Tizenhárom éve beszélhetünk székelyudvarhelyi színjátszásról, négy éve saját rendezésű színházi találkozóról. A Tomcsa Sándor Színház társulata nem csak pénzügyi gondokkal küzd, technikai problémák is akadnak bőven és persze új emberekre mindig szükség van.

Fotó: Kakasy Botond

Nagy Pál színházigazgatóval arról beszélgettünk mennyire pezseg a színházi élet és, hogy milyen áron halad az udvarhelyi teátrum a modernitás felé.

Honnan jött a dráMa ötlete, milyen céllal kezdtétek el szervezni a fesztivált?

Nem véletlenül nevezzük kortárs színházi találkozónak: a lényege, hogy nem fesztivál jelleget akarunk ennek biztosítani. Eleve úgy született az ötlet, azért is mondjuk találkozónak, mert nem a verseny a lényeg, hanem, hogy a közönség találkozzon jó előadásokkal, különböző társulatoknak adjunk egy bemutatkozási lehetőséget. Nem kizárt, hogy ha sikerül kinőnie magát, akkor esetleg nagyobb hangsúlyt kap a fesztiváljelleg.

Az alapgondolat, hogy kell egy olyan esemény a Tomcsa Sándor Színháznak, ami kicsit jobban felhívja a figyelmet magára, mert egy-egy előadással nem lehet úgy kitörni. Egy eseménysorozat több lehetőséget ad a szakmának is: szívesebben eljönnek, kis idő alatt több mindent kap a néző, mint egy évad alatt, elnyújtva. Azt a rést találtuk meg a színházi fesztiválsorozatokban, hogy kortárs román és magyar szerzők műveit visszük színpadra.

A hangsúly a magyar szerzőkön van, de két-három román előadás belefér, ami nem is baj, mert teljesen más világot mutatnak.

Mi az alapvető különbség egy színházi találkozó és egy színházi fesztivál között?

Itt nincs zsűri, nincsenek díjazott előadások. A válogatás is teljesen a mi színházunk munkatársaira van bízva, nem vonunk be külsősöket. Megnézzük, hogy az elmúlt egy évben a romániai magyar és román színházak melyik kortárs szerzők műveit mutatták be: ahova tudunk, személyesen is elmegyünk és kiválasztjuk azokat, amelyek tetszenek és be is férnek a színpadra.

Sajnos azt is el kell mondani, hogy vannak olyan jó előadások, melyeket még csak nem is az anyagi lehetőségeink akadályoznak, hanem technikai korlátok vannak. Persze, ha mondjuk valaki 25 000 lejt kér egy esti fellépésért, azt nem engedhetjük meg magunknak.

A technikai korlát az, hogy kicsi a színpad?

Többek közt ez, de például nincs hátsó rakodónk. A marosvásárhelyi román társulat darabját azért nem tudjuk elhozni, mert van benne egy lakókocsi, amit egyszerűen nem tudunk betenni a színpadra.

Ha jól tudom egy színpadot nagyobbítani nem olyan egyszerű, mint egy más épületet átépíteni, sokkal összetettebb feladat.

Vannak elképzeléseim, hogy a színházzal mit kéne kezdeni, de ez a színház eleve tapsteremnek készült a kommunizmusban és nem ideálisak a körülmények a játszáshoz. Arra is vannak ötletek, hogy a nézőteret hogyan lehetne jobbá tenni, de az épület statikai jellege nem ad túl sok lehetőséget. Magát a színpadot nagyobbítani nem tudjuk. Arra még van lehetőség, hogy hátul esetleg rakodóteret biztosítsunk, de attól még nem lesz nagyobb a játéktér.

Visszatérve a dráMára: ez már a negyedik a sorban, mit lehet elmondani a találkozóról, mennyire sikeres?

Az egyik dolog, amivel ütközünk, az a közismert udvarhelyi passzivitás, nehéz eljutni az emberekhez. Elég kemény marketing- meg reklámhadjáratot kell folytatni, ami persze pénzbe kerül.

A másik a név: a dráma szónak a köznyelvben negatív jelentése van. Szomorú, majdnem tragikus, pedig a drámai műfajban a darab lehet komédia, szatíra is, ez egy gyűjtőfogalom. A mostani felhozatalban is van fekete komédia, verses szatíra, dráma és vígjáték is, széles a paletta. Ezt csak úgy lehet átadni, hogy többször elmondjuk, hogy az emberek szokták meg: a dráma sokkal sokszínűbb, mint amit a köznyelvben megszoktunk.

