb afrikai nő abban hisz, hogy ez mind az ő feladata. Eközben a férfiak a kocsmában isznak. Mostanra ez már változni látszik, de még mindig nagyrészt ez látható, főleg vidéki környezetekben.

Zambiában is rengeteg tradicionális női szokás van. Egyik például, hogy a nők egy gyöngyfüzért hordanak a csípőjükre kötve már kislánykoruktól. Mindvégig úgy kell viselniük, hogy azt senki se láthassa. Abban hisznek, hogy ez erőssé és csinossá teszi őket, és segít a vonzó külalak kialakításában.

Később a lánc arra is szolgál, hogy jelezze a férfinak a menstruációs ciklusokat. Ilyenkor piros színű füzért viselnek. Természetesen a globalizáció hatására már nem minden afrikai nő őrzi ezt a hagyományt.

Pontosan mi a feladatod Zambiában? Hogy néz ki egy napod?

A projektemet már előre, még Európában kiválasztottam. Lehetőségem volt választani több ország és több tevékenység között, például HIV-fertőzött emberekkel foglalkozni, a mezőgazdaságban fejleszteni, gyerekekkel foglalkozni, vagy tanárképzőben tevékenykedni.

Én az utóbbit választottam itt a Mkushi College of Education tanárképzőben. A diákok az ország minden pontjáról érkeztek tanulni, hogy majd visszatérjenek és tanárok lehessenek.

Nem volt előre megtervezve, hogy pontosan mi lesz a feladatom, az csak itt derült ki. Tartottunk egy gyűlést a vezetőséggel, hogy melyek azok a dolgok, amelyekben segítségre van szükség, majd találtam magamnak feladatokat.

Kiderült, hogy az informatikához senki nem ért a környéken, így az egész rendszerük állt: a 44 régi típusú gépből, amelyet kapott az iskola, csak 24 működött, hálózat nélkül.

Prioritásnak láttam az informatika labor rendbehozatalát és mielőbbi üzembe helyezését. Az első hetekben megjavítottuk az összes gépet, beállítottuk a hálózatot, hogy minden rendben működjön.

Írtunk pár dokumentációt az ottani hálózat beállításairól, és elérhetővé tettük azok számára, akik stabilan ott vannak az intézményben, hogy a későbbiekben apróbb hibákat javíthassanak. A diákok közül sokan még nem használtak számítógépet, így felosztottuk őket csoportokra, majd foglalkozni kezdtünk velük. Most már e-mailjük is van, és használják is.

Közben kiderült, hogy a vezetőségnek is problémái vannak az informatikával, így őket is folyamatosan segítjük. Partnereket keresünk, pályázatot írtunk a Samsungnak, hogy támogassa az intézményt.

Kijárunk a környező közösségekbe, bemegyünk az otthonaikba, tapasztalatokat cserélünk. Délutánonként egy kb. 9 éves gyerek jár a házunkhoz tanulni, cipő nélkül és szakadt ruhában. Számolni és írni tanítjuk. Sportolunk, eszünk, élünk, pillanatnyilag részei vagyunk az itteni közösségnek.

Mennyi ideje vagy ott, meddig maradsz? Mi a következő úti cél?

Három hónapja érkeztem Lusakába, azóta Zambiában vagyok. Jelenleg egy háromhónapos tanulmányi utat tervezünk az itteni vezetőséggel. Kértünk kölcsönbe egy buszt az egyik Malawi-i iskolától és azzal fogjuk a szomszédos országok közösségeit meglátogatni a 44 diákkal együtt.

Sátrakat, főzőedényeket, mindenfélét be a buszba és indulás. Tanzániába megyünk először, majd Malawi, Mozambik, Zimbabwe, Botswana és végül Namíbia az úticél.

Ezt követően visszarepülök Európába, és fél évig ott leszek, nagyrészt Norvégiában. Feladatom az lesz, hogy előadásokat és beszámolókat tartsak az afrikai és ázsiai utazásaimról, majd végül elhelyezkedhetek a szervezetnél vagy továbbléphetek.

Korábban hol voltál önkéntes?

19 évesen egy hosszú éjszakai buli után, hajnalban, ittas állapotban felelőtlenül úgy döntöttem, hogy kistoppolok Hollandiába. Félóra múlva már úton is voltam. Mire kijózanodtam, már Amszterdamban találtam magam. Angolt akkoriban még nem beszéltem, bár azt hittem, hogy beszélem.

Sem pénzt, sem telefont nem vittem magammal, így tudatosult bennem, hogy csak magamra számíthatok. Az volt szerintem az első pillanat, amikor hirtelen megtorpantam, és elkezdtem visszafele haladni a világban. Befelé.

Ilyenkor nincs az, hogy majd valaki más megoldja helyettünk a helyzetet. Mikor tudatosult az, hogy te vagy az egyetlen, aki segíthetsz magadon, akkor megkönnyebbülsz, és kezedbe veszed a dolgokat, gondolkodni kezdesz.

