Az udvarhelyieknek abba az egyre népesebb csapatába tartozik, aki nem idehaza lett próféta. Ettől még udvarhelyi, akkor is, ha tíz éve Szolnokon él. Nemzeti ünnepünk előtt egy nappal Jászai Mari-díjas lett. Barabás Botond színművésszel beszélgettünk.

Mennyire tartod még udvarhelyinek magadat?

Ez a kérdés egy picit azért nehéz, mert most már lett egy kislányom, és a tudatos életem nagy részét itt éltem le Szolnokon. Tíz év egy harmincnégy éves ember életében egy nagyon fontos periódus, de én akkor is, ha a lakcím szempontjából és családilag szolnoki lettem, udvarhelyinek tartom magam.

Az érzelmeim, rokonaim, barátaim, a családom odakötnek. Szinte minden nap beszélek a szüleimmel, pontosan tudom, mi a helyzet otthon. Folyamatosan érdeklődöm, nyáron mindig hazamegyek: itthonról haza.

A most kapott díj kapcsán az esik a legjobban , hogy több otthoni komám, barátom felkapta a hírt, és fontos nekik az, ami az én életemben is most a legfontosabb. Ez nagyon megható. Most újra azt érzem, hogy megint udvarhelyi vagyok.

Az indulásod kötődik a nagynénédhez, Balázs Éva színművészhez, akinek szerepe volt abban, hogy te középiskola után színire felvételiztél. Ha visszagondolunk a gyerekkorodra, te mennyire voltál színházba járó Udvarhelyen vagy a környékén?

Szerencsés helyzetben voltam amiatt, hogy nagynéném színésznő volt Sepsiszentgyörgyön. Mint tudjuk, abban az időben az udvarhelyi befogadó színház volt, volt amatőr csoportunk, de igazából az ország számos pontjáról érkeztek színházak, amelyeknek költségvetésük 70 százalékát elő kellett teremteniük.

A temesvári és más, románok által sűrűbben lakott területeken ez nehéz volt, ezért Székelyföldre sokat jöttek játszani. Volt olyan idő, hogy egyszerre három társulat volt a Küküllő Szállodában. Látva az életüket, nyilván vonzó volt, meg hát eljártam minden előadásra, nemcsak azokra, amelyekben a nagynéném játszott. Azt szoktam mondani, hogy

túl közel engedtek a színpadhoz, és odaragadtam.

Sose vettem jegyet, hanem középen, a lépcsőn ültem, vagy a súgólyukban. Gyerekkoromban nem mondtam, hogy színész akarok lenni, csak tetszett ez a világ. Jött a kamaszkor, amikor minden akartam lenni magyartanártól lelkészen keresztül a kamionsofőrig.

Utána nagynéném biztatására próbáltam meg a színit, ő segített átgondolni az egyetemválasztás dilemmáját. Feljártam előkészítőkre, ahol biztattak, hogy van értelme megpróbálnom a felvételit. Miután bejutottam, már ez alakította az életemet.

Vásárhelyen ki volt az osztályvezetőd, és mi az, ami a legjobban megmaradt abból a négy évből?

Ferenczi Pista bácsi volt, Isten nyugtassa, az osztályvezetőm, és én nagyon mázlistának tartom magam, hogy két olyan osztályvezető helyettesem volt, mint Gáspárik Attila és Nagy István. Én a Nagy István csoportjában voltam, de improvizáción kaptam Gáspárikból is. Aztán jött István bácsi betegsége, a visszavonulása után Gáspi és Nagy István lettek az osztályvezetőim.

Az a négy, tulajdonképpen három év – mert az utolsó már inkább ingázással telt – olyan szempontból volt meghatározó, hogy akkor tapasztaltam meg, milyen szép ez a világ és döntöttem el, mi érdekel belőle, hogyan kell ebben dolgozni. Hajtottam magam mindenféle területen.

Az itteni életem is úgy indult el, hogy egy szaktáborban főiskolásként fakultatív programként kimentem Zalaszentgrótra, ott találkoztam Szikora Jánossal, akinek tulajdonképpen köszönhetem az életem, ő hozott ki Magyarországra.

