Korábban Magyarországon végzett ásatásokat, manapság a Csonkavár tövében, vagy a környékbeli falvak kis, középkori templomaiban dolgozik. Illetve járja a terepet, mert abból lehet kiolvasni igazából az egykori építményeket. Portréinterjú egy olyan régésszel, akit a szakma is igen nagyra értékel.

Nevedben az örökséged, ha fogalmazhatok így – mi köt, mi kötött Sóvidékhez? A gyerekkorod is ezekhez a tájakhoz, ehhez a vidékhez köthető?

A származás a legerősebb kapocs, amely ember és adott terület között létezhet, a szülőhely az első számú világ, amit az egyén felfedez, ez örök életére vonatkoztatási pont marad. Ami a gyerekkort illeti, – ha szakmai szemmel tekintünk napjaink felé – mindenképpen meghatározó periódus volt e tekintetben is. Számomra mindig varázslatos volt Sófalvának a gyergyói szélekkel összeérő hatalmas kiterjedésű határa, ugyanis, ha elindul az ember az egyik feléből, míg elér a másik széléig, az minimum félnapi járóföld, tehát húsz-huszonöt-harminc kilométer.

Egy gyerek számára ez végtelen dimenziókat jelentett, holott mégiscsak egy mikrovilág volt a falu. Én szerencsés voltam, mert ezt a területet már nagyapám révén korán megismertem, aki földműves, mezőgazdász volt, szerinte többet tudtam a határról, mint sok más idősebb ember. Érdekelt nagyon, gyakran jegyzeteket, térképeket készítettünk, a dűlőket mindig felvittük térképre, a mai napig javítgatjuk őket. Lényegében azt hiszem már akkor eldőlt, hogy nekem egy olyan szakmát kell választanom, ami a tájhoz kötődik. Nem feltétlenül a történelemhez, hanem a természetes környezethez. Nagyapám nagyon szerette volna, hogy állatorvos legyek vagy erdész, erdészmérnök.

Hol jártál középiskolába és mi indított a történelem, illetve a régészet felé?

Középiskolába a mai Kós Károlyba jártam, az akkori 2-es számú líceumba, 1991-ben érettségiztem. Nem a középiskola vitt a történelem felé, szinte azt lehet mondani, hogy inkább eltávolított, akkoriban főleg a természettudományok érdekeltek, a fizika, a földrajz, s az orientáltságom is ennek megfelelő volt. A történelem legfeljebb valami búvópatakként élt az emberben és a történelmi regények szintjén létezett. Valahogy ösztönösen éreztük, hogy a történelem, amit akkor oktattak, az nem az a történelem, amit mélyebben meg kellene ismernünk. Én a középiskolából először műszaki pályára kerültem, egyetemre Brassóba mentem, ott tanultam, aztán egyre inkább rájöttem, hogy nem ez az én világom. Almérnöki diplomát szereztem, de végig éreztem, hogy nem erre van szükségem.

A váltás hogy történt, hogyan kerültél Budapestre, az ELTE régészet-szakára és milyen volt az az időszak?

A három éves brassói időszak egy nagy gondolkodás, illetve átmenet volt. Ugyanakkor nagyon hasznos is, és nem gondolom, hogy életem bármely szakában lett volna elfecsérelt idő. Már másodéven elkezdtem készülni a történelemre, ugyanis eldöntöttem, hogy elmegyek Magyarországra igazi történelmet tanulni. Beszereztem a tankönyveket és elmélyültem tanulmányozásukban. Míg a többiek élték a maguk életét az egyetemen és amellett, persze egy darabig én is kivettem a részem belőle, én tanultam, 1994-ben pedig elmentem felvételizni Budapestre. Fel is vettek, s rá egy évre elkezdtem a régészetet is, párhuzamos képzések voltak, egymástól függetlenül, én mindkettőt elvégeztem.

Milyen mestereid voltak akkor az egyetemen? Gondolok itt pl. László Gyula régészprofesszorra.

