A Nagy-Küküllő parti kisvárosból emigráltak a Duna-parti nagyvárosba, de ma is büszke és hűséges lokálpatrióták.

Magyari Tekla színművész, Marossy Géza operatőr, ifj. Maszelka János restaurátor- festőművész, és Tóth Adél újságíró, rádiós. Közismert személyiségek, akiket különbözőségeik ellenére egy dolog bizton összeköt: Székelyudvarhelyen születtek, Budapesten élnek.

Nem száműzték őket, mint II.Rákóczi Ferencet, a felvezetőben parafrazált Törökországi levelek írója, Mikes Kelemen szeretett fejedelmét.

A megélhetés miatt választottak új hazát, új otthont, ám az itthon számukra ma is Udvarhely jelenti. Időnként összeszaladunk velük nem csak a „fészin", de személyesen is. Mert bár elcsángáltak, hűtlenek nem lettek. Hazatérnek. Miért?

Magyari Tekla, színművész:

Ugyanazon okból szeretem Udvarhelyt, amiért nem szeretem. Például azért, mert itt szinte mindenkit ismerek, de ha nem is ismerem, pillanatok alatt kiderül, hogy a testvére szomszéd édesanyám kolléganőjének a volt férjével, aki mellesleg osztálytársa volt a legjobb barátnőm unokatesójának, és sokáig együtt dolgoztak a nővérem anyósával.

Valami hasonló, félrokon, ismerős szál minden esetben kiderül. Azért szeretem Udvarhelyt, mert minden bizonnyal akad minimum három ember, akinek az asztalához leülhetek a G.-ben, Mokkában, ha hétfő délután is megyek be.

És épp azért nem szeretem Udvarhelyt, mert bárhol leülök beszélgetni kettesben valakivel, tíz percen belül le akar ülni nyolc ember az asztalunkhoz. Ebből legalább négy meg sem kérdi, hogy leülhet-e?

A világ legtermészetesebb dolgaként foglal helyet.

Azért szeretem Udvarhelyet, mert orvosnál, hivatalban, ügyintézés közben kiváltságosan kedvesek az emberek, mihelyt elárulod a neved. Kiderül, hogy ismerték édesapádat, jóban vannak anyukáddal, tudják, kinek vagy testvére, és épp ezért olykor nem szeretem.

Szeretem Udvarhelyt, mert itt két heti téma, hogy „hóráztak-e" a helyi újságírók a körforgalom avatóján vagy csak emberbaráti szeretetből fogták meg egy csütörtök délelőttön egymás kezét?

Aztán azért is szeretem Udvarhelyt, mert még a legócskább novemberi ködös és szürke napon is lehet örülni annak, hogy hihi, a csíkiaknak sokkal rosszabb, mert ott már kemény mínuszok vannak.

Végül: azért szeretem Udvarhelyt, mert az itteni emberekkel van közös múltam. Csak itt tudunk minden mondatot úgy kezdeni, hogy „emlékeztek, amikor a Gimiben vagy az Elekesben ekkor és ekkor...".

Csak itt tudok jót derülni azon, ha megnézem a helyi tévé archívumában a 15 évvel ezelőtti Ifi Magazint és látom, 1996-ban hogy néztünk ki. Hatalmas közhely, de igaz: szülőváros-érzete az embernek csak egy helyen van. Nekem itt, Udvarhelyen. És szeretem, mert kicsi is, provinciális is, poros is, de a miénk.

Marossy Géza, operatőr, a Duna Tv munkatársa:

„Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret"– ez a Márai idézet jutott eszembe. Miért szeretem Udvarhelyt? Ott születtem ott éltem 20 évet, oda megyek mindig haza. Aztán persze a szülők, rokonok, minden oda köt. Gondolom ezzel mindenki így van.

Nem születtem még máshol, így nincsen összehasonlítási alapom. Az interneten naponta olvasom az udvarhelyi portálokat, sőt, minden nap percekig bámulom az uh.ro két kameráján az élő képét.

Honvágyam csak az egészséges van, néha az ottani butaságok jól orvosolják. Szeretem az udvarhelyi őszi fényeket és illatokat, sajnos idén nem adatik meg, hogy ezt érezzem.

Ifj. Maszelka János, restaurátor-festőművész:

Itt születtem, itt nőttem fel a Homoród utcában, de a város majdnem minden szegletéhez kötődik egy emlék. Néha probléma, hogy nem mindig találom meg az emlékhez fűződő valóságot. Vannak épületek, amelyek már elpusztultak, de én emlékszem rájuk. Az emberek is megváltoztak, új arcokkal találkozom.

Régen sok volt az ismerős, most jóval kevesebb. Számomra minden hely és helyszín, minden, a várossal kapcsolatos pozitív és negatív kötődés elsősorban személyekhez kapcsolódik.

Például a Művelődési Házról apám, Finta Béla bácsi, Tárkányi János jut eszembe – őket anno mindenki ismerte, ma már nincsenek köztünk. Most vannak új ismeretségek, új arcok, új emberek és ez így van rendjén.

A budapestihez viszonyítva az udvarhelyi viselkedésmód(i) is más, néha bosszant, néha meg örvendek annak, hogy itthon közvetlenek az emberek. De mindig szívesen jövök haza és mindig gombóc van a torkomban, amikor elmegyek innen.

Tóth Adél- rádiós, a Lánchíd Rádió hírszerkesztője:

Székelyudvarhely olyan nekem, mintha élőlény lenne, aki saját életet él, függetlenítve magát a benne hemzsegő emberektől. Van sajátos íze, bája és tartása.

Egyrészt ezért szeretem és persze azért is, amit szépen elcsépelve csak „gyökerekként" szoktunk emlegetni.

De leginkább azért, mert egyedülálló és utánozhatatlan.
Mindig rajongással tölt el, amikor a Szejke irányából este érkezek valahonnan és kicsinosítva ott riszálja magát lent a kényes kisasszony.

Mindig szemöldök-vonogatással fogadják, ha azt mondom, hogy kisváros. A titok azt hiszem abban van, hogy mégis nagyvárosiasan viselkedik. Minden van itt, amit egy nagyvárosban is megtalálunk: szórakozás, elegancia, kihívás, „nagyvilági" gondolatok és emberek, fejlődés és hit. Ennek ad alapot egy tradíciókra épülő, konzervatív és kulturális értékeket mentő történelem.

A nagyvilági léthez tartoznak a politikai csatározások, és sajnos az emberek bűnlajstroma is.

Nem hagyhatom ki a szeretetlistából az embereket sem (és persze a világbékét): a szüleim, a barátaim – hozzá sem kezdek a bővebb ecseteléshez, mert nincs annyi karakter, hogy ezt ki tudjam fejezni.

De az udvarhelyiek önmagukban és ismeretlenül is, hozzátartoznak ehhez a képhez. Senkivel nem tudom úgy megérteni magam, mint egy „hazaival", mert van egy saját világunk, amit a várostól kaptunk ajándékba. Még akkor is, ha vannak, akik azt mondják, hogy mi, udvarhelyiek túl büszkék vagyunk. Üzenem: lehet, hogy van mire.