Mennyire volt fordulópont az életedben, hogy 2002-ben a Nemzeti Színház nyitóelőadásában, Az ember tragédiájában játszhattál, amit Szikora rendezett?

A négy év tanulás után azt gondolom, az életedet magad irányítod, mindent megteszel, hogy sikeres legyél abban, amit csinálsz. Egy ilyen munka alatt futottunk össze Jánossal, úgy látszik, megtetszett neki a munkám, meghívott a Nemzeti nyitóelőadásába, ott voltam szinte két évig vendégként alkalmazásban.

Ha a négy évről beszélünk, akkor ez is benne van, hogy a legnagyobbakkal találkozhattam: Bitskey Tibi bácsi, Raksányi Gellért, Szarvas Józsi, Alföldi Robi, Básti Juli, Kovács Lajos, és itt nincs vége a listának.

Láthattam, hogy dolgoznak a legnagyobbak,

és tulajdonképpen ez a legfontosabb, mert akkor igazából én is irányt szabhattam magamnak ezen az úton, hogy csak így lehet ezt jól csinálni. Igen ám, de akkor kaptam egy szerződést Temesvárra, Demeter Andristól, akivel szintén ott ismerkedtem meg.

Ő volt a másik erdélyi a Tragédiában, és negyedéven tulajdonképpen már lejártam dolgozni Temesvárra. Ezt a stációt azért tartom nagyon fontosnak, mert ott meg Victor Ioan Frunză volt a mester, a főrendező.

A Hamletben játszottál akkor Rosencrantz-ot, ugye? Az egy nagyon nagy előadás volt akkor. Tehát az a bizonyos három év még rátett egy lapáttal?

Hála a jóistennek, most már van, amire visszatekinteni, eltelt már egy kicsi az életemből. Én ezt egy útnak nevezem. Vásárhely volt az, ami elindított, ami tulajdonképpen az embriót formálgatta. Kilenc hónapos koromban kibújtam. Akkor jött Temesvár, ahol az első lépéseket megtettem. És tulajdonképpen itt nőttem fel, Szolnokon.

Ez a tíz év nagyon mély nyom az életemben, mert itt volt az, hogy szerep szerep hátán, jobbnál jobbak. A létra legalján kezdtem, és egyre nagyobb szerepekkel sikerült elérnem a mostani állapotokba. Tulajdonképpen a szerepek neveltek, az igazgatóknak csak azt köszönhetem, hogy megkaphattam ezeket a szerepeket.

Mert Péternek (Balázs Péter, a szolnoki Szigligeti Színház igazgató-rendező-színésze – a szerk.) az a véleménye, hogy a színészt csak a szerep nevelheti, a színészt meg kell terhelni. És valóban, én itt terhelve vagyok az utóbbi években, amiért meg a leghálásabb vagyok neki.

A terhelésre akkor jól jött ez a díj, ami egy nagyon rangos elismerés Magyarországon, nem adják csak úgy oda valakinek. Ez a folyamatos munka volt az, hogy téged is beválogattak ebbe a „válogatott csapatba"?

Én egy útként tekintem az életünket, és ez a díj az eddigi utam megerősítése, hogy jó irányba megyek, ez a cél, irány, amit én vettem, jó. És ez egy nagyon fontos pont, figyelmeztető, hogy innen kezdve még koncentráltabban, fegyelmezettebben, még nagyobb felelősséggel végezzem a munkámat.

Nyilván ez az eddigi színházi életemnek, annak, hogy jó irányba haladok, a legmagasabb elismerése. Ősszel kaptam egy területi Prima Primissima közönségdíjat is itt, Szolnokon. Ezt azért tartom nagyon fontosnak elmondani, mert ebben az évben, a krisztusi korban

kaptam egy visszaigazolást a közönségtől meg a szakmától is.

Úgy gondolom, ez a legjobbkor jött, még több erővel tudok küzdeni tovább.

Melyek azok a karakterek, amelyeket szeretsz, és szerinted tudsz is játszani? Miben vagy szerinted te jó?