Rengetegen hivatkoznak arra, amit részben, magánemberként meg is értek: az élet elég szomorú és letargikus, inkább felüdülni járnak a színházba, ezért van a kabaréknak sokkal nagyobb sikerük. Igyekszünk mi is vígjátékokban is gondolkozni, csak kicsi társulattal nem lehet akkora választékot nyújtani, mint amekkorára igény lenne. Vannak korlátok, amiket időnként megpróbálunk áttörni: ennek a színházi találkozónak is az a lényege, hogy amit a mi társulatunk nem bír meg, ahhoz hozzunk vendégelőadásokat, ezzel is többet nyújtva a nézőinknek.

A dráMa ideje alatt érezhető egy nagyobb pezsgés? Jönnek olyanok, akik máskor nem járnak?

Érezhető, de nem annyira, amennyire én elvárnám. Igyekszünk ennek érdekében elég sok mindent megtenni. Azt megtanultam, hogy egy színház életében a tizenhárom év, ahány éves az udvarhelyi színház, még nem kor, még be sem tudott ágyazódni normálisan a köztudatba. Egy ilyen fesztivál a negyedik kiadással még nagyon az elején jár, de úgy látom, hogy kezdjük megalapozni ezt a dolgot. Egyelőre hiába várjuk, hogy több százan jöjjenek, a lényeg, hogy akik jönnek, azok elégedetten távozzanak, és, ha jó hírét viszik mind Udvarhelynek, mind a színháznak, akkor az csak jó.

Azt is kitaláltuk, hogy megszínezzük a színházi programot koncertekkel, egy kicsit más műfajjal. Ezért van három olyan koncert is, ami nem a tingli-tangli műfajokat képviseli. A 25 éves Magyar Jazz Quartet például, szűk rétegben ugyan, de nagyon komoly színvonalat képvisel s ezzel meg tudunk fogni olyan embereket, akik amúgy a színházba nem jönnek el.

Ugyanakkor ott a Kesh zenekar, amelyik a nagyon népszerű Mizut dolgozta fel, még számomra is tetszetős változatban. Ők akusztikus koncertet adnak, egy olyan műfajban, ami illeszkedik a színház világába. Hangulatos, üldögélős, kellemes zene, ezért is tettük be. Ez a fiataloknak szól, hátha ők is legközelebb már nem csak a koncertre jönnek.

Még nem pezsgünk annyira, mint amennyire szeretnénk, de ez a célunk.

A fiatalok behozása érdekében nem terveztek olyasmit, hogy akár egy ilyen Kesh-szerű stílusban kifele is nyissatok? Tehát ne csak a színháztérbe vonzatok be embereket, hanem hívjátok el a fiatalokat bulizni, s amikor ott vannak a koncerten, akkor át lehetne csalni őket a színházba.

Benne van a pakliban, de azt is kell nézni, hogy mire van lehetőségünk és épp melyik zenekar ér rá. Jövőre többek között Palya Beát szeretnénk meghívni. A lényeg, hogy nem tingli-tangli zenét akarunk. A koncepcióba belefér a bulizós, táncolós koncert is, csak épp a teret kell megtalálni hozzá.

Van egy réteg a fiatalok között, akiket egyáltalán nem érdekel ez az egész. Egyik válaszadónk inkább hazamenne filmet nézni, vagy moziba, ha lenne. Rájuk lehet hatni valahogy?

Meg vagyok győződve, hogy ők a többség. Nem dughatjuk a fejünket a homokba, ezzel tisztában vagyunk. Amikor vállaltam az igazgatói tisztséget, a pályázatban jeleztem, hogy ez ellen kell küzdeni. Nekünk egy alternatívát kell kínálnunk, méghozzá egy olyat, amelyik minél előbb szöget üthet ennek az embernek a fejében, hogy nézett elég filmet, most már beülhet a színházba is. Ezt elérni nem elég tizenhárom év.

