Az esti istentisztelet után vonultak ki a Mál tetőre, ahol a kiáltvány felolvasása után pontban háromnegyed hétkor lobbantak fel a lángok. Ez a tűz jelölte Székelyföld határvonalának egyik pontját és azt, hogy a Székely Nemzeti Tanács ezzel a figyelemfelkeltéssel is közelebb kíván jutni az autonómia kivívásához. Az esemény során elhangzott Vörösmarty Szózata, a Kell még egy szó című dal, és Kányádi György református tiszteletes felkérésére természetesen a himnusz közös eléneklése sem maradhatott el.

A maroknyi embersereg hol csendben figyelte a lángokat és egymást, hol együtt énekelt a gitározó Kecseti Izabellával, a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákjával. Minden korosztály képviseltette magát az eseményen: szelfiző fiatalok, borosüveget szorongató férfiak, zászlókat lobogtató gyerekek, és az őket figyelő édesanyák.

Figyelem az arcokat, a gépem kattogása először nem kelt túl nagy bizalmat a jelenlévőkben, akkor oldódik egy kicsit a feszültség, amikor a lelkipásztort rövid interjúra invitálom. Arról kérdezem, mi a célja a mai rendezvénynek, és mit gondol, mi lesz a visszhangja a többségi nemzet részéről.

Reméljük, meglátja ezt a bukaresti nagy politikum is

Arra szeretnénk felhívni a figyelmet elsősorban, hogy vagyunk, hogy itthon vagyunk. A székely nemzet szabadságszerető nemzet. Olyan helyeken állunk ma este, ahol elődeink évszázadokkal korábban őrtüzeket gyújtottak akkor, amikor valahol betört Erdélybe a török, a tatár. Így figyelmeztették egymást az őrök, és a hegyek alatt lévő falvak népét is, hogy jön a veszély.

Akkor biztosan félelem élt a szívekben, ha egy őrtűz kigyúlt. A rendszerváltás utáni 25. esztendőben a török, tatár hordáktól szerencsére nem kell félnünk, csak azzal a cinizmussal nem tudunk megbékélni, amellyel próbálnak kezelni minket. Egy olyan ország, amely azt mondja, hogy nemzeti, egységes, szuverén állam, akkor ezek szerint nekünk nincs itt helyünk sem nekünk, sem a többi más nyelvű és nemzetiségű társainknak sem. Ez nekünk egy kicsit fáj. Remélem, hogy mindenütt, ahol meggyúltak az őrtüzek, jelző értékkel bírnak, és meglátja ezt a bukaresti nagy politikum is, hogy még vagyunk – mondja a lelkipásztor. Mint ahogy ebben az országban lenni szokott, természetesen

a nemzeti többségben élők részéről felháborodás várható.

Pedig mi nem kérünk se többet, se kevesebbet, mint amit 1918. december elsején a gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésen nekünk megígértek. Ha mindazokat betartanák, a nemzetünk részéről talán semmi panaszra nem volna okunk – tette hozzá.

Kányádi György elmondta, tudván, hogy mennyi rendezvény van az őrtűz gyújtással egy időben, elégedett a megjelentek számával.

A lármafáknál sohasem állt sok ember, csak egy őrszem – mondja. Én azt kívánom, mindig legyenek vigyázó őrszemeink, legyenek éles eszű, előrelátó Bocskaiaink, Bethlen Gáboraink, akik mindig tudnak a nép ügyében akár a parlamentben, az iskola katedráinál, az orvosi rendelőkben, a templomok szószékein úgy lobogni és világítani, hogy a hegyek, völgyek, bércek lankái között élő székely népnek legyen, aki irányt mutasson. És lelkészként a 121. zsoltárt idézném: a szemem a hegyekre emelem, mert onnan jön az én segítségem – zárja mondandóját Kányádi György.

A jogi út már nem járható, csak a politikum maszatol vele

Amint lassan leég a tűz, az emberek beszélgetni, fényképezni kezdenek, a fiataloknak is megered a nyelvük. Imre történésznek tanul Kolozsváron. Úgy gondolja, Székelyföld nagy veszélynek van kitéve, hiszen lépten-nyomon megpróbálja a román politikum abszolút hatalma alá hajtani a nemzetet. Meggyőződése, hogy az lenne a megoldás az elrománosítás ellen, ha a fiatal székely értelmiséget, amely egyelőre több lehetőséget lát külföldben, itthon tartanánk, hogy a szülőföldet gazdagítsák tudásukkal. Barátai is bólogatnak, akik elmondásuk szerint a hétköznapokban is óvják a nemzeti hagyományaikat. Azt azonban, hogy hogyan veheti fel a versenyt érdemben a nemzeti öntudat a nyugat anyagi csábításával szemben, egyelőre senki nem tudja.

Egy másik, jelenlévő elmondja, ez a figyelemfelhívó tűzgyújtás az egyik legjobb módja annak, hogy tudjanak a többségiek a nemzeti érzéseinkről, a nemzeti összetartozásunkról. Véleménye szerint a jogi utak már rég nem járhatók, azzal csak maszatol, sumákol a politikum.

Bármit is tegyünk, a románoknak sosem fogunk tetszeni – mondja. Ha hagyjuk, hogy a nemzeti értékeinket elvegyék tőlünk szép csendben és módszeresen, azon kapjuk magunkat húsz-harminc év múlva, hogy már nincs szomszédunk, akihez anyanyelvünkön szólhatnánk. Nézzük meg a világ történelmét: sosem az győzött, aki a kultúrájában, erkölcseiben volt több, hanem az, aki több lélekszámot tudott felmutatni. A mai európai események is ezt támasztják alá. A székelynek tehát szaporodni és itthon maradni kell.

A hazafelé tartó úton volt időnk gondolkodni, mert az ócfalvi eltérőtől már lassabban haladt a hosszú kocsisor Székelyudvarhely felé.