Ahogyan azt az előzményekben már írtam, a történet után a válaszra váró kérdések egymás után fogalmazódtak meg a fejemben. Hogy a történetet kerek egészében lássam, kíváncsi voltam arra, az ügyben érintett, sőt már megnevezett emberek, hogyan élték meg az esetet vagy azt a részt, ahol bekapcsolódtak.

Miután összeírogattam a kérdéseimet felkeresetem a pót-pótvizsgáztató két tanárnőt: Kovács Kingát és Pál Claudiát. Claudiát a Móra Ferenc Általános Iskolában értem el, itt kezdtem kérdezni. Azt mondanom sem kell, hogy némi csodálkozás ült ki az arcokra, amikor elmondtam ki vagyok és melyik cikkemmel kapcsolatosan keresem.

Claudiával a tanáriban kezdtünk el beszélgetni. Megtudtam, hogy már tíz éve dolgozik a tanügyben. Beszélgettünk a kialakult helyzetről, a pótvizsgáról, a gyerekekről. Előjöttek a faggatózó, szőrszálhasogató kérdéseim. Az egyszerű hétköznapi vizsga menete kezdett nem mindenhol egyértelmű lenni. Mielőtt a jó indulat, a tudás vagy az akarat meghatározásába mélyedtünk volna - hogy megkapjuk azokat a válaszokat, ezek a gyerekek tudják-e ötösre az angol tananyagot vagy sem - változtak a körülmények: az addig szinte üres tanáriban egyre többen gyűltek.

Hamar kialakult egy parázs vita a diák-tanár-vizsga kérdésben és érdekes dolgok kezdtek napvilágra vergődni. Tapasztaltabb és fiatalabb pedagógusok véleményükkel bombáztak, történetekkel példálóztak, de valahogy mindig oda jutottunk, hogy a rendszer a hibás. Hiába próbáltam arra a következtetésre jutni, hogy az iskola, a tanárok, tanítók, pedagógusok is eme rendszer elemei, a hibás valahogy mégis a mindig megfoghatatlan rendszer lett, a megoldás pedig a távoli Bukarestben volt keresendő. Vesézgettük a csökkent képességű (esetleg beteg) gyerekek kötelező integrálását, azt, hogy ki a problémás gyerek. Ezt ki határozhatja meg? Miért nem lehet buktatni? Hogyan lehet fölülbírálni egy kollégát?

A törvény szerint ha egy gyerek három tárgyból bukik automatikusan osztályismétlő lesz. A beszélgetés során viszont azt véltem felfedezni, hogy ezt a tanárok hajlamosak rosszul értelmezni: ugyanis ha egy gyerek csak egy tárgyból bukott, akkor az pót-pótvizsgára mehet. És legtöbbjüknek itt volt a pont, mert olyanról nemigen hallottak, hogy valaki itt bukott volna el és egy tantárgy miatt évet ismételt volna. Folyamatosan erősítették, hogy ilyen nincs, hogy egy tárgy miatt ismételjen valaki. Ez azért elgondolkodtató.

A beszélgetés kimondottan érdekes volt, bepillantást engedett ebbe a környezetbe, és láttam azt, hogyan gondolkodnak és legfőképp milyen álláspontot képviselnek több generáció pedagógusai. Claudiától megtudtam, hogy ez számára egy megszokott vizsga volt, a megszokott menetben, amire ott, akkor úgy vélték szaktanárként, hogy a három gyerek az írásbelin ugyan nem, de a szóbelin megérdemelte, az átmenőt vagy annál nagyobb jegyet. Ő nem tulajdonított ennek a vizsgának nagyobb jelentőséget - lehet, hogy ezek a „megoldások" már ilyen rutinszerűen működnek?

Némileg megvilágosultan a Bethlen Gábor Általános Iskola felé vettem az irányt, hogy Kingával folytassam a beszélgetést. Természetesen ő is értetetlenül állt azelőtt, hogy akkor én most ott mit is akarok, és, hogy ez most az ő lejáratása akar-e lenni? Ezt inkább Krisztinával szerette volna megbeszélni, úgy gondolta nem kell ebből ügyet csinálni.

Miután sikerült letisztázni, hogy a célom nem az ő befeketítése, nem Krisztina bérence vagyok és az ügy már megvan, én csak megírnám, egy üres osztályteremben folytattuk a beszélgetést. Elsőként elmesélte ő is a száraz történetet: "egyszerű pótvizsgáról volt szó - felkértek, elmentünk, megtartottuk, legjobb tudásunk szerint értékeltünk, majd lezártuk az ügyet" – mesélte Kinga

K.B.: Az igazgatótól kaptatok bármiféle olyan sugallatot, jó tanácsot, miszerint ezeket a gyerekeket át kell engedni?