Ezért vannak olyan programjaink, melyekkel már a kiskorúaknak is megpróbáljuk az iskolába bevinni a színházat. Azért rendezünk kiselőadásokat kávézóban, hogy vigyük közelebb a fiatalokat a színházhoz, kezdje érdekelni őket.

A hagyományos eszközökkel ma már nem lehet színházat csinálni. Az emberek ingerküszöbe már olyan magas, olyan sok információ éri őket, hogy muszáj valami újat kitalálni. Ez olyan, mint amikor a tévében a reklámok sokkal hangosabbak: tisztességtelen dolog, de nem véletlenül találták ki. Az internet és a tévé a legnagyobb ellenfelünk, ezeknek próbálunk alternatívát kínálni és úgy gondolom, az idő nekünk dolgozik.

Ki tudja forrni magát egy olyan, interaktivitásra ösztönző dolog, ami behozza az embereket?

Igen és bármilyen ötletet szívesen veszünk, ami ebben segít. Szeretnénk például megoldani, hogy interneten keresztül bele lehessen nézni az előadásokba. Közel sem ugyanaz a hangulat, de lehet, hogy ez is egy fél lépés ahhoz, hogy a néző élőben is látni akarja a darabot. Vannak ötleteink, folyamatosan gondolkozunk, de nehéz. Nehéz ellenfeleink vannak.

A közöny a másik: van, aki nemcsak, hogy színházba nem jár, de tévét sem néz, nem internetezik, nem olvas. Igazság szerint, ha az, aki színház helyett otthon elolvasna egy könyvet, még talán boldoggá is tenne, mert tudom, hogy legalább a közösség sorsa jó irányba megy.

A másik nagy ellenfél, ami Udvarhelyen határozottan érvényesül, az a pénz. Mennyire szab gátat az anyagi keret?

Itt a politikai csatározások megrögzött helye a színház. Már az alakuláskor is sok vitát szült és annak az eredményét még most is érezzük. Vannak, akik azért nem járnak színházba, mert akkoriban X alapította, van, aki azért nem, mert Y volt az igazgató. Nem járnak, de van véleményük.

Ez az állapot a városvezetés részéről indukált egy olyan hozzáállást, hogy a kulturális intézmények jól megvannak, kicsi pénzt adunk neki, csak minél kevesebb baj legyen velük. Mentségükre legyen mondva, nem is szólnak bele a dolgainkba, így szerencsére nem esünk át a ló túloldalára. A saját életünket tudjuk élni azok között a keretek között, amit ez a pénz biztosít.

De ez a pénz nem elég ahhoz, hogy előrelépjünk. Ezt próbálom megértetni a vezetőséggel s a következő városvezetéssel is, hogy ha akarunk valamit, akkor lépni kell. Nem lehet azt, hogy húzzuk az igát s a színészek többsége 7-800 lejes fizetésért feláldozza az életét, mert ez a hivatása. Nem látják az alagút végén a fényt, mert nem tudunk előbbre lépni kicsi társulattal és kis pénzzel.

Az, hogy mi a költségvetésünk egyharmadát saját bevételből, pályázatokból meg a jegyek és bérletek árából biztosítjuk, az szerintem nagy dolog, amit senki sem értékel. Nem is várunk mi ezért hálát, viszont fontos lenne, hogy átgondoltabb kulturális stratégiája legyen a városnak. Ez ügyben dolgozom, hogy majd le tudjunk tenni egy elképzelést, amit lehet, hogy majd föl tudnak karolni.

Sokan vagyunk egy épületben, nincsenek megfelelő körülmények. Ha az intézmények nyugodtabban tudnak dolgozni, az érződik a munkájukon: mi elég sok technikai fejlesztést tudtunk véghezvinni az elmúlt években, ami már egy nagy előny. Most már humán erőforrásban kellene még fejlődnünk, mert én nagyon nyugodt lelkiismerettel tudom a színházat a focihoz hasonlítani: kis pénz, kis foci. Kis pénzből nem tud nagy színház lenni.

A sportok esetén is vannak bajnokcsapataink, de ahhoz az kellett, hogy nagyon jó játékosokat hozzanak és megfizessenek. Ha mi nem tudunk hozni a nagyon hűséges és kitartó társulathoz egy-két nagy nevet, akkor csak nagyon lassan tudunk előrelépni. A potenciál megvan bennünk, s ha a városvezetés lát benne fantáziát, akkor meg is adja majd a lehetőséget.

