Október elején újabb sikeresen érettségiző diáksereg hagyta itt városunkat és tette át székhelyét, valamelyik egyetemi városba. A diákok nagy része idén is Kolozsváron folytatta tanulmányait, de sokan mentek Marosvásárhelyre, Nagyszebenbe, Bukarestbe vagy Budapestre tovább tanulni. Arra voltunk kíváncsiak, mennyire találták meg helyüket, milyennek gondolják a felsőoktatást, a várost, saját román nyelvtudásukat, vagy éppen, hogyan sikerült összerázódni a diáktársakkal egy röpke hónap után, ezért több udvarhelyi gólyát is megkérdeztünk.

Az első benyomás (nem kell rosszra gondolni)

Barabás Emőke európai tanulmányokat és nemzetközi kapcsolatokat tanul a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, Kolozsváron. Az első benyomásaira így emlékszik: „Hű, a megnyitón körülbelül 500 ember egy teremben, nem ismertem még senkit és semmit. Nagyon kicsinek és elveszettnek éreztem magam, őszintén bevallom, féltem. Rideg volt a város, esett az eső, hiányzott a Gimi és a megszokott tanárok, nem tudtam, hogy akkor, első nap lesz már óránk vagy sem, nem tudtam, hol a titkárság, mit kell csinálni. Olyan összevissza és bonyolult volt minden. Aztán jött a kedd. Első rendes egyetemi nap. Szerencsések voltunk, mert az egyik legjobb tanárral kezdtünk. Ő oldotta a hangulatot, és ő az, aki adminisztráció terén felelős értünk, fiatal, vicces, közvetlen. Miután lejárt az első két óra megnyugodtam s kezdtem érezni, hogy oké, minden rendben lesz, most már nincs miért aggódni".

Nem ő volt az egyetlen, aki kevésnek érezte magát az első napon, Izsák Noémi a Hermann Oberthről elnevezett szebeni egyetem textilmérnök szakos gólyája például így fogalmaz: „A legelső gondolatom talán az volt, hogy mit keresek én itt? Minden román, minden idegen, sok a matek, te jó ég, hogy fogom én kibírni ezt a rengeteg matekórát?!"

Moisa Valentin a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem általános orvosi szakán kezdte el az egyetemi éveit, ő is azt emelte ki, hogy teljesen más hallgatóként lenni az egyetemen, hiszen már korábban meglátogatták azt: „Miközben rajtam kívül még több száz diák jön-megy a folyosókon, elsőre nagyon izgalmas, hogy én is itt járhatok, ám meglepő is a felismerés, hogy mi itt milyen kevesek vagyunk itt".

A megkérdezettek közül Rend Orsolya volt az egyedüli, akinek minden tekintetben pozitív volt az első benyomása. Ő szintén a kolozsvári Babeș-Bolyai hallgatója, kommunikáció és közkapcsolatok szakon. „Az egyetem az első napokban a barátságosságával fogott meg, illetve a tanárok közvetlenségével. Érdekli őket, hogy kik vagyunk mi, egyének, mit akarunk elérni; nem pedig kollektív tekintenek ránk. Türelmesek, és segítőkészek, hatodjára is elmagyarázzák, hogy mi pontosan a feladatunk"– meséli Orsi.

Minden nap egy újabb szerelem

A városokkal kapcsolatban minden a legnagyobb rendben újdonsült egyetemistáinknál. Emőke lehet, hogy google maps nélkül még mindig egy idegen utcában üldögélne és várná a csodát, hiszen először hatalmas és idegen volt neki Kolozsvár, azt sem tudta, melyik buszra kell ülnie, hol kell leszállnia, de szépen lassan sikerül eligazodnia benne. Orsi csak annyit mond, minden nap újra beleszeret Kolozsvárba.

Szebenben sem egyszerű a helyzet elsőre: „A város nagyon tetszett, már az eddigi szebeni kirándulásaim alatt is, alig vártam, hogy sétálgassak az utcákon és találjak egy jó kis kocsmát, ahol majd a szüneteimet eltölthetem. Hogy őszinte legyek, a tájékozódás nem a legfőbb erősségem, ez Szebenben már az első nap bebizonyosodott, konkrétan nem jutottam el az évnyitóra, mivel nem találtam meg az egyetemet, másnap már nem kockáztattam, és busszal mentem. Pár hét alatt viszont már én is beleszoktam, mondjuk leginkább a város központi részén vagyok jártas, ott mindent megtaláltam amire szükségem van"– emlékszik vissza Noémi.