Kinga: Nem, ilyenről nem volt szó, ha akart is ilyesmit az igazgató, nem került rá sor. A találkozáskor jelen volt az én igazgatóm is. (Claudia is megerősítette, hogy ilyen utalást nem kaptak – szerk. megj.)

K.B.: Tehát akkor azt mondod, hogy a gyerekek az angol anyagot tudták ötösre?

Kinga: Nem, abszolút nem ezt mondtam, a pótvizsgán, amit kihúztak, azt a tételt tudták ötösre, sőt a szóbelin jóval többre, mint az ötös. Az egyik gyereknél, ha én jóindulatú vagyok, és nem tudok semmit a háttéreseményekről, még a mínusz ötöst is megadom az írásbelire.

Az egyik lány nyekegett valamit, ő az írásbelijére megkapta jóindulattal a mínusz ötöst, a szóbelijére a hatost. Szerintem a hatost meg lehetett adni jó indulattal, Claudia hetest mondott, de maradtunk a hatosnál. Ez a gyerek olvasta, fordítgatta a szöveget. Igaz nem tudott mondatokat fordítani, de tudott szavakat a szövegből. Én úgy gondolom az is már valami.

A harmadik gyerek szerintem beteg. Az egy dolog, hogy diszlexiás, magyarul sem tudott olvasni, nem tudta a Bon Jovi-t sem kiolvasni. Ha valakit, akkor ezt a lányt elvághattuk volna. De hozott két rövid szöveget, amit visszamondott fonetikusan. Ez a lány tényleg nem tudott, neki felzárkóztató iskolába kellene járnia, de ilyen nincs. Ezt a két rövid szöveget fonetikusan visszamondta és felmondott tíz szót, amit megtanult. Ezek után nem tudtam volna úgy hazamenni, hogy őt egyedül nem engedem át.

K.B: Az igazgató esetleg felhívta a figyelmeteket, hogy beteg vagy csökkent képességű gyerek is van közöttük?

Kinga: Nem emlékszem ilyesmire (Claudia határozott nemmel válaszolt – szerk. megj.).

K.B.: Szerinted egy hatodikosnak kevés az, hogy csak megszólaljon?

Kinga: A vizsgán írásbeli és szóbeli feladatokat is kaptak. Az írásbelin különböző feladatokat kellett elvégezni, amíg szóbelin szövegolvasás és fordítás volt. Ezeket a tételeket Krisztina állította össze. Gyakorlatilag még csak nem is kellett beszéljen a gyerek. Ez nem egy nehéz dolog, ha valaki egy kicsit is figyelt órán.

Krisztina elmondta milyen szinten vannak a gyerekek. Mondtam is neki, ha nem fognak tudni megszólani sem, akkor én biztos nem fogom nyaggatni őket. Az írásbelin nem tudtak, ott négyest adtunk, illetve az egyik megkapta az ötöst. A szóbelin viszont olvastak, fordítottak. Ha én nem tudom mi a háttér, én őszintén mondom, hogy a nyolcast megadom olvasásra és fordításra, s ezt mondtam Krisztinának is.

K.B.: Egy olyan gyerek hogy tud átmenni, aki egész évben nem tanult, eljátszotta a vizsga és pótvizsga lehetőségét? Aztán eljön a pót-pótvizsgára, fonetikusan felmond pár mondatot és már megvan az átmenő?

Kinga: Minden tanár tudja, hogy osztályonként meg lehetne buktatni legalább 10 gyereket és még csak nem is betegeket. Olyant, aki képes lenne rá, hogy megtanulja, és mégsem teszi meg.

K.B.: Ez miért nem történik meg? A buktatás. Ha közben be is csúszik egy-egy bukás az már annyira szélsőséges eset, hogy az a gyerek még csak iskolába se szabadna járjon.

Kinga: Van ilyen, csak lényegesen kevés. Általában a pótvizsgára a gyerekek annyira összeszedik magukat, hogy azt a vizsgatételt, amit kér a tanár, egy ötösre elmondják, még ha nem is tudják azt a szintet, amit kellene. Ez a mi időnkben is így volt, hogy egy feleletre megkapod az ötöst vagy a hetest, de ez nem azt jelenti, hogy te tudsz. Ez nem csak az angolra vonatkozik, ez minden tantárgyból így van. Mi jegyet adunk. Nem az van, hogy év végén minősítem, hogy mennyire tanulták meg. Én nem kérhetem számon az éves anyagot, egy tételt kérek, azt kihúzta és vagy tudja, vagy nem.