László Gyula már nem tanított akkor az egyetemen, és csak néhány előadását hallgathattam. A nagy mesterek számunkra akkor Bóna István – sajnos ő meghalt azóta – és Vékony Gábor voltak, utóbbi szintén nincsen az élők között már. Őskorból Raczky Pál, népvándorláskorból Tomka Péter nevét nem szabad kihagynom, középkorból Kubinyi András és Laszlovszky József tanított, utóbbinál írtam az államvizsga-dolgozatomat. Az ELTÉ-n széles a skála, akitől lehetett, lehet tanulni, ugyanis egy ún. mammut-egyetem, nagy választék volt tanárokban is.

Az egyetem elvégzése után miért jöttél haza? Gondolom maradhattál volna...

Igen, sőt hatalmas lehetőségek nyíltak meg előttem, már az oktatás alatt nagyon komoly helyeken dolgoztam. Legelőször a Budapesti Történeti Múzeumnál, itt budavári ásatásokon vettem részt. Mai napig meghatározóak azok az ásatások szakmailag, aztán bekerültem a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetéhez, természetesen külsősként, ott is néhány évig dolgoztam, ennek keretében kerültem el autópályás ásatásokra a Balatonra. Éppen a közepéből szálltam ki.

Miért?

Nehéz erre válaszolni anélkül, hogy az ember ne torzítana. Nagy lehetőségek, kihívások álltak előttem, de párhuzamosan egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy haza kell jönni. Az hozott haza, ami elvitt. Én nagyon tudatosan mentem el, úgy, hogy haza fogok jönni. Nem volt kijelölve, hogy mikor, de azt tudtam már az elején, hogy az udvarhelyi múzeumban akarok dolgozni. Persze lehetett volna másképp is, pl. hogy soha nem jövök vissza. Az első budapesti évek nagyon nehezek voltak, nem kaphattam ösztöndíjat, keményen kellett dolgoznom, sokszor eszembe jutott, hogy vajon helyesen cselekedtem-e? Később jöttek a jó megoldások, a jó válaszok. Aztán a Balatonon volt egyszer egy olyan pillanat, amikor azt mondtam, hogy most abbahagyom és hazajövök. Ez 2004-ben volt, az udvarhelyi múzeummal folyamatosan tartottam a kapcsolatot. Az egyetem elvégzése után elkezdtem a doktori képzést, M7-es ásatásokon dolgoztam három évet, aztán hazajöttem.

Hazajövésed után egy évvel, 2005-ben jelent meg a köteted, a Sóvidék a középkorban. A szakmabeliek is korszakalkotó munkának, mérföldkőnek tartják.

Lényegében a szakdolgozatom kibővített, újragondolt változata. Amikor hazajöttem, az akkori igazgatónak, Zepeczaner Jenőnek mondtam, hogy szeretném kiadni, ő élt a lehetőséggel. Dolgoztam még rajta egy évet. A könyv ebben a formájában annak a képzésnek az eredménye, amit kint kaptam. Mindenféle ott szerzett tudást próbáltam beleépíteni. Zárójelben jegyzem meg, hogy egy székely ember életében nem árt, ha kimozdul egy-két évre a szűkebb hazájából és meglátja a világot más oldalról és megpróbálja a székely történelmet nemcsak belülről, hanem kívülről is látni. Ez az, amit én és más kollégák Pesten elsajátíthattunk, s én ezt a szemléletmódot is próbáltam a könyvbe beletömöríteni, azon felül, hogy egy ún. interdiszciplináris megközelítéssel igyekeztem a témát feldolgozni.

Pl. tájrégészet, amiről még napjainkban is alig hallunk itthon, Magyarországon viszont virágkorát élte akkoriban, nyugaton már évtizedek óta széleskörűen alkalmazott. A szemlélet és módszer nagyon össze látszott jönni azokkal az élményekkel, amelyeket én gyerekkorom óta szereztem a sófalvi határban. Mert a régészet azt is jelentheti, hogy ülök a múzeumban és cserepeket rajzolok – vannak ilyen régészek is. Hozzám a tájrégészet sokkal közelebb áll: írott források hiányában és akár régészeti leletek nélkül is megkíséreljük kiolvasni a múltat a tájelemekből. Itt találkozott a gyerekkor a történelemmel, megtaláltam benne azt az utat, amin haladni szeretnék. A régi firtosi kirándulások így teljesedtek ki. Az utóbbi időkben elindultam az ún. hegyi régészet felé is, tehát a várak, barlangok, töltésvonalak kutatása irányába. Sóvidékhez még csak annyit, hogy egy mikrorégió történetének a feltárása volt fontos, azokkal az eszközökkel és módszerekkel, amelyeket az ember pályája során elsajátított. Nem tekintem egy lezárt dolognak, folyamatosan építgetem tovább a könyvben kifejtett kiindulási pontokat.

