Ennyi közúti baleset rég történt Székelyudvarhelyen és környékén, mint mostanában. Egyre több a karambol, megnőtt a gyalogosgázolások száma is.

Az ilyen hírek mellett nem tud érzelmek nélkül elmenni az ember, főleg, ha eszébe jut saját története egy rémisztő balesetről, halálközeli ütközésről, vagy olyan baleset-közeli helyzetről, ami tragikusan is végződhetett volna. Összeszedtük azokat, amiket saját bőrünkön tapasztaltunk.

Az nem is úgy volt!

Jó pár éve volt, szerencsére semmi bajunk nem történt, megúsztuk. Kollégámmal focizni indultunk, autóba be, kifele a városból a főúton. Nem siettünk, gyorsan sem mentünk. Szerencsénkre.

Az egyik mellékutcából hirtelen kidugta az orrát egy taxi. Sofőrje szétnézett, majd a világ legtermészetesebb módján elénk vágott. A hirtelen féknek, az alacsony sebességnek köszönhetően csak a sofőr felőli sárvédő látta kárát a dolognak. A biztonsági öv megszorított, morogtunk, és csöndben káromkodtunk egyet.

A baj nem itt kezdődött, hanem ott, amikor észrevettük, hogy egy kisgyerekes anyukát vitt, ráadásul a hölgy a sofőr mögötti ülésen ült, tehát őt is eltalálhatta volna az autónk orra. Ezért nem tudtuk megállni, hogy ne illessük keresetlen szavakkal a taxist. Nem volt nagy baleset, de tragédia történhetett volna az illető felelőtlensége miatt.

Én egy másik autóval továbbmentem focizni, a kollégám meg a rendőrségre. A foci utáni sörözésnél utólag mesélte, hogy a taxisofőr, ahelyett, hogy elnézést kért volna az utasától és tőle, a rendőrségre már egy sűrűn nyelvelő, telefonálgató illetővel érkezett, aki állítólag „tanú" volt a balesetnél, és el is akarta mondani, hogy az bizony nem is úgy volt...

Légy láthatatlan

Egyedül tartottam hazafelé Kolozsvárról autóval, amikor Erdőszentgyörgy kijáratánál leütöttem az indexet, előzni akartam. Az előttem haladó két autót szerettem volna elkerülni az egyenesben, de amikor az első mellé értem, az is előzésbe kezdett.

A maksai balesetnek, bármilyen durván néz ki, sérütlje sem volt

Fékeztem, és az út bal széle felé húzódtam, hogy elkerüljem az ütközést, de a bal oldali kerekek már a köves útpadkán voltak, amikor az autómat ütés érte a jobb hátsó keréknél. Az enyhén keresztbe forduló személygépkocsi fékezhetetlenül csúszott az útszéli sánc fele. Nem tudom, hogy a lélekjelenlétnek, reflexnek, helyzetfelismerésnek vagy isteni gondviselésnek az eredménye, de a féket felengedve teljes gázt adva, az autó hirtelen újból az útra szökött, és néhány manőver után egyenesbe jött.

A sofőrök bizonyára tudják, hogy pánikhelyzetben egy satuféknél nagyon nehezen vagy egyáltalán nem engedelmeskedik a görcsösen fékező láb. Azt már csak feltételezni tudom, hogy ha tovább nyomom a féket, akkor a sebesség miatt az árok könnyen megboríthatta volna az autót. Így megúsztam az autón keletkezett kárral (amit a vétkes sofőr biztosítója megtérített) és egy nagy adag ijedtséggel.

Az eset tanulsága, hogy mindig győződjünk meg arról, hogy a forgalom más résztvevői észlelték, és fel is fogták manőverezési szándékunkat. A motorosok szokták mondani, közlekedj úgy, mintha láthatatlan lennél, akkor nem ér meglepetés.

Dupla és semmi

Megboldogult egyetemista koromban hétvégére igyekeztem haza Brassóból, ugyanis a sors, vagy inkább a tanáraink úgy döntöttek, hogy pénteken nem tartanak órát. Kora reggel felpakoltam a szennyest és az üres kajás dobozokat, majd kiálltam a miniszoknyás lányok mellé a fagyos kora téli reggelen stoppolni. Szerencsém volt, gondoltam akkor, amikor a harmadik vagy negyedik autó meg is állt.

Rövid párbeszéd után kiderült, hogy a fiatal fickó siet, újságot visz Kolozsvárra, és máris késésben van. Bekötöttem magam, bár azelőtt sosem szoktam. Meg is jegyezte az alkalmi sofőröm, hogy miért csatoltam be az övet, talán félek. Nem mondtam semmit, mosolyogtunk, és ő tényleg gázra lépett, haladtunk.

Pár óra és otthon leszek – gondoltam. Közben elkezdett hullni a havas eső, és két-három centis latyak lett az úttesten. Már a bogáti erdőben voltunk, amikor megingott az autó hátsója, de a sofőr csak mosolygott, és megnyugtatott.