K.B.: Ez nem vizsga?

Kinga: De igen és jegyet kap arra, amit akkor tud.

K.B.: Itt egy kicsit pontosítsunk, ugyanis véleményem szerint az egyszerű jegyadás az a felmérés, hogy az a gyerek egytől tízig (esetünkben négytől tízig) melyik kategóriába tartozik. A vizsga már ezen túlmutat, ugyanis ennek tétje van. A minisztérium által meghatározott minimumot kell elérni (jelenleg ötös), ahhoz hogy jogosultságot kapj a következő szint (osztály) elkezdéséhez. Tehát, ez azért több annál, hogy adok egy ötöst, mert megszólalt. De javíts ki, ha tévednék.

Kinga: Ezt tudja csinálni a szakos tanár, aki egész évben tanítja. Én, mint vizsgáztató tanár nem tudom lemérni, hogy az a gyermek hatodikos szinten tud-e, vagyis le tudnám mérni, de nem az a követelményrendszer.

Ezt iskolán belül kellett volna megoldani. Ezeket a gyerekeket nem szabadott volna pót-pótvizsgára juttatni. Ezt megmondtam az osztályfőnöküknek is. Ez pontosan az ő feladatuk lett volna, hogy buktassák meg ezeket a gyerekeket három tantárgyból, mert ezek szerint buták, és ha minden tanáruk reálisan gondolkodik, akkor három tárgyból bukhattak volna, így a törvény szerint évismétlésre maradnak.

K.B.: Miért a Krisztina által összeállított tételeket kértétek?

Kinga: Az aligazgatónő mondta, készítsünk új tételeket, de az igazgató kijavította, hogy nem szükséges az új tétel, használjuk a Krisztináét.

K.B.: Miért?

Kinga: Azért, hogy nehogy könnyebbet vagy nehezebbet kérdezzünk.

K.B.: Nézzük még egyszer a helyzetet. Ha azokat a tételeket újrafogalmaznánk, és más tanárokat hívnánk, hogy esetleg a média jelenlétében újra levizsgáztassák, akkor átmennének?

Kinga: Nem tudom. Én azt mondom most is, hogy ez szerencsefüggő. (Erre a kérdésre Claudia bizonytalanul mondta, hogy igen, tudnak ötös-hatosra a gyerekek, de nem vállalná, hogy még egyszer média jelenlétbe vizsgáztassa őket – szerk. megj.)

K.B: Ezzel arra célzol, hogy a gyerekek nem érdemelték meg az átmenőt, csak akkor, ott azon a vizsgán szerencséjük volt?

Kinga: Azt tudom mondani, hogy a háromból két diák teljesen objektív felmérésen erre volt képes, erre szavamat adom. Ha más tételt húztak volna, megtörténhet, hogy nem tudják, de ezekből a tételekből most is le merném vizsgáztatni a két diákot, akár bizottság előtt is. A harmadik az ugye azt mondta el, amit tudott.

K.B.: Tehát akkor ő már menjen át, mert a másik kettőnek megadtátok az átmenőt?

Kinga: Nem azt mondtam, hogy menjen át, hanem az ő képességéhez mérten ennyit tud, az a gyermek.

K.B.: Ez rendben van, de ha mindenkit magához képest osztályozunk, akkor mi értelme az egész vizsgáztatásnak? Akkor nincs bukott tanuló csak jó, gyenge és a közte levő átmenet.

Kinga: Ez igaz, de ha tízszer végzi el a hatodik osztályt, akkor sem fog többet tudni. Van a képesség és van egy követelményrendszer, a kettőt közelíteni kell. Hiába magas a követelményrendszer, ha sok a buta gyerek.

Kingával elég hosszasan beszélgettünk még a hogyanokról és mikéntekről, de miután megállapítottuk, hogy akár estig is mérlegelhetjük a döntéseiket, a helyes vagy helytelen lépéseiket, akkor sem mi fogjuk megváltani a tanügyi rendszert.

Beszélgetésünk után már sok mindenre megtaláltam a választ, vagy beigazolódott addigi jóslatom: miután láttam, hogy hol csúszott el a két (három) pedagógus története már csak arra voltam kíváncsi mi az álláspontja ebben annak az embernek, aki mindezt fentről intézte. Folytatás pénteken, amikor az Orbán Balázs Iskola igazgatójával, Máthé Andrással beszélgetek az eseményekről.

A történet első része ide kattintva olvasható