A történelem – főleg a régészet tükrében – olyan dolog, ami át szokott íródni, át is kell íródnia. Mennyire értesz ezzel egyet, és ha igen, akkor te mit teszel ezért?

Nem tehetem meg, hogy ne értsek egyet ezzel, mert kihúznám magam alól a szőnyeget. A folyamatos kutatások, az eredmények visznek előre, és késztetnek arra, hogy a történelmet átírjuk. Naponta jönnek ilyen eredmények. Két példát emelnék ki. Az egyik a Székelyföld Árpád-kori történelme, amiről ezelőtt tizenöt-húsz évvel azt írták, hogy ez akkoriban gyepűség volt, és a 13. században kezdett benépesülni. Most már úgy látjuk, hogy ekkortól válik intenzívvé az élet tájainkon. Eddigi templomásatásaink meglepő eredményeket hoztak. Az Árpád-korról azt hihettük, hogy legfeljebb minden harmadik falunak van temploma – ehhez képest az eredmények azt mutatják, hogy szinte mindegyikben volt középkori templom és tízből nyolcnak Árpád-kori előzményei vannak. Amit korábban a késő középkortól láttunk kiforrni, ez nagymértékben már a késő Árpád-korban kialakult.

Ugyanezt mutatják a terepbejárási eredményeink, amiket kora tavasszal végzünk. Az olyan falvakról, melyek első írott említése 1566-67-ből származik, és gótikus temploma van, gyakran kiderül, hogy Árpád-kori. Még jó esetben a templomot is megtaláljuk egy terepbejárással. Nagyon jó példa erre Lengyelfalva, ahol tavaly tavasszal jártunk Nyárádi Zsolttal – annyit lehetett tudni, hogy a késő középkortól létezik, ehhez képest nagyon hamar előkerültek a 12.-13. századi leletek néhány kertből. A templom felújítás alatt lévő falaiban pedig észrevettünk néhány román kori (Árpád-kori) kőfaragványt. Persze nem mindig vagyunk ilyen „szerencsések".

A másik példa az ún. székelyföldi rejtélyes eredetű töltésvonalak kutatásában született. Nevezik ezeket Kakasbarázdának, Óriások útjának, Orbán Balázs óta folynak a komolyabb szakmai viták, hogy mi célból létesülhettek, tartották dáknak, rómainak, Árpád-korinak. 2005-ben, egy környékünkön még újnak számító elemzéssel kezdtem újra a kérdés kutatását, ún. radiokarbon-keltezéssel. Cserepet nagyon ritkán talál a töltések szerkezetében, ha megássa az ember. Nem lehetett keltezni őket, a szakma száz éve dobálja ide-oda a labdát, anélkül, hogy dűlőre jutna. Az eredmények megdöbbentőek: kiderült, hogy eddig mindenki melléfogott, én is, aki hajlottam arra, hogy Árpád-koriak. Eddig fél tucat mintánk van kielemezve a debreceni laborban, melyek kivétel nélkül késő népvándorláskort eredményeztek, a 7.-8.-9. századból. Ez az a korszak, amikor itt az avarok éltek.

