A rokonok, ismerősök „Jaj, szegényke! És hogy bírja?" felsóhajtással summázzák, amikor meghallják, hogy a lányunknak az a rossz, haszonleső, karrierista anyja visszament dolgozni. Ráadásul nem átallta állami intézménybe adni a gyerekét. Bevallom, én is rengeteget ettem magam amiatt, hogy intézménybe passzolom a kiscsajt, de nem bántam meg.

Úgy egyeztem meg magammal, hogy a személyiségváltozás első jelére kivesszük a bölcsődéből, és valami más megoldást találunk. Két hónap telt el. Már egy ideje nem sír reggelente, és ha nem megyünk bölcsibe, felsorolja az összes dada néni és néhány baba nevét. Egy reggel csak úgy, minden kérdezés nélkül, kijelentette: „Szejetem bölcsibe".

Megnéztük, tényleg kell-e sajnálni a bölcsiseket

Csedő, a fotósunk még sohasem járt ilyen intézményben, 25 évesen ezen a vízválasztón is átesett, és saját bevallása szerint nem unta. Szerintem, ha nem fájt volna a dereka a gyerekekhez hajlongástól, élvezte volna is. A plüssállat-gyűjteményt mindenképp irigyelte az egy méteren aluliaktól.

Az igazgató néni a gyerekek reggelijéből megmaradt gyógyteával kínált (nem túl édes, és kivehető benne a bodza, a szurokfű és a hecserli íze), majd bekísért az első csoportba, ahol már nagyobbacska gyerekek vannak: mind két éven felüliek, még hároméves is van közöttük. Amerre nézünk, mindenhol játékok, kedvünk támad leheveredni a földre, és kezelésbe venni a napköziből ismert fehér-sárga-kék kirakóst, a plüssöket és az állatfarmot.

A gyerekek bátran néznek szembe a csúnya fekete masinával, aki fél, az bekuporodhat a sarokban felhúzott sátorba, és onnan figyelheti az eseményeket. Azok pedig zajlanak. A játékokat nótára szedik össze, még az amúgy otthon csak kiborítani, de összeszedni nem szerető lányom is közreműködik.

Az asszisztensek és a dada nénik kedvesek, barátságosak, ahogy Vekerdy Tamás mondaná, tyúkanyó típusúak. Énekelnek, táncolnak, olvasnak, nem az íróasztal mögül fegyelmezik a pörgős társaságot. Íróasztalok nincsenek is, a személyzet folyton a gyerekek közt van, megtörlik az orrocskákat, leveszik a játékokat, mesét olvasnak, biliztetnek, vizet adnak, ölbe vesznek, ha valakinél eltörik a mécses.

A játékok eltűntetése után reggeli tornát tartanak, mondókára mozognak, vonatoznak, énekelnek, táncolnak, és minden művelet után megtapsolják magukat, hogy milyen ügyesek voltak. Tényleg.

Aztán színezés következik, legtöbben ügyesen fogják a ceruzát, és ha megunták a festegetést, a dada nénivel autót rajzoltatnak, majd azt is kiszínezik.

A másik csoportban is megy a gőzös Kanizsára, zakatolnak a kerekek, integetnek a bölcsődés gyerekek. Aztán kávét, teát főznek nekünk a babakonyhában. A teríték mellé szalvéta is jár, az egyik fiúcska papír zsebkendővel jár körbe. Cukrot hoznak a kávénkba, sőt meg is fújják nekünk, nehogy megégessük a szánkat. Nagy a kávéfogyasztás, mindenki sorban tölt nekünk egy csészével.

Megsimogatjuk a lila lovacskát, megnézzük a bohócot, a nemrég befejezett origami békák ugrálását alaposan megfigyeljük.

A negyedik csoportban kisebb, még a két évet be nem töltött gyerekek is vannak, vígan táncolnak a cédéről hallgatott babazenére, de már látszik rajtuk, hogy fáradtak, álmosak. Ebédre paszulylevest falnak hagymával. Ami még érdekelt: sok paszuly van a levesben, nemcsak díszből úszkál egy-kettő benne, és nem fénylik a zsírtól.

A gyerekek imádják a hagymát, és a palacsintát is vígan eszik. Megtudtuk, hogy a hagymát előre megvágják, hogy ne nagyon csípjen, és baktériumölő hatása miatt előszeretettel adják a kicsiknek.

Aki tejérzékeny, az vízzel készült palacsintát kap. A gyerekek többnyire egyedül táplálkoznak kiskanállal, a dada nénik segítenek, ha elfáradtak.

Ebéd után alvás. A szomszéd teremben levő kiságyakban buksi fejek szunnyadnak már. A rosszul alvó gyerekek is perceken belül elalszanak.

A konyhába is besétálunk, szülőként nagyon érdekel, hol készül az ebéd. Katonás rend mindenütt, az egyszerű csempe ragyog a tisztaságtól. Ehhez képest otthon fertőben él a gyermekem, szégyellem el magam.

A fürdőben mackós bilik sorakoznak, a gyerekek törülközői babafogason lógnak. A gyerekeket nem erőltetik a szobatisztaságra. Mindenkit bilire ültetnek ugyan, de nem korholják őket, ha nem sikerül produkálniuk. Szó nélkül pelenkát tesznek rájuk.

Elbúcsúzunk a bölcsisektől, búcsúzóul csúsznánk egyet az előtérben levő csúszdákon, és bebújnánk a kis házba, de sajnos túlméretezettek vagyunk.

Ufó kollégám azt mondta, hogy nem lehetek hiteles, ha nem írok negatívumokat is. Íme:

- nehéz beiratkozni, rengeteg fölösleges papír beszerzésével jár, és ha nem tudod bebizonyítani, hogy elég szegény vagy, nem jut be a gyerek a bölcsibe

- az egész városban csak egy van belőle

- az alacsony költségvetés miatt kevés gyereket vesznek fel, jelenleg kb. hatvanan vannak négy csoportban

- viszonylag merev az időbeosztás: 5.30-tól 17 óráig vigyáznak a gyerekekre, ez Bartus Eszter igazgató szerint a költségvetési megszorításoknak köszönhető. Régebben tovább tartottak nyitva, mióta létszámleépítés történt, a szolgáltatás minőségének megtartása érdekében a munkaidőt rövidítették le

- bár látszik, hogy az alkalmazottak a lelküket is kiteszik, hogy az épületet szebbé, otthonosabbá tegyék, a színes papírok és kézimunkák alól elő-elő bújik a múlt rendszer fakó nyoma: régi szekrények, gondosan lefestett ősrégi kisszékek, mozaik padlóburkolat, a legolcsóbb fehér csempe stb.

- a könyvecskék a vitrinben vannak, kevés könyvet lapozó gyereket láttunk – nyilván elég drága fogyóáru lenne.

Még több totyogó csöppséget nézhet galériánkban, ide kattintva.