Nyugatra költözött ismerősöm arra kért engem és a kolléganőmet, segítsünk neki kiosztani néhány csomagot nehéz körülmények közt élő, idős udvarhelyi embereknek. Önzetlen és mindenféle politikai, vallási vagy egyéb szervezettől független, magán kezdeményezésről van szó. A baráti körben gyűjtött pénzen, tartós élelmiszer és tisztítószer csomagok lettek vásárolva. A kiosztása névtelenül történt, mi csak közvetítettünk.

Nyolc csomag, nyolc vagy annál is több élet. Közelről éreztük az önmagát marcangoló farkas, a rokon- és lakásmaffia szagát, a kést a torkunknál, a kiskacsák testmelegét, a csodát.

Farkas a patkányfészekben

Nekem a sofőr szerepe jutott, elvállaltam. Kosárbrigád néven indultunk első helyszínünkre a Kórház-negyedbe. László Jánoshoz megyünk. A lépcsőházban érdeklődve gyanakvóan vesz szemügyre két ott lakó néni. „Ahhoz a Farkashoz megyünk?" – kérdezik, miközben szemük körül a bőr furcsán összeráncolódik. „Ott elég nagy bajok vannak" – mondja a néni.

Elindulunk a lépcsőn felfele, félúton a kolléganőm egyszer csak megáll. „Ez a Vén Farkas? Én nem megyek be!" majd a csomagot a földre teszi és kétségbeesett tekintete ide-oda cikázik a lépcsőház szögelléseiben.

Hiába kérdezem, hogy kiről van szó, csak görcsösen ismételget „Én oda be nem megyek!". Egyre kíváncsibb leszek, miért retteg így mindenki Farkastól.

Koszos ajtón lépünk a nagyjából tíz négyzetméteres lakásba – a patkánylyukba, ahogy lakója is nevezi. Irtózatos bűz, kosz amerre nézzek. A szekrény, és az ott levő tárgyak színe, sőt formája is felismerhetetlen a vastagon rárakódott kosztól.

Az ágyban magára hagyott, szakállas öregember fekszik. László János (művészneve Hunor László) faragó, költő, művész. Körben könyvek, jegyzetek, újságcikkek, edények és ki tudja, mik hevernek. Mintha egy nyomornegyed kellős közepében állnánk, egy harmadik világbeli országban.

Nem vagyok az ilyesmihez szokva, amíg az ismerősöm a csomagot átadja, kezemmel próbálom takargatni az öklendezést. Nem bírom, ennyi volt! Indulnék ki.

„Fiatalember, segítsen felkelni, hogy mégse így fogadjam ebben a patkányfészekben" – nyújtja felém a kezét. Eddig csak kísérő, külső szemlélő voltam, de hirtelen döntenem kellett.

Az én istenem az észben rejlik

A nyomor, a gusztustalanság, a kosz és bűz az ajtón kifele taszított. Az öklendezést elfojtva visszanézek. Egy ember segítséget kér, és a kezét nyújtja felém, nem fordíthatok hátat. Pedig mennyire szeretnék innen kimenni. Külső szemlélőből egyszer csak részese leszek az eseményeknek. Az öreg elkeseredve néz rám, „valamikor turáni harcos voltam, robbantam, most meg látod, ide kerültem". Beszélgetünk egy darabig – lassan megszokom a bűzt– érezhető, hogy a valamikor elismert művésznek még mindig igénye van a szellemi csatangolásra, az elme szöktetésére, heccelésére. Nem hívő ember, azt mondja, az ő istene az észben rejlik.

Nem tagadja, jólesik, hogy meglátogattuk. Valamikor megkerülhetetlen volt, ma már a feledésbe merült. Ez az ő béklyója. Elhagyva, magányosan, egy lyukban várni a halált.

Egy másik családhoz is ellátogatunk a szomszédos tömbházban, de nem bírom kiverni a fejemből a „Vénfarkasnál" tapasztaltakat.

Azért imádkozom, hogy vége legyen

Következő állomásunk Emília néni, aki öccsével lakik együtt, házuk pincelakásában. Az épület többi részéből kiforgatták a rokonok. Bizalmatlanul fogadnak, nem csoda hisz idősek, többször kirabolták, megfenyegették már őket. Sőt egyszer a kést is a nyakához tartották a cigányok.

Miután látják, hogy barátságos szándékkal érkezünk, szívesen tessékelnek be a pincelakásba, ahol 82 éve született Emília néni.

Örömkönnyekkel küszködik. Nem csak az ajándéknak örül, fontosabb számára hogy vannak még jó emberek, akik törődnek másokkal.

Ez számít neki a legtöbbet, hogy nem felejtették el, hogy van még, aki gondol rá.

Nehézkesen mozog, a házból alig jár ki. Mindkét lábával baj van, az öccse segít a mindennapokban. Emília néninek nyugdíja sincs, így az öccse járadékából kell, hogy teljen mindenre.

Édesapjával már gyerekként a mezőt járta, ha nem a szántón dolgozott, a ház körüli teendőket végezte. Nagy családból való, több generációt felnevelt és eltemetett már a családban.

Most mégis öccsével magukra maradtak, esznek, amikor van amit, és minden nap egy új megpróbáltatás. „Sokszor már azért imádkozom, hogy meghaljak, hogy ennek a földi életemnek már vége legyen" – mondja az idős néni, aki másfél éve már a templomba sem bír elmenni.