Egyelőre elég kevés leletanyag köthető a mi területünkről hozzájuk, majd rájuk telepedtek a szlávok, van egy együttélés – most ne menjünk abba bele, hogy megélik-e az avarok a magyar honfoglalást, mert erre nehezen tudnék válaszolni. Ez az a korszak, amiről nagyon keveset tudunk, viszont monumentális dolgokat hozott létre: a felszínen több tíz kilométeren át követhető földsáncok hihetetlen nagy gazdasági és emberi potenciált követeltek, fenntartásuk úgyszintén. Az elmúlt években Kosza Antal kollégámmal heteken keresztül jártuk nyomvonalukat. Ezt a fejezetet egyszer teljesen újra kell írni a székelyföldi történelemben. Nem lehet elkapkodni, mert a fenti adatsor mögül hiányzik a történeti háttér. Dolgozunk rajta, de nem az én szakterületem ez a korszak, így be kell majd vonni olyan szakembereket is a kutatásba, akik ebben jártasabbak.

A laikus ember számára elég különlegesnek tűnhet ez a munka: a régészek valahol nekiállnak ásni, aztán egyszer csak kijelentik, hogy itt egy templom volt. Vagy egy egész település. Olybá tűnik ez az egész, mint egy kirakós játék... Hogyan telnek a régész mindennapjai?

Mindjárt itt van a március, ami a terepbejárások hónapja. Miért? Noha a természet ébredezik, de zöld növényzet még egyáltalán nincs, környékünkön és általában máshol is ez a legalkalmasabb időszak a terepbejárásokra. A fennhagyott, elvadult székelyföldi faluhatárokban késő ősszel a gaz miatt nagyon korlátozott a terepbejárások eredményessége. Ma nehezebb terepet járni, mint a hetvenes-nyolcvanas években, mert akkor minden szántót végig lehetett kutatni, napjainkban pedig évente azt vesszük észre, hogy egyre fogy a művelt terület. Most a belterületekre koncentrálunk, ott szerencsére a kerteket még többnyire művelik. Áprilisra a növényzet kizöldül, a veteményesekbe tilos bemenni, de akkor már jönnek is az ásatások. Áprilisban a Jézus Szíve kápolnánál fogunk kutatni, májusban pedig a homoródszentmártoni templomvárnál.

Nyáron, most kivételesen kiállítás-rendezéssel is foglalkozni kell. Udvarhelyszék a magasból címmel légifényképezés útján bemutatjuk a környék fontosabb középkori emlékeit. Egyébként a légifotózást is a Balatonon kezdtem el. Nem volt ki repüljön, na jó, én felmegyek – mondtam, s így kezdődött. Itthon 2004-ben nem gondoltam, hogy ilyesmivel is fogok foglalkozni, főként mert lehetetlennek tűnt az engedélyek beszerzése. Néhány év alatt minden lebomlott, van turistarepülő, a pilóta az engedélyeket beszerzi, nekünk csak az anyagiakat kell előteremteni. A módszernek számos összetevője van, télen a kis hóban pl. bizonyos objektumok jobban kirajzolódnak, erdős tájakon csak ilyenkor lehet valamit felfedezni. A tavaszi zsenge vetésben egyből szembetűnnek a földalatti falak, ugyanis rajtuk nem olyan buja a növényzet. A fotókon utólag is számos dolgot észre lehet venni, ugyanis repülés közben a levegőből nincsen idő mindenre. Több elpusztult templom beazonosítását remélem pl. a légifotózástól, ugyanúgy a töltésvonulatok további részleteinek felderítését.

Melyek voltak eddig a legjelentősebb kutatásaid? Gondolom, hogy az egyik a vizigót falu Udvarhely határában.

Kicsit visszább lépnék. Nagy felfedezést tettünk csapatommal a Balatonon: Balatonlellén mi találtuk meg a legelső pannóniai langobard települést. Hosszú évtizedeken keresztül Bóna István professzorunk több langobard temetőt feltárt és közölt, Európában a dunántúli langobard temetők kutatása őhozzá kötődik. De nem volt olyan szerencséje, hogy azonosítson és feltárhasson egy települést. Hogy hol temetkeztek, azt lehetett tudni régóta, de a települések rejtve maradtak.

A langobardok az a vándornép, akikről elnevezték Olaszország egyik részét Lombardiának...

