Györfi Csaba úgy érzi, többre képes és megérett az idő arra, hogy továbblépjen. Tanulni akar, hogy majd másoknak is megtaníthassa: ha tánc közben a lélek hallgat, a legtökéletesebb mozdulat is néma marad.

2007 júniusában érettségiztél, augusztusban versenyvizsgáztál az akkor még Udvarhelyi Néptáncműhelyhez. Meg sem fordult a fejedben, hogy egyetemre, főiskolára felvételizz?

Nagyon sokat gondolkodtam a főiskolán, de mivel mindenképpen táncos akartam lenni, és akkor még csak Budapesten volt főiskola, lemondtam a felvételiről.

Miért torpantál meg?

Úgy éreztem, hogy nem vagyok még felkészülve, túl keveset tudok még. De tanulni akartam és ezért döntöttem úgy, hogy itt maradok a Táncműhelynél – és nem bántam meg. Rengeteget fejlődtem, sikerült finomítani a néptánctudásomat és amellett új, a kortárs mozgásművészettel kapcsolatos technikákat is megtanultam.

Nehezen ment a beilleszkedés?

Viszonylag könnyen megtaláltam a helyem. Minden kollegám segítőkész, kedves volt. A nehezebbje, hogy szakmailag is üssem a szintet, rám hárult és alaposan össze kellett kapnom magam, hogy jól tudjak teljesíteni. Rengeteget segített emberileg, szakmailag is, Antal József „Szereda", aki a legjobb barátom. Sajnos nincs már velünk az együttesben, de mai napig ő áll a legközelebb hozzám.

A társulat akkori művészeti vezetőjének, Orza Călinnek is köszönhetően épp Néptáncműhelyből Táncműhellyé lett a társulat, ergo te egy korszak végére, és egy stílusváltás kezdetébe is csöppentél.

Nem volt egyszerű, nem is sikerült mindig ráhangolódni a feladatra. Emlékszem, épp Călin Ige című előadásában volt egy rész, amire azt mondtam, hogy kész, ezt nem biztos, hogy meg tudom csinálni. Végül mégiscsak sikerült. Kudarc és sikerélmény volt ez egyszerre, de mindezek ellenére, az Ige volt az egyetlen előadás, amiben nem éreztem otthon magam.

A Ködből, csöndből előadás, amelyben te vagy a kulcsfigura, mennyire a „tied"?

Nagy kihívás volt ez az előadás, mert egy számomra eddig ismeretlen nyelvezettel, technikailag is nehezen kivitelezhető kifejezésmóddal találkoztam. A próbafolyamat elején csak néztük, hogy hol kapjuk el Juhász Zsolt fonalát. Azt kérdeztem magamtól, hogy vajon mikor fogom tudni megcsinálni azt, amit kér tőlem. Nehéz munka volt, de úgy érzem, sikerült.

Néptánc és/vagy kortárs mozgásművészet? Melyik áll közelebb hozzád?

A kortárs az, ami igazán „mozgat", amiben fejlődni szeretnék előadóművészként és alkotóként is. Jobban érzem benne magam. Annak ellenére, hogy az alapjai a néptáncban gyökereznek, számomra egy nagyobb szabadságot ad az önkifejezésre. Ha a táncról van szó, arról, amit legjobban szeretek, akkor nagyon makacs vagyok, nem adom fel.

Ez a te szádból nagyon szépen, lelkesen és hitelesen is hangzik. De egy táncos fizetése 500 lej. Soha nem fordult meg a fejedben, hogy hivatás ide vagy oda, de búcsút intesz a táncnak?

Nem, soha. Tisztában vagyok azzal, hogy amit csinálunk, illetve a munkánk, az időnk, az energiánk, a tehetségünk nincs megfizetve. De mondtam: én ebben és ennek élek, így az anyagiak nem tudnak befolyásolni.

Szerencsés vagy, hiszen az öt év alatt olyan neves koreográfusokkal dolgoztál, mint az előbb már említett Orza Călin, Antal Lóránd, Bodor Johanna, Katona Gábor, Bozsik Yvette, Furik Rita vagy legutóbb Juhász Zsolt. Ki volt a legnagyobb hatással rád?

Mindegyik, de két ember van, aki igazán hatott rám. András Lóri, aki a kedvenc előadásomat, az Argentina Expresst rendezte. A másik Katona Gábor. Érdekes, mert két teljesen különböző ember, alkotóművész. A velük való munka során tudatosult bennem az, hogy én valahol a kettőjük „ötvözete" vagyok.

