Hiába viszem a diktafonom, minden tárgyat, még a rágómat is be kell tennem a kis szekrények valamelyikébe, amelyek a csíkszeredai, Zöld Péter utcai börtön első szobájában fogadnak, ide lépünk be legelőször. Hangrögzítőt és fényképezőgépet csak akkor szabadott volna bevinnem, ha előzőleg engedélyt kérek rá, így azt mesélem el, amit a látogatás után hazafele sikerült lejegyzetelnem.

Az Udvarhelyszéki Ifjúsági Egyeztető Tanács által összeverbuvált fiatalokkal megyünk a fegyházba, amelyben 299 elítélt raboskodik, kevesebb mint egyharmada az 1999-ben fogvatartott 943 személynek. Miklós Zoltán börtönigazgató megosztja, 206 rab lehetne bent úgy, hogy mindegyiküknek meglegyen a minimálisan megszabott 4 négyzetmétere, így valószínűleg a rabok száma csökkenni fog a közeljövőben, ugyanis a 39 cellát tartalmazó épület nem bővíthető.

Az intézményt olyan rabok lakják be, akiket 3 és 13 év közötti börtönbüntetésre ítéltek el, tehát részegen vezető sofőr és gyilkos is van a Zöld Péter utcában, viszont a rabok többsége lopásért és rablásért ül. A bevonulás előtt megnyugtató, hogy ezt megosztja velünk Miklós Zoltán, mert így tudjuk,

nem fogunk találkozni sorozatgyilkosokkal.

Bodor Marius őrnagy azért felhívja főként a lányok figyelmét, ne vegyék szívre, ha odaszólogatnak nekik a rabok, többségük évek óta nem látott már nőt. Ebből már kitalálhatjátok, nőnemű rabok nincsenek fogva tartva itt, számukra két börtön van fenntartva az ország területén. A börtön rabjai három, Hargita, Kovászna és Brassó, megyéből vannak ideköltöztetve, kérdésünkre Marius őrnagy elmondja, székelyudvarhelyiek is vannak a rabok között.

Nem így a személyzetben, ahová most elkelne az erősítés, ezért a fiatalokból álló csoport tagjait is arra bíztatják, gondolkozzanak el a lehetőségen. Jelenleg 153-an dolgoznak az intézményben és még 15 helyre keresnek alkalmazottakat.

Miklós Zoltán éppen a különböző osztályok működéséről mesél a diákoknak a konferenciateremben, amikor Marius őrnagy közbeszól, „ne haragudjon meg igazgató úr, de mennünk kellene, lassan lejár az ebédszünet". Mint kiderül, azért hívta fel erre az igazgató figyelmét erre, hogy míg a rabok ebédelnek, tudjuk megnézni a börtön azon részeit, ahová ebéd után menni fognak.

Egy kicsit ijesztően hat azelőtt, hogy belépünk magába a börtönrészbe. Bent folyamatosan fémdetektoros kapukon és őrökön haladunk keresztül, az első udvaron pedig már magunkon érezzük a rabok tekintetét és a felső emelet udvarra néző ablakait pásztázva valóban látunk néhány szempárt a rácsos ablaküvegekre tapadva. Sőt, a belső udvarban, a konyha és bolt mellett elhaladva, a konyhán dolgozó rabok rögtön tülekedni kezdenek az ajtóban meglátva a látogató csoportot, de az egyik őr visszatessékeli őket a konyhára.

Ide és a boltba csak éppen bekukkantani tudunk. Utóbbiban élelmiszereket, ruhákat, tisztálkodási szereket lehet vásárolni a raboknak feltéve, ha van pénz a speciális, bankkártyaszerű kártyácskájukon. Ők nem rakhatnak rá pénzt, a hozzátartozók kérésére a gazdasági osztályon töltik fel ezeket.

Apropó hozzátartozók.

A börtönből Skype-on keresztül is tudják tartani a kapcsolatot velük a rabok, és tíz, előre meghatározott, leellenőrzött telefonszámot is felhívhatnak. Naponta fél órát beszélhetnek a sétálóban és folyosón lévő telefonokon, természetesen csak akkor, ha van pénz a kártyájukon, hiszen ezek is pénzzel működnek.

Három percem van még – mondja az egyik rab, amikor elhaladunk a sétáló mellett. Közben a többi elítélt meredten bámul ránk a rácsba kapaszkodva. Furcsán is érzem magam amiatt, hogy behatoltunk a környezetükbe és közszemlére kerültek. Akkor végleg el is kell kapnom a tekintetem róluk, amikor meglátok egy srácot, akivel annak idején hetente elhaladtunk egymás mellett a Bethlen negyed utcáin. Marius őrnagy közben statisztikákat is ismertet a csoporttal, a rabok harminc százaléka roma származású, legalábbis ennyi vallja magát annak.

Elég kevés közvetlen kapcsolatunk van a rabokkal a látogatás alatt, ez volt számomra a leginkább nyomot hagyó közülük.