Pénzügyi szempontból az nem élhető opció, hogy a városvezetésre várakozás helyett még több pályázatot nyújtsatok be, esetleg valaki külön ezzel foglalkozzon?

Nincs sok pénz, amit be lehet hozni, egyre kevesebb van. Ez a gazdasági válság nem kedvez a kultúrának sem, a források csökkennek. Ennél többet behozni már nagyon nehéz. Egyébként felvettünk egy munkatársat, aki keresi a forrásokat, ebből hosszú távon remélhetünk eredményeket.

De nem zárja ki egyik forrás a másikat, mindegyik kell, ezért a várostól is várjuk. Belefáradtunk abba, hogy kunyeráljunk: nincs arra apparátusunk, hogy járjuk körbe a cégeket 2-300 lejért. Van néhány, amelyik látja benne a fantáziát, hagyományos partnerek, akik évek óta adnak támogatást. Ezért is indítottuk el a mecénás bérletet is: az 1800-as és 1900-as években, aki mecénás volt és a művészetet pártolta, az elismertséget is kapott, mert tett a közösségért, értékelte az adott művészeti ágat. Nem borzalmas bérletárakkal próbálkozunk, de sok kicsi sokra megy. A mecénások esetében is nehéz, hogy harmincról negyvenre tornázzuk fel a számukat.

A színház modernizálódásának, a modern színház feltörekvésének kevésbé kedvezményezettjei az idősek, akik egyébként a jegyárakra is panaszkodtak.

Igen, ők úgymond vesztesei ennek a folyamatnak, de nem az árak miatt. Messzemenően a legolcsóbbak vagyunk. Nálunk az a politika, hogy nem visszük fel a jegyek és bérletek árát olyan mértékben, hogy panasz legyen rá.

Az, hogy néhány előadás kivitelezése változott az korkövetelmény. Nem maradhatunk az 1900-as évek eleji népszínházas szinten. Nem mondom, hogy minden előadásunk tökéletesre sikerül, ennek a csapatnak is vannak vesztes mérkőzései. Nem örvendünk neki, de igyekszünk tanulni és a hibákat kiküszöbölni.

Az idősebbeknél problémásak a stúdió előadások. Ők idegenkednek közel kerülni a színészekhez, feljönni a színpadra, ahol kialakítjuk a stúdióteret. Megértem őket, de meg kell próbálni: nem feltétlenül interaktivitást jelent az, hogy egy színész ránéz valakire és úgymond neki beszél. Nem tudunk ez ellen mit tenni. Ki kell próbálni, s ha úgy érzik, hogy ez az intim szférájukba vág, akkor megértem.

Ettől függetlenül csináljuk, mert teljesen más hangulatot tud varázsolni egy kis tér. Meghittebb, jobban bele tudod élni magad. Ezt a veszteséget, hogy kevesebben jönnek, kárpótolja az élmény, ezért fontosnak tartjuk ezt is.

A körkérdésünk némileg szomorkásabb végkövetkeztetése, hogy minden tapsra szükség van, hogy megmaradjon a színház. Lesz elég taps?

Úgy látom eredmények is vannak, mert az a tendencia, hogy hiába van gazdasági válság, azért most a felnőtt bérleteseink száma a tavalyihoz képest emelkedett. Persze próbálunk bevetni olyan eszközöket, mint az, hogy kirándulást lehet nyerni, amivel igaz, kicsit kommerszebbé tesszük az ügyet. Fontos az, hogy mindegy miért veszi meg a néző a jegyet, de jöjjön is el.

A probléma, hogy még nem alakult ki annyira a színházi kultúra, hogy érezzék, hogy el is kell menni, ha megvették a bérletet.

Bízunk benne, hogy több taps lesz, és nagyon fontosnak tartom, hogy a diákbérletesek számát nagyságrendekkel növeljük. A gyerekeknél nincs gond – ha azt a tendenciát tudnánk tartani a középiskolás diákoknál is, akkor nem lenne baj. De reméljük, felnő egy generáció, amelyik szeret színházba járni. Ezen dolgozunk.

Ha nem hinnénk benne, hogy lesz elég taps, akkor nem is csinálnánk. De csináljuk, mert másként nem tehetünk.