Édesapám egy nagyon beteg ember, aki a betegsége és a gyógyszeres kezelések miatt 2 hónap alatt 20 kilogrammot fogyott. Mára odakerült, hogy az immunrendszere teljesen tönkrement, és emiatt elkapott egy borzasztóan csúnya fertőzést, amely nagyon úgy tűnt, végzetes lesz a számára.

Megjártuk vele a sürgősséget, Marosvásárhelyt, végül a Székelyudvarhelyi kórházban kötöttünk ki. Itt egy nagyon lelkiismeretes orvosra találtunk, aki elmondta, hogy édesapámnak kötelezően kórházi kezelés kell, de csak abban az esetben tudja befektetni a kórházba, ha lesz üres kórterem, ahol édesapám egyedül lehet, ellenkező esetben a társa betegségét elkaphatja, ami szintén végzetes lehet. Azon a napon nem volt ilyen kórterem, így hazamentünk.

Két nap múlva ismét a kórház kapujában voltunk. Reggel nyolcra kellett mennünk. A doktornő üres kórtermet ígért, és megkért, hogy az édesapám ne egyen, hogy befektetéskor már a laborvizsgálatokat is lehessen elvégezni. Ez nem jelentett neki gondot, ugyanis már hetek óta alig evett. A gyógyszerek teljesen elvették az étvágyát, és hallani sem akart az ételről. Természetesen, édesanyám mindent megtett, hogy legalább a minimális ételt elfogyassza.

Mit képzelek? Ez nem parkoló!

Nyolc óra előtt kicsivel érkeztünk meg a kórház kapujába. Megálltam a sorompónál, „Nyomd meg a gombot, majd kapsz egy zsetont" – ezt végigcsináltam, majd elindultam szépen lassan befelé az udvarra. Alig tettem meg egy fél métert egy magas, szikár kapus rám üvöltött, hogy: „Mit képzelek? Hová megyek? Ez nem parkoló! Csak úgy nem mennek be autóval a kórház udvarára!" Nem értettem mi a baja. Illedelmesen elmondtam, miért jövünk, édesapám nem tud járni, és meg van beszélve a vizsgálat a doktornővel. Azt is elmondtam, valószínűleg, apukámat befektetik. Ő viszont tovább üvöltözött velem. Egy darabig hallgattam, aztán úgy tettem, mintha süket lennék, és bementem az udvarra. Egy kis várakozás után megjött a doktornő, kiderült, hogy aznap nem lesz labor.

Édesanyámmal azon tanakodtunk, hogy valamit enni kellene adjunk édesapámnak. Addig kérdezgettük, hogy mit enne meg, amíg végül kibökte, hogy a Szuperben van egy kifli, amit talán megenne. Természetesen azonnal elindultam kiflit venni. Kimentem a kapun, aztán amikor vissza szerettem volna menni, ismét üvöltözni kezdett a kapus: „Ilyen nincs! Nem megy sehova! Ez nem park, ahol ha kell, ha nem, sétálnak az emberek!" Szépen elmondtam, hogy mi a helyzet, de ő tovább üvöltözött. Nem értettem mi a gondja. Egy kórház kapujában voltunk, ahová az emberek nem kedvtelésből mennek.

Akkor maradjon anélkül!

Szerintem megtörténik másokkal is, hogy szükségük van valamire, amit kint, az üzletben lehet megvásárolni, és nem lehet kimenni. Talán börtön ez a kórház? Aztán otthagytam, hadd üvöltözzön magában. Közben 10 óra lett és sikerült üres kórtermet találni. Kitöltötték édesapám papírjait, amikor kiderült, hogy az egyik gyógyszere otthon maradt. Nem Székelyudvarhelyen lakunk, ismét ki kellett mennem a gyógyszertárba. Visszafele jövet újból kezdődött a cirkusz. Ekkor már teljesen ki volt kelve magából a kapus. „Ilyen nincs! Már megint sétálgat! Itt nem sétálnak!... „ és olyan dolgokat mondott nekem, ami nem bírja a nyomdafestéket. Illedelmesen elmondtam, hogy az édesapámat befektették, és hogy otthon maradt az egyik gyógyszere, de továbbra sem állt le.

Ekkor már azt üvöltözte, hogy: „... ha maguk tudták, hogy befektetik az apját, akkor mi a f.... -áért nem hoztak mindent. Ha nincs a betegnek valamije, akkor maradjon anélkül!" Nem folytatnám, de rossz volt hallgatni azt, amiket összehordott, hozzám vágott.

Kérdem én: a kórház kapujában van a helye egy ilyen ingerült, komisz, faragatlan, stb. embernek? Én tudom, hogy nem könnyű emberekkel dolgozni, hisz a munkahelyemen én is nap mint nap emberekkel dolgozom, de mindennek megvan a határa. Tudom, hogy ha én, vagy bárki más így beszélne a munkahelyén valakivel, akkor már aznap megköszönnék a munkáját, és megmondanák, hogy: „Megkérjük, holnap ne jöjjön:" És ez a kapus még mindig a kórház kapujában van. Pedig, ahogy a tudomásomra jutott, nem én voltam az első, sem a második, de még az utolsó sem, akivel így beszélt ez az ember.

A kórház nem börtön, és az embereknek elég az, hogy ide kell jönniük, és ahogyan mi is vagyunk: nem tudjuk, hogy a beteget életben ki tudjuk-e majd hozni onnan. Nem kell mellé egy goromba ember, aki az utolsó életkedvet is elveszi tőlünk.

Tamás Rita