Háromhavonta egyszer

A közvetlen kapcsoltról az jut eszembe, ami leginkább meglepett a börtönben, hogy intim szoba is van az intézményben, amelyben a rabok háromhavonta egyszer szexuális együttlétet létesíthetnek feleségükkel. Ha esetleg nem házasok, a börtönben is van lehetőségük az oltár elé állni, ebben az esetben 48 órát galamboskodhatnak el az ággyal és zuhanyzókkal felszerelt szobában.

A látogatókkal élőben való találkozás a napi hat időpont valamelyikén történik, előzetes egyeztetés után a börtön és a hozzátartozók között. Erre havi öt lehetőséget ad az intézmény. A találkozásra kialakított terek az első olyan helyek, amelyek valóban emlékeztetnek a filmekben oly sokszor látott börtönre. Főleg az ablaküveggel elválasztott, telefonos rész, amelyen keresztül egy rab éppen egy hozzátartozójával beszélget, amikor áthaladunk a szobán.

A jobb fiúk az asztalokkal és székekkel kialakított szobában találkozhatnak, egy légtérben lehetnek látogatójukkal. Ebben a részben még a rabok gyermekei is otthonosan érezhetik magukat, számukra papírral, színes ceruzákkal és játékokkal van kialakítva egy sarok.

Úgy tűnik, ez közel sem elég a raboknak a kapcsolattartásra, sokan levelet írtak hozzátartozóiknak és próbálták meg kijuttatni, a baj ezzel az volt, hogy a papírt a börtön által finanszírozott iskolás füzeteikből tépték ki, mert azt visszavihették cellájukba, hogy ott írják meg házi feladataikat. Azóta órán oldják meg ezeket, tudtuk meg az őrnagytól.

Tanár úr kérem

A börtönben 1-8. osztályos tanítás folyik, a legtöbb rab olyan környezetből jön, ahol nincs lehetősége elvégezni az általános iskolát. Persze van arra is példa, hogy valaki felsőfokú végzettséggel kerül a hűvösre, neki magát kell fejlesztenie, sajnos a börtönnek nincsen rá kapacitása, hogy az ő oktatását is megoldja a falakon belül.

A rabok teljesítményét ugyanúgy értékelik, mint a diákokét, félévi vizsgák vannak ugyanazokból a tantárgyakból, mint a suliban román és magyar nyelven. Azért ennyire egységes ez, mert a rabok jegyeinek adminisztrációját két iskola, a magyar anyanyelvűekét a Petőfi Sándor Általános Iskola, a román anyanyelvűekét a Liviu Rebreanu iskola intézi, nem a börtön. A rabok oda vannak bejegyezve diákokként és az onnan érkező tanítók, tanárok hozzák a naplót is, így az esetlegesen megszerzett diplomájukon nem szerepel, hogy a rácsok mögött végezték el az iskolát.

Vannak, akiknek nincs szükségük az általános oktatásra, ők a börtön könyvtárában fejleszthetik magukat. Csak akkor kaphatnak új könyvet, ha az előzőt már kiolvasták. A börtön könyvtárának jelenlegi 3000 darabos állományából 500 magyar nyelvű.

A könyvtárban, az osztályban és a kápolnában, hiszen az is van, az tűnik fel, hogy a falakat és polcokat faragott maszkok, szobrok, rajzok és festmények díszítik. Marius őrnaggyal beszélgetve kiderül, ezeket a fogvatartottak készítik.

A börtönőr néhány nagyon professzionális alkotást is mutat, amelyet airbrushhal készítettek. Elmeséli, egy sokáig külföldön élő, művészeti iskolát végzett rab készítette a képeket, amelyekből három kiállítást is megrendeztek már. Kábítószerrel kapcsolták le, így került a Zöld Péter utcai fegyházba, ezt mi azért tudhatjuk meg, mert szabadlábon van, máskülönben nem szabadna az őrnagynak beszélnie róla. Érdeklődünk, hogy ha netán innen elkelnek a képei, kap-e valamilyen juttatást értük. A válasz nem, mert a vásznat, festékeket, ecseteket a börtön biztosítja, de cserébe az alkotó négy munkával töltött, kihágások nélküli nap után egy nappal hamarabb kerülhet szabadlábra.

Ugyanez a helyzet a börtön többi dolgozójával, például a konyhás fiúkkal. Csupán egy lehetőségük van a raboknak pénzt keresni a börtön falain belül. Ha van már szakmájuk, például cipészek, akkor a műhelyükből, vagyis a munkahelyükről beküldhetik nekik a munkát, ebben az esetben a kereset negyven százaléka landol az ő zsebükben, jobban mondva kártyájukon.

Újra elkezdünk a rabokkal kapcsolatos diszkrécióról beszélni Marius őrnaggyal, aki megosztja, hogy kamerázni, fényképezni is azért nem szabad többek között, mert a rabokról nem mehet ki információ a kinti világba. Sokakról nem is tudják az ismerőseik, rokonaik, hogy börtönben vannak, legtöbbjükről

azt hiszik, hogy külföldön dolgoznak.