A következő kanyarban jobban megcsúsztunk, az autó keresztbe fordult, aztán a támfalnak ütköztünk, én meg lefejeltem a műszerfalat. Egymásra néztünk, mindketten megúsztuk, és ekkor pillantottam ki az anyósülésről: egy rusnya-zöld Dacia közeledett.

Amikor látótávolságon belül került, csak két felemelt kezet láttam a volán mögött. A Dacia sofőrje így tudatta, hogy ő már nem tehet semmit. Ismét csattantunk, ezúttal az autó jobboldalának a Dacia.

Mire feleszméltem, káromkodtak, egymás rokonait emlegették, én pedig nem tudtam kiszállni a megroncsolódott ajtón, így a vezető oldalán másztam ki. Az alkalmi sofőröm megkért, hogy menjek, mert mindkettőnknek jobb lesz. Nem túl előnyös, ha még az én veszélyeztetésem miatt is eljárás indul ellene.

Elindultam, hogy majd csak felvesz valaki, s ha nem, akkor gyalog megyek haza. A lényeg, hogy élek és ép bőrrel megúsztam.

Az élet poénja, hogy egy ugyanolyan típusú kisteherautó vett fel kilométerekkel arrébb, mint amivel balesetet szenvedtünk. Az autó sofőrje vigyorogva bámult rám, és kérdezte, hogy láttam-e a balesetet, vajon halt-e meg valaki.

Csak annyit mondtam, hogy pont egy ilyen autó volt, és én is benne ültem. A fickó visszakapcsolt, és lassan, zötyögve, de megérkeztünk Héjjasfalvára.

A másik miatt

Az első balesetem közvetlenül a jogosítvány megszerzése után történt. Hosszas rábeszélésre édesapám ideadta az autót, hogy egy közeli faluba ruccanjunk ki édesanyámmal. Az akció sikertelenségét nagyban befolyásolta, hogy izgalmamban már a kapun kifordulásnál felcsavarodtam a kapufélfára.

Két hétbe és több száz lejbe került a kirándulás, ahova el se indultunk. Azóta elhatároztam, hogy csak akkor vezetek, ha a saját autómat és saját pénzem kockáztatom. Egyelőre nem kell senkinek sem féltenie a kapufélfáját.

Másodszor már nem én ültem a volánnál. Após vezette rendkívül óvatosan a még garanciában levő, hitelre vásárolt autót. Aranyosgyéres környékén haladtunk lépésben, és először fordult elő, hogy a másfél éves gyereket nem gyerekülésben szállítottuk – mert épp nem volt kéznél –, amikor egy vadember tudomást sem vett az út tükörfényes, jeges állapotáról, a kanyarban elvesztette a kontrollt, és belénk rontott.

A gyerek feje enyhén koppant az ablakon, az első sárvédő szétroncsolódott. A fékpedált nem ismerte, ő volt a hibás, mégis ő ordítozott velünk. Enyhe sokkot kaptunk, hogy óvatosan, szabályosan, az útviszonyoknak megfelelően vezetve is lehet jelentős anyagi kárt szenvedni, életveszélyes állapotba kerülni. Ez az eset is hozzájárult ahhoz, hogy egyhamar nem kívánok újból kormány közelébe kerülni.

Kéken-zölden féktelenül

Talán negyedikes lehettem, amikor éppen hazafele igyekeztem, a Sziget utca felső sarkán próbáltam átkelni az úton. Akkor nemhogy körforgalom, de még járdasziget sem volt ott, így hátulgombolós srácként kalandnak tűnt az egészen egyből átfutni.

Nem is lett volna gond egészen addig, amíg a hosszútávfutói karrieremet nem keresztezte egy jobbról bekanyarodó sárga 1300-as Dacia. A román autógyártás remeke ilyen esetben erősebbnek bizonyul, mint amilyennek kinéz, így nyekkenve küldött a földre. Nagy baj nem lett, csak némi kék-zöld folt a karomon, meg nagy ijedtség. Az ütésnyom annyira kicsi volt, hogy néhány napig még a szüleim elől is el tudtam rejteni, de az élmény az életre szól.

Másodszor néhány évvel ezelőtt nevezhettem ki egy napot második szülinapnak. A történet úgy kezdődik, mint a klasszikus horrorsztori: az osztrák autópálya éjszakai vaksötétjén száguld át egy autó öt utasával, dacolva a rettenetes hóviharral. A klisés bevezető nem lerobbanó autóval, majd erdő közepén talált elhagyatott házikóval folytatódik, hanem egy autóronccsal.

Szerencsére nem a miénkkel, ugyanis mintegy 130 km/h sebességnél az orrunk előtt feltűnő, néhány perccel korábban balesetet szenvedő autó roncsa felettébb zavaró tényező tud lenni az optimális utazási körülmények tekintetében.

Sofőrünk azonban profi volt, tudta, hiába fékezne, azzal maximum a halálunkat késleltetné néhány tizedmásodperccel – ehelyett balra, majd rögtön jobbra húzta a kormányt, így kikerültük a pórul járt autót. Biztosan nem minden helyzetben használható, de azért jó tanács: nem mindig a satufék a megoldás.