Valentin szerint Vásárhely kicsi, de hm: „Tetszik, szerintem szép és rendezett, érezhető a nagyváros feeling, ám mégsem olyan hatalmas, hogy az ember elveszettnek érezze magát benne. Néhány hét és elég jól meg lehet ismerni a város főbb pontjait, mint a főtér, bevásárlóközpontok és persze a szórakozóhelyek".

Összerázzák a gólyákat

Többen az egyetemisták közül összerázó programokon és gólyatáboron vettek részt, így kicsit gördülékenyebben ment az ismerkedés is, viszont akadt, akinek nem volt ekkora szerencséje. „A legfőbb összerázó program a gólyatábor volt, ami szerintem egy hatalmas élmény mindenki számára. Csapatokra voltunk osztva, és mind a három nap arról szolt, hogy győzelemre vezessük társainkat könnyebb-nehezebb próbák teljesítésével, mint például akadálypályák végigfutása vagy sörivó verseny.

Megismertem több felsőéves diákot is, vagyis a szervezőket és lenyűgöző, illetve motiváló a segítőkészségük meg az, hogy amellett, hogy az egyetemet komolyan veszik, mégis a diákélet része a mindennapjaiknak"– mondta el a gólyatáborról Moisa Valentin. Orsi, aki szintén részt vett a gólyatáborban, úgy gondolja sokkal önfeledtebb lett a hangulat, azok között, akik jelen voltak a táborban.

A Szebenben tanuló Noéminek nincsen ekkora szerencséje, elmondása szerint az egyetem nem szervez összerázó programokat, a gólyabálunk is egy elég lehetetlen időpontban került megszervezésre, azon sem tudott részt venni, mert elég fontos órái voltak éppen akkor, viszont neki is sikerült feltalálnia magát: „Általában az ismerkedéssel nincsenek problémáim, a román nyelven történő ismerkedéssel akadnak, bizonytalanabb vagyok, és néha kicsit lefagyok, amikor hirtelen nekem céloznak egy kérdést. Ennek ellenére vannak már ismerőseim, barátaim, a csoporttársaim nagy részével is elég jó már a kapcsolatom. Kedvesen fogadtak, érdeklődtek, sokszor mondták, hogy beszéljek többet, mert nagyon élvezik, ahogy kiejtem és hangsúlyozom a szavakat, hamar befogadtak, itt nincs az, hogyha magyar vagy nem beszélek veled, hibázol, megértik és segítenek. Úgy érzem, hogy befogadtak".

Emőkének is elég döcögősen indult kapcsolatai kialakítása: „Az osztályunk nagy része román, mi magyarok külön klikkesedtünk, de most már eléggé elvegyültünk, nem érzem, hogy kilógnánk a sorból vagy hátrányunk származna abból, hogy mi nem beszéljük olyan jól a nyelvet. Összerázó programokat most kezdtünk szervezni. Közös filmezések az egyetemen, azt is nagy erőkkel szervezzük, hogy együtt menjünk szilveszterezni. A kar diáktanácsa is eléggé próbál összerázni minket, szinte hetente szervez tematikus bulikat. Meg egyből megvolt az osztályban a közös hang, annak ellenére, hogy körülbelül hetvenen vagyunk, Kazahsztántól Nigériáig mindenhonnan jöttek emberek, hogy itt tanuljanak. Nem véletlenül európai tanulmányok a szakunk, nekünk is ugyanaz a mottónk, mint az Európai Uniónak: „Unity in Diversity".

Ha kell a tej a kávéhoz, románul kell

Bár román nyelvtudás nélkül az ismerkedés valóban nyögvenyelős lehet, a diákok szerint nem olyan nehéz hozzászokni a használatához. „Mivel egy román város már Kolozsvár, eléggé nehéz lenne elboldogulni, ha nem szólalnál meg románul. Muszáj románul beszélned. Kell a tej a reggeli kávé mellé. Udvarhelyen el vagyunk szigetelve a románoktól, így nehézkes eleinte a nyelvhasználat, de bele lehet jönni"– mondja Orsi.