Kiváló pedagógusok mindketten, akiknek nagyon fontos az, hogy minél jobban megismerjék azt az embert, akivel dolgoznak. Ez egyébként maximálisan jellemző volt a Varázséneket rendező Furik Ritára is. Nagyszerű művészek, nagylelkű emberek, akikhez igazán közel tudtam kerülni.

Fontos ez a kölcsönös egymásra hangolódás?

Előadóként számomra mindig első számú szempont, hogy az a rendező, vagy koreográfus, akivel dolgozom, annak a nyelvezetét megtanuljam, közvetíteni tudjam, amit általam közölni akar.

Az előadóművészi pályád kezdetén, energiáid és fizikai, szellemi teljesítőképességed teljében vagy. De a táncos karriernek, bármilyen fájdalmas is a tény, de szigorú határt szab az idő. Aki mégis a pályán akar maradni annak folyamatosan képeznie kell magát. Téged is ez késztetett arra, hogy beiratkozz a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem mozgásművészeti szakára?

Mindenképpen ezen a pályán szeretnék maradni, de nem azért, hogy 70 évesen is táncoljak. Alkotó embernek érzem magam, de ahhoz, hogy valóban az lehessek, még rengeteg tudásra van szükségem, amit úgy látok, hogy ezen az egyetemen megszerezhetek. Itt sokat tanultam, de most érzem úgy, hogy elérkezett az életemnek egy olyan szakasza, amikor váltanom kell és lépni akarok. Az előadóművészeten túl másik nagy ambícióm a koreográfusi szakma. Főként a színház érdekel: Tóth Árpád színész-rendezővel már volt és – remélem, nem kiabálom el – még lesz lehetőségem ezt kipróbálni.

Elsőéves főiskolás leszel. Ez azt jelenti, hogy búcsúzol a Táncműhelytől és felköltözöl Marosvásárhelyre?

Nem, egyelőre maradok, és első éven megpróbálom úgy beosztani az időmet, hogy itt is, ott is megálljam a helyem. Nem lesz könnyű a tanulást a munkával összeegyeztetni, zilált időszak lesz. Remélem, hogy kibírom, mert ez az év nagyban fogja befolyásolni az elkövetkező többit.

Merész és határozott vállalkozás, főként egy zsúfolt évad előtt, ami következik. Vizsgák, aztán napi 8 óra próba itt, a kettő közötti szünetben két óra Farkaslaka, ahol két éve a néptánccsoportot oktatod. Ugyanakkor azt is elárultad, hogy készülsz az első saját produkciódra is. Lelőjük előre ezt a poént?

Lőjük, de csak félig. Röviden: Eszterházy Péter Egy nő című könyvéből egy kétszereplős előadás lesz, amelyben a Gáll Katalin, aki három éve a párom, lesz a női és én a férfi szereplő.

Rengeteg munka vár rád. Pihenésre jut majd időd?

Igen, mindig is jutott, bár teljesen sosem tudtam elszakadni a munkámtól. Lazítok, zenét hallgatok, alszom. A zene mindig jelen van az életemben, úgy is mondhatom, hogy mindent hallgatok, ami nem csend. Nincs kedvencem, a hangulattól függ, hogy éppen mi szól. A mondás, miszerint a jó táncos jó énekes is, viszont egyáltalán nem jellemző rám.

A Mérleg jegyében születtél, mondják, az ilyen jegyű emberek nehezen döntenek, te is?

Helyzetfüggő mindig, de ha szakmai döntésről van szó, akkor nem hezitálok.

Szerinted melyik a legrosszabb és a legjobb tulajdonságod?

Talán az irigység mások tehetsége iránt. A legpozitívabb a határozottságom és a kitartásom, az, hogy amit el akarok érni, azt elérem.

Elégedett ember vagy?

Nem, annak ellenére, hogy az eltelt öt évvel elégedett vagyok. Mindig egy vívódó ember maradok, soha nem leszek teljesen elégedett. Rossz látni azt, hogy a környezetemben levő emberek miként fecsérelik el az idejüket, életüket, én nem akarom ezt tenni. Tehetség, tudás és tapasztalat – ez a szinte már közhelyes három T, ami szerint gondolkodok. Ez a mozgatórugóm, ez visz előre. Remélem, hogy mindig lesz ahová, lesz amiért, és akiért is tovább menni.