Az öccse fürösztötte most meg, Magdika, a rokona nem tudott eljönni, aki a Caritas alkalmazottai segítenek ebben a műveletben, de már forró volt a szomszédból hordott víz, nem lehetett várni. Aggódott, felhívjuk Magdikát, ne idegeskedjen a néni. A vonal túlsó végén már Magdika idegeskedhet, kik a titokzatos látogatók.

A következő kapu előtt megfogadjuk, hogy nem időzünk sehol, különben sosem végzünk. A sors úgy hozza, hogy Mariska nénihez csöppenünk be. A szűkös lakás konyhájában paszuly levest készít az idős asszony. A járókerettel is nehézkesen mozog, de szívesen fogad. A Caritastól kapott telefont a járókeretén hordja. Azt mondja gyakran elesik, ilyenkor telefonon hív segítséget, különben nem tud felállni.

Hiába fogadtuk meg, hogy nem maradunk soká, az egyik történetből fogan a másik, így teszünk időutazást a régi Udvarhely területén.

Mariska néninek jól esik, hogy van akinek mesélni, mi meg élvezettel hallgatjuk minden szavát. Most gondozásra szorul, de valamikor ő is beteggondozó volt. Igaz, a mai napig is felhívják segítségért. Az ő élete sem egyszerű, de ő erre csak annyit mond, hogy Isten ezt adta, ezt kell elviselni, mert az Isten el is vesz, de ad is.

Házának csak egy kis részében lakik, a rokonság őt is kiforgatta a vagyonából. Férje is ebbe halt bele, agyvérzést kapott, amikor meghallotta, hogy testvére tudtuk nélkül árulja a házukat.

Régmúlt idők viszontagságos kalandjain érünk el a kétezres évek elejére, több agyvérzésről, kulákság, istenhit miatti letartóztatásról, tízéves börtönbüntetésről hallunk.

Aztán ahogy mesél ismerős történet bontakozik ki. Mariska néni tudja, mi a csoda. 2008-ban egy befalazott imádkozó Szűz Mária szobrot találtak a városi kórház egyik részlegén – lehetett olvasni az újságokban.

Most megtudom, hogy Mariska néni, aki már a 1940-es években a kórházban dolgozott a kedves nővérekkel, és éveken keresztül volt főnővér, találta meg a szobrocskát. 2007-ben a kórházban járt, amikor elmondása szerint Szűz Mária megszólította, hogy szabadítsa ki a fal mögül.

Több mint egy év utánajárás és szervezkedést követően engedélyezték a fal megbontását, azon a helyen ahol Mariska néni jelezte, hogy lennie kell a szobornak. És valóban ott volt.

Az már csak a sors iróniája, hogy az ő apósa falazta be a szobrot, ugyanis az üregben egy papírra írt üzenetet is találtak: „Én, Máthé József falaztam be ezt a Szűz Mária szobrot a kommunisták utasítására" – emlékszik vissza az idős asszony könnyes szemekkel.

Mesebeli anyóka

Házról-házra járunk a megrakott tálakkal, nem találjuk a címzettet. Ötös házszám, picurka ház, az udvar hátsó felében már termopánok nyílnak az új ház ablakában.

Szívesen a néninek adnánk a csomagot. Szakad már le a karunk, szimpatikus is a néni, rászorulónak néz ki. Tiltakozik, ne adjuk neki, ami másnak volt szánva, majd útba igazít. Ezek a kis önkéntesek – mosolyog rajtunk.

Kacsák az ágyon

Utolsó állomásunk Ilonka néni. A kaput kedves arcú, szőke nő nyitja ki, visszafogja a vérszemet kapott kutyákat, hogy ne támadjanak ránk.

Szükség van a házőrző ebekre, mert a cigányok rendszeresen bejárnak. A csempekályha melegében várjuk meg az asszonyt, amíg az udvar hátsó feléből előre jön.

Sovány, görnyedt öregasszony lép be a szobába. Isten fizesse meg – hálálkodik, – annak is, aki küldte, annak is, aki hozta.

Érdeklődünk, hogy miként telnek a napjai.

A nevetségesen kevés nyugdíjára csak annyit, mond, hogy az neki bőven elég. Nagyobb fájdalma, hogy lelkiismeretesen felnevelte gyerekeit, azok mégsem törődnek vele, egyedül nevelt gyermeke és annak párja gondoskodik róla.

Beszélgetés közben a kisebbik kutyája után néz. Azt mondja, nem hagyják el egymást, ez a kutya védi meg őt. Nem is olyan rég az éjszaka közepén cigányok jöttek be a házba hogy elvegyék a lakást.

Állítólag a fiának adtak egy órát javítani, ami többet ér a háznál, de nem kapták vissza. Végül a kutya rátámadt a behatolókra, akik meghátráltak. Ilonka néni rendőrt hívott.

Könnyeivel küszködik, miközben sokízületi gyulladástól deformálódott kezét rázza, és azt mondja: „Ezt a házat hatvan évvel ezelőtt a két kezemmel építettem, amíg élek nem veheti el tőlem senki. Hatvan éve becsületesen fizetem az adót rá, soha egy lej elmaradásom nem volt."

Az ágyon egy banános kartondobozban három kis réce hallgatja végig a beszélgetést.

Annyi történet, annyi nyomorúság és mégis mennyi remény és szeretet van ezekben az emberekben. Némán figyelünk, s ha csak egy percig is, de megpróbálunk az életük terhéből átvenni egy keveset.

Visszaülünk az autóba, még percek múlva is a hallott történetek peregnek le képzeletünkben, újra és újra. A kis cukor, olaj és egyéb elfogy, a világ ugyanúgy pezseg tovább és talán nem változott semmi. Mi, akik adni akartunk, mi kaptuk a legtöbbet.