Emőke elmeséli, annak ellenére, hogy ez volt a legnagyobb félelme, egy rövid hónap alatt annyira hozzászokott, egyszer észre sem vette, hogy tanára angolul tette fel neki a kérdést, amire ő már ösztönösen románul válaszolt. „Eltelt pár hét s rájöttem, hogy én igenis tudok románul, csak otthon nem volt esélyem arra, hogy belerázódjak a beszélgetésbe"– tette hozzá.

Izsák Noémi is kezd belerázódni. Csak szépen lassan, mondja Moisa Valentin: „amikor román diákokkal beszélek, megesik, hogy olyan gyorsan beszélnek, hogy nem tudom követni és meg kell kérnem őket, hogy még egyszer ismételjék el, de amúgy minden rendben".

Megkérdezettjeink egyike sem tagja egyelőre semmiféle diákszervezetnek, bár mindegyikük szeretne idővel csatlakozni. Moisa Valentin egyelőre az első szessziójára összpontosít, Izsák Noémi új helyét szokja, meg azt, hogyan jut el egyik teremből a másikba, de ha ez sikerül, akkor keresne valami neki való aktivitást. Ugyanígy van ezzel Barabás Emőke is, aki egyelőre szemezget a különböző csoportokkal, és idővel csatlakozna egyhez, leginkább a vitaklub vonzza: „mikor volt az első politikai vitafórumunk, aludni sem tudtam az azt megelőző este, annyira izgultam". Orsit, elmondása szerint jobban vonzzák a különböző önkéntességi programok, amelyek nem skatulyázzák be a résztvevőket az „egyetemi hallgató" címszó alá.

Nem merkelnek a tanítás miatt

Arról is megkérdeztünk delikvenseinket, hogy azon kívül, hogy mindenki a szaknak megfelelő tantárgyakat tanulja, milyen különbséget fedeztek fel a középiskolai és felsőoktatási tanítás között, illetve mennyire kapták azt, amit előzetesen elvártak. „Az egyetemen nagyon gyors minden, a tanárok pörögnek, belépnek a terembe és már kezdődik a diktálás, tele a tábla, nincs lazsálás. A szemináriumokon és laborokon általában a diákoké a főszerep, kémiából kísérleteket végzünk, fehér köpenyben, mint az igazi kémikusok, matematikából meg grafikából a táblánál oldjuk a feladatokat, rajzolunk, számolgatunk, a tanárok pedig örömmel segítenek, magyaráznak, ha valami nincs a helyén. Ami pedig az egyik legjobb dolog, hogy minden diák teszi a dolgát, nem figyelik az éppen a táblánál bénázó diákot, nem nevetik ki a másikat, mindenkinek megvan a feladata, és a maga módján végzi azt" – mondja Noémi.

Valentin főleg az órák hosszában és a diákok számában fedezett fel különbséget: „a gyakorlati órák általában eléggé interaktívak, többször rákérdeznek a diákokra akár napi leckéből, akár régebbi leckékből, illetve a kísérletek során a tanárok és tanársegédek is odajönnek, ha segítségre szorulunk és megmutatják, mit hogyan kell. Abban különbözik főként, hogy az órák 100 percesek az otthoni 50 helyett, illetve több diákot tanítanak egyszerre, például több olyan kurzus is van ahol akár 75 diák van egyszerre.

