Ha nem tudnám, hogy pontosan hol van, meg sem találnám – mondom Fülöp Lóri fotós barátomnak, akivel ketten kerekedtünk fel, hogy őszi napfényben hangulatképeket készítsünk és megnézzük a temető mostani állapotát. Kb. tíz évvel ezelőtt, ugyancsak halottak napja előtt írtam az akkori állapotokról – most megállapíthattuk, hogy a temetőt teljesen benőtte a bozót, már a hetvenes évek elején emelt kerítés sem látszik távolról.

A Csereháton békésen legelésző nyáj arra ballagó juhásza készséges, de semmit nem tud a temetőről, hiszen néhány hónapja van csak itt – tudja, hogy zsidó temetőről van szó, de ide senki nem jár. Már évtizedek óta nem, hiszen a bozóton keresztül mi is nehézkesen haladunk előre, míg beérünk a temetőbe.

A temetőkert kb. 10-11 ár területen fekszik – néhány évvel ezelőtt még a bekerített részen kívül is látható volt néhány sírkő, illetve síremlék nélküli hant, halom, ezeket mára teljesen benőtte a gaz. A kerítésen belül talán 7-8 sírkő áll még, többségük mélyen a bozótban, a kökénybokrok között, még megközelíteni is nehéz, hogy a feliratokat elolvassuk – nagy részét azért sem tudjuk, mert héber nyelven íródtak.

Ami rögtön szembetűnik, az a legimpozánsabb, még álló sírkő – ennek anyaga és viszonylagos tisztasága azt jelzi, hogy az eléggé újak közül való, de több évtizede áll ez is a temető középső részén, ez is héber feliratú.

A kisebb, ferdén álló vagy kidőlt sírköveken a jellegzetes zsidó szimbólumokat találjuk: gyertyatartó, hatágú csillag – közben magyar nyelven felvésett neveket, évszámokat is ki lehet kibetűzni. Hirsch M Dávid 1863-1936 Pihenése legyen áldott!, Hirsch Iduska mh. 1918, Almási Jenőke. A letört ágak, fadarabok, hangyabolyok között a járás is nehéz – mindebből az tűnik ki, hogy évek, talán évtizedek óta senki sem látogatja ezt a temetőt.

Ami az udvarhelyi zsidóság történetét illeti, kevés adat maradt az utókorra, a történészek egyelőre adósak a település e közösségének történetével. A temetőről azt tudjuk még, hogy 1972-73-ban Glück Zoltán, az itteni hitközség vezetője keríttette be, az általam 2000-ben megfigyelt, még álló sírköveken a „legfrissebb" halálozási dátum 1943 volt. Akkor olyan nevek még kiolvashatók voltak az említetteken kívül, mint Appelbaum, Klein, Schwarcz, Bernáth, Goldstein – utóbbi család üzlete a mai központi éjjel-nappali épületében volt, az idősebb udvarhelyiek még néhány ével ezelőtt is „Góstájnnak" hívták a boltot.

Az udvarhelyi zsidók nagy részét a világháború éveiben munkaszolgálatra vitték, az itthon maradtakat pedig 1944-ben deportálták (a marosvásárhelyi téglagyárban volt a székelyföldi gettó) a náci haláltáborokba. A kevés túlélő többsége Izraelben telepedett le – 1993-ban magánkiadásban jelent meg egy kötet, amit az udvarhelyi születésű Scwächter Ernő szerkesztett. A Szenvedéseink a nácizmus alatt című kiadvány egy kezdetleges, sok tördelési és helyesírási hibában bővelkedő könyvecske, egy példány található belőle a székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtárban.

Visszaemlékezéseket tartalmaz, amikből megtudhatjuk, hogy 1910-ben 256, 1938-ban 313, 1941-ben 254 zsidó élt Székelyudvarhelyen. A 19. században telepedtek meg a városban, általában kereskedelemmel foglalkoztak, zsinagógájuk nem volt, csak imaházuk – utóbbi a mai Tompa László utcában állt, 2000-ben a romos épületet lebontották. A könyv szerint a marosvásárhelyi gettóba 276 udvarhelyi izraelita került – innen összesen három szállítmány ment Auschwitzba, az első csoport 1944. május 27-én, az utolsó vonat június 8-án indult el a leghíresebb haláltáborba. A holokauszt udvarhelyi áldozatainak 1994-ben állítottak emlékművet, de már az új, a református temetőkert felső részében levő zsidó temetőben.