Kíváncsian, de különösebb extra elvárások nélkül ültünk be az Albert Éva – Pál Levente páros első önálló előadására. Nem csak azért, mert a cím (Lenyomat) és a témaválasztás – tabula rasa, azaz tiszta lap elmélet – tűnt izgalmasnak, de azért is, mert a két táncost eddig csak a tánckarban volt szerencsénk látni.

Az előadóművészek tapasztalata szerint a bemutató soha nem tökéletes, és a második előadás mindig rosszabb. A premiert nem láttuk, így a két előadást összehasonlítani nem tudjuk, viszont a táncban elmesélt történetet minden apró szépséghibája ellenére szerettük, élveztük, sőt, akár 10 perccel meg is toldottuk volna a hosszát. Még a kortárs tánc kifejezéstől lúdbőröző, és a mozgásszínházi modernkedést igencsak kritikusan szemlélő fotósunk is jól szórakozott.

Méhből nő a nő

Az első magzati szívdobbanástól az öntudatra eszmélésig, a világgal, másokkal való találkozáson át a nővé válásig és az igazi szerelemig, a beteljesült, boldog párkapcsolatig – Albert Éva saját személyiségfejlődését, eddigi élettapasztalatait komponálta táncba.

Társa az expresszív mozdulatokkal mesélésben, ahogy az életben is, Pál Levente. Hogy a két előadó mozgása a csellózenére hangolt közös jelenetekben nem mindig volt szinkronban, megbocsátjuk, mert nem bontotta meg a kettejük közt levő harmóniát.

Kifogások

Éva arcán néha túl soknak tűnt a mosoly, egysíkúnak tűnt a boldogságot sugárzó mimika, de azt mindenképpen nagyra értékeltük, hogy az első bemutatón megsérült lába okozta kínokból fikarcnyit sem mutatott.

A jeleneteket aláfestő muzsika ritmusából néha parányit kicsúsztak a táncosok, de a különböző életkorok különböző érzésvilágához igazított, kellemes zene mindenképpen telitalálat, akárcsak az egyes jelentekben indokoltan használt díszletek és eszközök: anyaméhnek kinevezett fehér lepedő, mészfehérre mázolt, vörös tunika, virágos fejdísz, színes kötél (béklyó), virágos fejdísz.

Díszletből jeles

Tetszett a fényjáték és igen ötletes és hatásos volt a párkeresés jelenetnél a sötét háttérből kivilágító, vállfára akasztott kabátos férfikar fehéren világító maszk-arca.

A színpadkép leghangsúlyosabb foltja a szereplők után a központi díszlet volt. A háttérben kifeszített és kezdetben makulátlanul fehér lepedőt a történet során fokozatosan átszínező kék, zöld, sárga, vörös színű játékos vonalak egyértelműen a tapasztalások lenyomatait szimbolizálták.

Itt a majdnem jó a vége

A zárójelenetben elsötétülő színpadi kép pillanatnyi bizonytalanságban hagyta a közönséget – a taps csak akkor csendült fel, amikor a két előadó kéz a kézben megjelent, jelezvén, hogy Albert Éva személyes tapasztalásokból ihletett, számunkra rövidnek tűnő fél órába tömörített fejlődés-története itt és most véget ért.

A néző nem érzi elfecséreltnek a rá szánt időt, legfeljebb azon gondolkodik, hogy van-e létjogosultsága annak, hogy az alig 25 éves előadó feldolgozza életét? Ha arra gondolunk, hogy a kevés tapasztalásból fakad a Lenyomat könnyed bája, akkor a válasz igen. Ha arra, hogy ez még kevés egy mélyebb lenyomathoz, akkor a válasz egyértelműen nem.

Összességében egy még nem kiforrott, az egyes jelenetek hosszát tekintve nem minden szempontból arányos, de ötletes és a téma súlya ellenére nem nyomasztóan elkomplikált, túlbonyolított, de egyszerűségében nagyszerű, nézőbarát előadást láthattunk.

Aki még nem látta a produkciót nyugodt lelkiismerettel ajánljuk, hogy ne sajnálja rá az időt és váltson jegyet a március 2-i előadásra, mert nem fog csalódni.

A két fiatal előadónak köszönettel tartozunk a kellemes esti élményért s mivel a fiatal táncos Lenyomat-története még semmiképpen nem befejezett, kíváncsian várjuk a folytatást.