Ha azt mondod, hogy valahogy majd úgy is lesz, akkor húsz év múlva is azt fogod mondani, mert sehogy sem lesz.

Amszterdamban egy hétig éltem hajléktalanok közt, szerintem itt tapasztaltam meg először a szegénységet. Egy hét után szerencsémre felvettek egy keresztény hostelbe önkéntes munkára, amiről akkor én még nem is tudtam, hogy az. Így utólag már tudom, ez volt az első önkéntes melóm. Két hónap múlva sikeresen visszastoppoltam Udvarhelyre.

Később másfél évet önkénteskedtem, és tanultam Norvégiában. Időközben Londonban voltam egy hetet, az ottani hajléktalanok helyzetét kutattuk. Dániában szerveztünk egy háromnapos olimpiát problémás gyerekek számára.

Ezt követően egy párhónapos tanulmányi útra mentem Közép-Kelet Ázsiába, Törökországba és Iránba, majd Délkelet-Ázsiába, Indonéziába, Malajziába, Szingapúrba és Thaiföldre. A helyi kultúrákat vizsgáltuk, non-profit szervezeteket, iskolákat látogattunk, tapasztalatokat cseréltünk.

Hogyan, illetve miért lettél önkéntes?

Amszterdam után el kellett telnie egy kis időnek, amíg végül feldolgoztam az egész stoppolást és a tapasztaltakat. Foglalkoztatni kezdett azoknak az embereknek a története, akikkel az utam során találkoztam.

Visszaemlékeztem arra a fantasztikus érzésre, amikor Amszterdamban a többi hajléktalannal együtt nevettünk, és boldognak tudtuk érezni magunkat - persze ennek a jelentőségét csak később értettem meg.

Miután feldolgoztam a Hollandiában tapasztaltakat, még többet akartam. Budapestre költöztem és egy szoftverfejlesztő cégnél dolgoztam. Minden vagány volt, viszont az irodában ülve sokszor azon gondolkodtam, hogy most akár máshol is lehetnék. Huszonévesen itt ülök napi 7-8 órát egy gép előtt, majd holnap megint itt fogok és cserébe kapok pénzt. Haha.

Szerettem, amit csináltam, és bármikor visszamehetek Európába, és újra ugyanazt csinálhatom, épp ezért úgy döntöttem, hogy igenis én Afrikában fogom tölteni az ilyen szép délelőttöket.

Kerestem neten egy szervezetet, amelyik önkénteseket foglakoztat Afrikában, és felvettem velük a kapcsolatot. Kis időre rá a szervezet néhány tagja Budapestre repült, volt egy interjú, majd felvettek. Norvégiába költöztem, és önkéntes lettem.

Van honvágyad?

Ez a legnehezebb kérdés. Hiányoznak a régi ismerős arcok. Szívesen bevágnék egy jó pálinkát és valami szuperjó otthoni kajával megnyomtatnám. Ha elképzelem magam egy "normális" életben, akkor azt mindenképp otthon képzelem el.

Egyelőre azt érzem, hogy még nincs igazi szerepem Udvarhelyen. Szeretek otthon lenni, általában jól érzem magam, viszont mindig bennem volt, hogy ez nem elég, nekem még látnom kell, tapasztalni akarok. Még mindig kíváncsi vagyok Kínára, Indiára, Dél- és Észak-Amerikára is.

Rengeteg minden van körülöttünk, ami folyamatosan pozitív érzelmeket, élményeket okoz, olyanokat, amiket sosem fogunk tudni egymásnak elmagyarázni. Ezeket kergettem és kergetem most is.

Az otthonban az a jó, hogy oda bármikor haza lehet menni. Sosem késő elmenni és sosem késő hazamenni. Szerintem senki nincs lemaradva, senki nincs elveszve, senkinek nem kell azt éreznie, hogy valami nem jó körülötte. Minden jó, ami van, minden úgy alakul, ahogyan mi alakítjuk.

Álmok, célok vannak, amelyek végtelenek és az biztos, hogy bárki bármire képes. Engedni kell az érzéseknek, élni kell, gonoszkodni kell, segíteni kell, rontani kell, javítani kell, ölni kell, menteni kell.

És a legfontosabb, hogy meg kell hallgatni egymást.

Mezei András Attila 1988. január 30-án született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban végezte a középiskolát (2006), majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen a kommunikáció szakot (2010).

Napjainkban a One World University-n tanul, vélhetően 2015-ben végez. Dolgozott web- és szoftverdizájnerként, a Paksi Atomerőműnél, de ő tervezte az UIET legutóbbi ruhagyűjtő kampányát is, jelenleg a Humana People to People önkéntese. Szingapúri tartózkodása alatt találkozott a világkörül bicikliző Kobrával is.