Szerencsések, akik tegnap este egy csésze forrón gőzölgő tea és a Sátántangó szerzője, a "bolyongó természetű" Krasznahorkai László író társaságában tölthették a vasárnap estét. A Szabó Károly könyvtárigazgató által teadélutánnak, a plakáton író-olvasó találkozónak beharangozott est nem feledhető élmény, valódi nagybetűs Találkozás volt. Krasznahorkai nem csak lebilincselő író, de Nagy Mesélő is.

Utak, utazások, helyek és helyszínek, könyvek, filmek. Emberek - nevesek és névtelenek - Krasznahorkai eddigi életét és írói pályáját meghatározó állomások, találkozások. A kérdésekre adott őszinte és érdekes válaszokból, még ha vázlatosan is, egy vérbeli kozmopolita, a saját törvényei és mércéje szerint élő, alkotó, szabad és bátor utazó, ám ugyanakkor a szó nemes értelmében alázatos ember portréja rajzolódott ki.

Krasznahorkai László és Szabó Károly

„Azok közé sorolom magam, aki nagyot nyelne, ha Pilinszky vagy Weöres Sándor leülne mellé" - fogalmazott, hozzátéve, hogy „berzsenyista" és az ógörög költőktől kezdve Danten át Tolsztojig és Krúdy Gyulától József Attiláig sorolta az irodalmi nagyságok, mesterei neveit. Legtöbbet és legszívesebben az utazásairól mesélt.

Krasznahorkai, saját megfogalmazásában „bolyongása" valamikor a '80-as évek Magyarországán, a szűkebb pátriában kezdődött, majd a nagy változást hozó, egykori, "különös, morbiditásában is költői" Nyugat-Berlinben folytatódott. Kína, az ezerarcú, kiismerhetetlen ország, a „nem egy világ van" felismerésének döbbenetével ajándékozta meg. Japán- "ahol élt",  Mongólia, az őshaza bizonyosságát határtalan horizontjával feltáró Szibéria, Európa és a „személyes viszony" New Yorkkal - csupán néhány kiragadott helyszíne világra szóló kalandozásainak. Arcok, emberek: a legendás és feledhetetlen Allen Ginsberg és a legendásan híres barátai, akik megfordultak a néhai amerikai költőzseni „egy krakkói panellakásra emlékeztető lepukkant konyhájában" .

„A helyeknek fontos, óriási jelentősége van számomra. Mindig megajándékoznak valamivel, emberekkel, élményekkel. Élet-halál kérdése nálam az, hogy megértsem a helyeket, az ottani emberi relációkat" – fogalmazott a számos rangos elismerést kiérdemelt író, aki - bevallása szerint - soha nem akart író lenni.

Teázás Elek Tiborral

„Egy könyvet akartam megírni, a Sátántangót, s azzal befejezettnek tekintettem" - hangzott furán, de ugyanakkor hitelesen a krasznahorkais vallomás. Furcsa, de hamis felhangtól mentes volt a negyedszázada megjelent, a kortárs magyar irodalom egyik alapművének számító Sátántangó szerzőjének szájából az a kijelentés, hogy távol áll személyétől a mindenkori irodalmi élet, mint ahogy soha nem tartotta, nem tartja önmagára nézve kötelezőnek az irodalmi áramlatok sodrását követni. Krasznahorkai ezeket a széljárásokat saját hajójának vitorlájába fogja. Annak ellenére, hogy a könyveiből sikerfilmek készültek és a Tar Béla rendezővel való közös, de „szörnyű munkára" is szívesen emlékezett, nem rejtette véka alá: a filmet szellem-ellenes tevékenységnek tartja.

A kritikusok még nem szólították meg igazán, a magyar kritikai életről egyébként is lesújtó véleménye van, a szakma megváltását a fiatalabb generációtól reméli. Saját műveitől sincs elragadtatva. Krasznahorkai önmaga kegyetlenül őszinte kritikusa, akit soha nem szédít el az őt méltán egekbe emelő szakmai elismerés. „Nem tartom magam írónak. A könyveimet nem szeretem, mindegyikben van valami „szövethiba". Mindegyik közel áll hozzám, de újraolvasáskor veszem észre: mindenik elvéti valahol. Az igazi könyvet még nem írtam meg" – mondta és a rá jellemző hanyag eleganciával, egy csésze teát kínált az első sorban ülő hölgynek.