A Magyarországon és itthon is kiváló kritikákkal elismert, Történetek az Aranykorból alcímet viselő, A hóhér háza című könyv nem dokumentumregény, hanem fikció, annak ellenére, hogy a helyszín, ahol az egyes szám harmadik személyben mesélő főszereplő, a meg nem nevezett fiatal „lány" és családja él, nagyon is valóságos. A szerző, Tompa Andrea az irodalom- és színházrajongó, érzékeny fiatal lány szemével látja és láttatja, a Ceaușescu korszak, a rossz emlékű, hírhedt Aranykorszak kincses városának, Kolozsvárnak és az ott élő embereknek a két évtizeddel ezelőtti mindennapjait. A Kolozsvár regényeként is aposztrofált könyv, ha nem is anatómiai pontosságú, de kiválóan megrajzolt korrajza a mára már történelemmé „szelídült" kóros érának, a diktatúra éveinek, amelyben a fiatal főszereplő megpróbálja saját helyét meglelni.

A sötét és deprimáló téma ellenére a könyv hangulata mégsem komor. A szerző érdeme, hogy kiváló mércével adagolja a humort (ezt a közkívánatra felolvasott Nigéria című, vidámnak aposztrofált fejezet frappánsan illusztrálta), elkerülve annak bagatellizáló minőségét.

„Irodalmi szempontból nézve, lehet jobb lett volna egy nagyon sötét, súlyos könyvet írni, de én ezt nem tudom" – vallotta be a szerző. Véleménye szerint a humor necesse est, megadja a könyv báját. Ugyanakkor Tompa azt sem titkolta, hogy a hangulatoldásnak ez a jól bevált eszköze olvasó-csábító is egyúttal. A hóhér háza másik vonzereje és érdekessége, hogy a harmincnyolc fejezet - harmincnyolc hosszú mondat. Ennek az egy lélegzetvételű közlési módnak nem csak az az erénye, hogy szinte lírainak hat és a prózavershez hasonlatos, sajátos belső lüktetése, ritmusa van, de a végtelennek tűnő mondatok egy igen sajátos hangulatba ringatják és magukkal is sodorják az olvasót.

Tompa Andrea, a kolozsvári származású, 1990 óta Budapesten élő és kiváló színikritikusként számon tartott első kötetes írónő szerint a regény tulajdonképpen egy lépése, a szülővárosával és az ahhoz kötődő, sokáig meg- és letagadott emlékezettel való perlekedés-folyamat lezárásának.

„Erősen kerestem az akkori Kolozsvárt, családomhoz kötődő viszonyomat" - mondta.
„Nem volt könnyű, betartva a pár lépés távolságát, figyelni ezt a világot. Ez a könyv tulajdonképpen egy nehéz viszony visszarendezése olyanképpen, hogy az ne szoruljon bele egy nagyon személyesbe".

Folytatás minden bizonnyal lesz, de a tervekről konkrétan nem esett szó. Tompa Andrea csupán annyit árult el, utalva az adott itthon (Kolozsvár) és a választott otthon (Budapest) között ingázó érzelmi kötődésre "jó lenne egyszer úgy írni könyvet, hogy végre ne legyen határ a fejemben".

Annak ellenére, hogy a G. Café bevált helye a könyvbemutatóknak, sajnos az esti esemény nem sikerült bensőségesre. Az érdeklődés szégyenteljesen silány volt, hiába próbálta a házigazdák nevében Murányi Sándor Olivér „nem a jelen levők mennyisége, hanem a minősége számít" - mondással „elkenni", és a jelenlevő irodalmi és irodalom-párti személy(iség)ek név szerinti felsorolásával is menteni (mentegetni) a kényelmetlen helyzetet. Elkelt volna egy mikrofon is, hiszen az eléggé halk beszélgetést gyakran elnyomta a külső teremből beszűrődő zaj, a párbeszédet megzavarták a termen átsétáló vendégek. Arról már nem is szólva, hogy a szervezők által pontos időre megrendelt vacsora miatt nem csak az ilyenkor szokásos közvetlenebb hangulatú beszélgetés maradt el, de a kérdéseinkkel - lett volna bőven - is egyedül maradtunk. Vigasz és azt est ajándéka: a sebtében dedikált kötet.