Emőke így áradozik az ő szakukon történő oktatásról: „A tanítás, az valami hihetetlen nálunk. Most már megtanultam, hogy mi a különbség kurzus és szeminárium között. Az első napokban nem értettem, hogy akkor most mikor mi történik. A mi karunk eltér a többi egyetemtől, normális esetben a kurzuson a tanár beszél két órán keresztül, te jegyzetelsz, nem is kötelező ott lenned. Nálunk még a kurzus is interaktív és kötelező. Rengeteg bemutatót kell tartanunk, vannak vita fórumaink, csapatmunkáink. Kicsit olyan, mint a középiskolában, de mégis teljesen más, mert minden sokkal magasabb szinten történik. Azt is nagyon szeretem itt, hogy nincs olyan, hogy rossz válasz. Vélemények vannak. Elfogadják mindenki véleményét. Néha vitázunk kicsit, de nem lehet semmit elrontani, tehát nincsenek mínusz pontok és büntetések sem. Kicsit nehéz volt megszokni, hogy itt beszélni kell, fel kell szólalni, különben olyan, mintha ott sem lennél, de most már látom, hogy ennek sok hasznát fogom venni még az életben. Konferenciák is vannak szép számmal, amik elég unalmasnak tűnnek, de annak, akit érdekel a politika, lenyűgözőek tudnak lenni. Meg olyan felnőttes feelingje van annak, ha egyetemi professzorokkal, politikusokkal beülsz egy terembe, persze szoknya, magas sarkú, fehér blúz elvárt, és akkor hallgatsz 40 percet és utána jössz te, a kérdéseiddel. Egy német politikust például Merkelről faggattunk és számomra fantasztikus volt, hogy olyan dolgokat is elmondott, amit a hírekben nem igazán hallunk.

Orsi is azt szereti a legjobban, hogy a tanárok egyenlő félként tekintenek a diákokra, éppen ezért megértik, ha valami miatt nem sikerült elvégezni a kiadott feladatot. „Véleményem szerint a legfontosabb különbség a két tanítási „módszer" között, hogy amíg középiskolában csak arra volt szükséged, amit órán a tanártól hallottál, addig egyetemen a saját fejed után kell menned, bele kell ásnod magad a dolgokba, legfőképp, ha egy téma megfogott, és többet foglalkoznál vele. Belekóstoltatnak valamibe, majd ha megtetszett neked az íze, magadra kell tovább kutakodnod"–fogalmaz a kommunikáció hallgató.

Kicsit hiányzik Udvarhely, de panaszra semmi ok

Az egyetemi élettel kapcsolatban, a házimunkán kívül Valentint semmi nem hangolja le, annak örül, hogy nagyon változatos a programja mind az egyetemen, mind az az utáni tevékenységeken, és nagyon szereti, hogy folyamatosan új emberekkel ismerkedhet meg.

Noémi és Emőke is megemlíti, hogy az aggasztja őket, ha egy kicsi csendre vágynak, nem tudnak hazaszaladni Udvarhelyre, ennek ellenére mindketten jó helyen vannak: „mivel más városban élek, én osztom be az időmet, akkor és oda megyek, ahova akarok, szeretek a magam ura lenni. A legjobban talán mégis az a tudat lelkesít, hogy még annyi minden van, amit nem láttam, annyi hely, ahol nem jártam, és annyi ember, akiket nem ismerek, hogy nem igazán fogok itt unatkozni egy ideig. Itt jobban megismerhetem önmagam"– mondja Noémi.

Emőke így fogalmaz: „amik leginkább feldobnak, azok az olyan pillanatok, mikor a régi, kastélyszerű épületek között sétálva egyszer csak végigfut az agyamon, hogy igen, itt vagyok, a helyemen vagyok, s még a hideg is kiráz a gondolattól, hogy mennyi lehetőségem van."

Orsi arra a kérdésünkre, hogy mi az, ami leginkább feldobja és lehangolja, így válaszol: „az egyetemi élet a legszebb pár év lesz, amit élni fogok. Ki kell használni. Kolozsvár rengeteg lehetőséget biztosít arra, hogy ne unatkozz, legyen amivel elfoglald magad, ha már elolvastál minden kötelező olvasmányt, és szessziód sincs. Pezsgő nagyváros, rengeteg dologgal és hellyel, amelyek csak arra várnak, hogy felfedezzem őket. A még ismeretlen lehetőségek felfedezése és kiaknázása – ez a csoda minden napban. Mindig történik valami új, váratlan, mindig észreveszel valami újat az utcán, amelyen napi kétszer minimum végigsétálsz. Hogy mi az, ami lehangol? Semmi sem. Pont jó helyen vagyok, pont jó időpontban, pont jó emberekkel körbevéve. Panaszra semmi ok!"