A kocsma zárva, a Zoltán Aladár művelődési otthon viszont nyitva áll – utóbbiban van berendezve az 179-es szavazókörzet, ahová elméletileg 646 szavazót várnak a nap folyamán.

A község központja kihalt, üres, egy lélek nem jár – csupán egy telefonáló csendőr áll az út szélén, de sok dolga nem akadt, itt ma semmiféle rendbontás nincsen.

Belépünk, a szavazókörzetben kivétel nélkül hölgyek a bizottsági tagok, kedvesen mosolyognak – 13 óráig összesen 106-an járultak a kartonpapírból kialakított urnák elé – eddig nem volt nagy tülekedés. Közben érkezik még egy férfi, megy minden a procedúra szerint, személyi, szavazólapok, fülke, pecsét, pecsét vissza, lapok az urnába, személyi vissza, áldásbékesség. Így megy ez.

Meleg van, az asztalon üdítő és sütemény, kedvesség és nyugalom sugárzik az arcokról. Szentmárton településen kívül itt szavaznak a lókodiak és a kénosiak is, de egyelőre nem jönnek tömegesen onnan sem az emberek – ezt később meg is értjük.

Átmegyünk Kénosba – a befele út még rendben van, de egy idő után már nem tud tovább menni az autónk, kénytelenek vagyunk megfordulni, nem enged a hó és a jég.

Egy árva lélek sem jár a faluban, nem érzünk választási hangulatot, eufóriát – csupán néhány plakát utal arra, hogy a mai vasárnap különlegesebb, mint a többi.

Megkerüljük a falut, a másik bejáraton ismét bemegyünk, és végre találunk az utcán egy fiatalembert, akivel szóba elegyedhetünk. „Úgy volt, hogy jön az iskolabusz, de még nem láttam" – mondja, majd azzal folytatja, hogy régebb itt, Kénosban is volt szavazókörzet, s akkor inkább elmentek voksolni az emberek. Ám most csak Szentmártonban lehet, s az itteni, zömében idős emberek nem fognak gyalog nekivágni az útnak ebben az időben.

A kocsma itt is zárva van, a hó belepte a kis falut, a meredek, lejtős utakon nagyon nehéz a közlekedés. Valahogy újból kievickélünk belőle, de hogy evickélnek ki ebből a helyzetből azok, akik azt szerették volna, hogy ma az ilyen kis, eldugott falvak lakói is rájuk szavazzanak?