Egy cellát is meglátogatunk, ahol az egyik ágyon egy angol-magyar szótár hever, de rögtön továbbtéved a tekintetem a szoba másik sarkába, ahol látom a fal mellé felsorakozott rabokat, akik úgy állnak ott, mint büntetett kisdiákok az osztály előtt, a földet nézik. Amikor felpillantanak, én jövök zavarba. Azért álltak félre, hogy mi nézelődni tudjunk.

Imre Gábor, a börtönlátogatást szervező UIET elnöke folyosón elejtett szavai jutnak eszembe, hogy „nem kell őket sajnálni, a társadalom söpredéke". Egyrészt igaza van, másrészt valahol mélyen mégis szánalommal kevert sajnálatot érzek, és újra szégyellni kezdem magam, kimegyek a cellából.

A szenzáció miatt mentünk oda, de nagyon furcsa, mintha egy emberekkel tele állatkertben lennénk. Annak ellenére érzem ezt, hogy tényleg nagyon kevés interakciónk van a rabokkal. Szépen leszervezték nekünk, hogy a lehető legkevesebbet találkozzunk velük. Pláne akkor érzem rosszul magam, amikor néhányan a csoportból az egyik cella ajtaján lévő kukucskálón kezdenek el be-benézni, amelyet aztán belülről eltakarnak,  az UIET elnöke rászól a társaságra, hogy viselkedjenek.

Ami még valóban nagyon hasonlít a filmek börtöneire, az a cellák ajtaján található kisablak, amelyet az őrök elhúznak, ha belülről valamiért döngetnek a fogvatartottak. Mindjárt jövök – mondja be ezen keresztül az őr az egyik rabnak, amikor élesben is megfigyelhetem, hogyan működnek ezek.

Ami nagyon nem hasonlít a filmek börtöneire, hogy a rabok hétköznapi ruhákban vannak, a csíkos rabruha diszkriminatív lenne, 2006 óta be van tiltva a használata.

Tornai Szilárd rákérdez a rabok közti hierarchiára is a csoportot körbevezető őrnagytól, aki a hierarchia létezését megerősíti, és elmondja, míg régen az erő számított abban igazán, hogy ki hol helyezkedik el ezen a ranglétrán, ma inkább a pénz beszél, és nem tudják azt megakadályozni, hogy akinek sok van, mondjuk cigarettáért ne takaríttassa ki a celláját társaival.

Őrnagy úr, nemsokára találkozunk

A rabok az eddig említett helyeken kívül a sportteremben tölthetik az idejüket, havonta egyszer jöhetnek ide, de a sétálóban is van lehetőségük asztaliteniszezni, testet építeni. A már említett iskolai oktatás a napjuk nagy részét, hat órát tesz ki az aktivitásból, 8-tól 11-ig, és 3-tól 6-ig ülnek az iskolapadban, az igazgató szerint ez azért fontos, mert az intézmény kifejezetten nevelési, illetve a társadalomba való visszailleszkedést elősegítő tevékenységet folytat. Itt krediteket is gyűjthetnek, a jó magaviselet, nem csak előbbi szabadulást, de plusz örömöket: több megengedett látogatást, plusz csomagot, intim órákat eredményezhet a raboknak, míg a rossz magaviselet ezek megvonását.

Emlékezetes volt végigjárni a börtönt és bár hozott ki belőlem furcsa érzéseket, felkavaróbb élményre számítottam. Kifele tartva Marius őrnagyot a rabokkal való kapcsolatáról faggatjuk. Valaki azt is megkérdi tőle, miért nincsen nála szolgálati fegyver. „Én egyedül vagyok és van, hogy hat rabot kísérek, képzeld el, ha kifordítják a kezemből. Nekem a legjobb fegyvereim itt a szavak" – mondja. Azt állítja, a kegyetlenebb őrök között ismerik, és ezt nagyon nehéz úgy elhinni, hogy készségesen mosolyogva mesélte végig az egész látogatást.

Nagyon nehéz szakma az övé, az, hogy folyton kiegyensúlyozott legyen, ne mutasson gyengeséget a rabok előtt, mégis maradjon emberséges. Akárcsak ő, a szociális osztályon dolgozók is azért mennek gyalog haza a börtönből, hogy tudják kiszellőztetni a fejüket, míg hazaérnek. „Köszönnek nekem az utcán, volt olyan is, hogy Vásárhelyen egy volt rab bekopogtatott az autóm ablakán, és mondta, hogy volt törvényszéken, nemsokára találkozunk" – meséli az őrnagy búcsúzóul nevetve, mi közben újra megtöltjük a zsebünket a lerakott cuccainkkal, ő meg utánunk köszön, hogy reméli, csak ilyen körülmények között találkozunk, hogy látogatóként jövünk a Zöld Péter utcába.