Álságos lenne, ha azt mondanám, hogy ezt nem tudom, döntse el a közönség, mert ez nem igaz, én magamat látom kívülről is, kritikusan. Nálunk a főiskolán a drámai vonalat követtük, évfolyamtársaimmal a drámai színjátszást tartottuk őszintébbnek, reálisabbnak.

Azon belül is én, alkatomból és hangi adottságaimból kifolyólag, a hősi vagy az ellenhősi karaktert láttam magamban. Viszont bekerültem ebbe a vidéki színházba, amely a népszínházi elvet követi, ami azt jelenti, hogy minden van, változatos szerepeket játszom, mindenből kapok, mindent kellett tanuljak.

Most a táncos komikustól a Bánk bánig terjed a karaktereim skálája. Nyilván, van, amelyik jobban sikerül, van, amelyik jobban áll nekem, de ezeket játszom. Én magamhoz még mindig közelebb állónak tartom a drámai szerepeket, de jólesik Mágnás Miskát, Chioggai csetepatét, bármilyen vígjátékot játszani, mert ez is a szakmámhoz, és ezáltal hozzám is tartozik.

180-200 előadást játszom egy évben. Utána lehet számolni, hogy van három hónap szünet, a fennmaradó időt szinte itt töltöm a színházban.

Délelőtt egyet próbálok, este egy másikat játszom.

Ebben a legszebb a változatosság, és ezt kaphattam meg ebben a vidéki színházban, hogy volt egy nagyon szép periódusa az életemnek. A Bánk bán bemutatójakor, amiben Bánk Bán voltam, mutattuk be két hét különbséggel a Liliomfit, amelyben Liliomfi voltam.

Ilyen rövid idő alatt két ekkora munkát előadni, és felváltva játszani, egyik este Bánkot, másik este Liliomfit, most köszön vissza, mert most, az idei évadban egyik nap a A salemi boszorkányok Danforth-ját játszom, a főbírót, másnap meg Mágnás Miskát.

Ez a váltakozás, változatosság tetszik nekem, ez pörget. De emellett még játszottam McMurphy-t (Száll a kakukk fészkére – szerk. megj.) és Molnár Ferenc Liliomját.

Te is azok közé az előadóművészek közé tartozol, akik nem a saját hazájukban lettek próféták, hanem kicsit távolabb, nyugatabbra. Mit gondolsz, van-e annak esélye, hogy egyszer, akár vendégjátékban, vendégszerepben egyszer idehaza is megmutatkozzál?

Nagyon-nagyon boldogan. Nekem az otthon folyamatosan benne van a gondolataimban. Amióta másodéves koromban Udvarhelyen megalakult a színház, folyamatosan az álmaim közé tartozott és tartozik Udvarhely.

Nem látok rá realitást, sajnos és hála istennek, mert a jövő évadban is hat bemutatóm lesz, ebben az évadban pedig már a hetediket próbálom. A közeljövőben nem látok lehetőséget, de nem zárkózom el.

Nézzük, miért jöttem el? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy otthon megéri színésznek lenni.

Azért jöttem el, mert itt sokkal több a szakmai kihívás, lehetőség,

és nem akartam anyámék pénztárcáján élni egész életemben. Nyilván, a döntésemben túlsúlyban volt az, hogy itt nagyobb a szakmai tér. De mondom, boldogan játszanék otthon. Erre egyetlen egyszer volt lehetőségem, a vásárhelyi színházzal adtuk elő a Liliomot, Viola Gábor volt a Liliom, és én a Hollundert játszottam.

Viszont ennek az volt a romantikája, hogy az előadásban az anyámat játszó színésznő a nagynéném volt. De ennek a ténynek csak Udvarhelyen volt igazi bukéja. Nyilván fáj egy picit a lelkem, mert szeretném megmutatni magam az otthoniaknak.

Az egyik opció a szilveszteri gála, de az nem az én szakmaiságomat nyújtja igazán, nem az én munkásságomról beszél, hanem egy bizonyos pillanat szórakoztatása. Meg néha lead az m1 egy-egy előadást, amiben még el lehet kapni.

Hát igen, ez egy űr. Nem tudom, hogyan lesz lehetőség arra, hogy otthon játsszak, de egyszer szeretnék majd valamikor, valamit.