A szerző-rendező Kiss Csaba egy banálisan egyszerű, hétköznapi szerelmi háromszög történetet visz színre. Történet, ami bármikor, bárhol, bármelyikünkkel megtörténhet. Szerelem, házasság – melyik javára billen végül a mérleg? A rendező - igen találékonyan - az első felvonás végén ennek a kérdésnek a „megszavazására" kéri fel a nézőket. Az üvegpohárba dobott piros golyók a házasság, a fehérek a szerelem diadalát jelképezik. Érdekes, hogy bár a darab végkifejlete szinte borítékolható volt, az udvarhelyi közönség a házasság intézménye mellett tette le voksát.

A színmű története cseppet sem bonyolult. Géza és Irén. Középkorú, anyagilag jól szituált, tíz éve házas, gyermektelen pár. Szürke hétköznapok, konzervből összedobott vacsora. Ezt a „normális" összhangot zilálja össze a semmiből felbukkanó Szerető. Lilike, a parajdi angyalarcú, fiatal lány, romlott lelkét az ártatlanok megtévesztő mosolyába, testét pedig az őt „patronáló" ausztrál milliomos Varga úrtól kapott vörös selyemruhába burkolja. A selyem eredeti, a lány hamis, számító. A szerelmi háromszög klasszikus története bonyolódik a hasonló tapasztalatokat még nem, már igen vagy éppen most átélő néző előtt.

Lilike, a földön járó, praktikusan gondolkodó parajdi nagymama közreműködésével és a fülig belehabarodott Géza megtakarított pénzén végül eléri célját: megszüli Géza gyermekét, majd a közös jövőt álmodó férfire fittyet hányva, a házaspár megtakarított pénzén Ausztráliába utazik. Kiváló, érzelemmentes bizniszt köt Varga úrral: jutalma egy víg özvegységet jelentő busás örökség. Géza természetesen teljesen magára marad – nem csak a hirtelen, semmiből jött „nagy szerelem" hagyja faképnél, és tűnik el elegánsan, szenvtelenül, vörös csipkés babakocsit tologatva, de a házasságuk megmentésére tett kísérletek sikertelenségét időközben kiheverő Irén is, akinek házasember szeretője „megmondja a frankót" a tönkrement Gézának.

Ez lenne az élet? – teszi / tette / teheti fel a kérdést magában a néző. A szerző nem kegyelmez: odatolja az illúzióktól és - a meglátása szerint - hepiendtől mentes, tragikomédiás valóságot az orrunk elé. C'est la vie - bólogat a néző, miközben önmagával perel, hogy tán mégsem ennyire „duuuurva". Aztán nevet: azt már csak ki-ki maga tudja, hogy kínjában-e vagy az elhangzott poénok miatt hahotázik.

A marosvásárhelyiek pro és kontra véleményeket kiváltó, érdekes, de hosszú, néhol túl monotonnak tűnő és unalmas ásítást kiváltó csigalassúsággal előregördülő előadásának értékéből sajnos sokat „lecsípett" a pocsék hangminőség. Ennek ellenére a közönség zöme szerette a darabot.

Ahogy az természetes, nem mindenki volt „elájulva". Az általunk megkérdezettek véleménye igencsak eltérő. Volt, aki szerint a legütősebb, leszórakoztatóbb előadás volt, mások szerint A dög az egyik legunalmasabb, legrosszabb darab volt, amit eddig színpadon látott.

Egy férfi és egy női nézőt kértünk, kommentálják pár mondatban a látottakat. „Szerintem a vásárhelyiek előadása semmitmondó, üres volt. A téma gyenge, nagyon pórias, unalmas, a poénok pedig ócska, '80-as évekbeli elcsépelt szövegek. Nem a színészek hibája ez. A legütősebb, legkarakteresebb és leghitelesebben megformált figura számomra Géza testvére, Pisti volt" – szólt a „hímnemű" vélemény.

„A vásárhelyiek előadása, mondhatni, feledhető élményt nyújtott. Voltak benne jó poénok, elgondolkodtató, vetített háttérfelvételek, de a figurák valahogy nem voltak hitelesek. Talán csak a nőgyógyászt alakító színész volt kimagasló" – hangzott a kérésünkre megfogalmazott női szempont. „A házaspárt alakító főszereplők, sajnos, egyáltalán nem győztek meg. Párbeszédük legtöbbször nem hatott életszerűen, hanglejtésük olvasópróbához illően szánalmas volt. A történet maga színpadra ültetve kortárs volt, a szó szoros értelmében... A drámai végkifejlet is – a pénzéhes szeretővel és a nyílt házasságban megsemmisülőkkel – szinte sejthető volt. Amit nagyon élvezetem, és ezért piros pont jár a rendezőnek, hogy a felvonások közti szünetben színes golyókkal szavaztatták a közönséget."