Igen, ez a germán nép az 5-6. században élt a Dunántúlon, aztán 568 húsvétján az avaroktól való ijedtükben összecsomagoltak és elmentek. Nagy többségük a mai Észak-Olaszországba, pontosabban Milánóba és környékére. Ez egy meghatározó felfedezés volt. Itthon sóvidéki kutakodásaim hozták az első felfedezéseket. Mire gondolok? Például az elpusztult kápolnákra, megtalálásuk nagy élmény volt. Néhányat csak hosszú-hosszú barangolás után fedeztem fel, pl. Parajd határában a Kápolna-mezei vagy a Nyíres-teteji kápolnákat. Csak sejtettem, hogy hol lehetett a bekecsi kápolna, pontos azonosítását a légifotózás oldotta meg, fentről gyönyörűen látszik, kirajzolódik a növényzetben. Udvarhely környékén elsősorban a templomok hoztak új eredményeket: gyakran azt hittük, hogy késő középkoriak, az ásatások során kiderült, hogy Árpád-kori előzményeik vannak. Amit ki kell hangsúlyozni még, az Udvarhely-környéki védbarlangok: Budvár, Telekfalva, Máréfalva stb. – ezek teljesen kívül estek a szakma érdeklődésén. Felhívtam rájuk a figyelmet, felmértük őket, Telekfalván és Máréfalván ásatást is végeztünk.

Milyen publikációd jelentek meg az említett köteten kívül?

A lellei langobard település közlése Skriba Péter kollégámmal és barátommal egyik fontos tétel, itthonról főleg az eddigi templomásatások összegző tanulmányait emelném ki. Folyamatosak a kutatott várak feldolgozásai és elemzései: Kustaly vára, Csonkavár, illetve Firtosvár.

Gondolom, hogy rengeteg terved, elképzelésed van arra nézve, hogy környékünkön milyen feltárásokat kellene elvégezni. Melyek ezek a nagyobb projektek, vannak-e ilyen objektumok?

Vannak, de távlatilag nehéz a tervezés. A Csonkavár régészeti kutatása az egyik olyan nagy kutatási projekt, melyet, annak felújításával párhuzamosan el kell végezni. A vár felújításának folyamata nem a régészeken múlik, a tervezésben legfeljebb javaslatokat tehetünk, viszont mi megelőző kutatásokat végezhetünk. Természetesen olyan volumenű munkálatokról van szó, melyeknek komoly anyagi fedezete van, szóval ez a projekt nagy összehangolást és szervezést igényel. Más nagyobb terveim is vannak listán régóta, közülük az egyik a Firtos, ez lényegében még sóvidéki álmaim közé tartozik.

A Firtos viszonylag nagy kiterjedésű hegység, három csúccsal, mindeniken történelmi emlékekkel a bronzkortól a 18. századig. Ismerünk egy kora avar kori éremkincsleletet, ennek néhány darabját júniusban a múzeumban kiállításon lehet megtekinteni, melyeket 1831-ben találtak meg, ez Erdély egyik legértékesebb éremlelete. A Firtoson valamikor a középkorban épült vár, ennek belsejében egy kápolna is található. A 18. században a vár bejáratához egy másik kápolna épült, a Firtos déli csúcsán egy harmadik, középkori kápolna állt, és a sort zárja egy 17-18. századi ferences kolostor. Nagyon érdekes, összetett kutatási színtér, ahová érdemes egy jól átgondolt és jól megszervezett, többéves projektet szervezni, ami azonban meghaladja azt a potenciált, amit mi eddig végeztünk, hogy két-három hétre kimegyünk és kutatunk.

Ez éltet téged: a mindennapi munka meg a folyamatos tervezés...

Tervek mindig vannak. Vannak régi nagy listások és mindig jönnek az újak. Az idén egy régebbi álmom látszik megvalósulni, a homoródszentmártoni vártemplom kutatásáról van szó, amely fénykorában a derzsi templomerőd méltó párja lehetett. Kívül volt egy kerítőfal, amelynek részletei ma is állnak, és hat tornya-bástyája, ezeket elbontották a 18. században. 2005-ben láttam először szakszemmel, s azóta szeretném megvalósítani nemcsak a régészeti kutatást, hanem a templomvár részleges helyreállítását is. Ehhez pedig régészeti adatok is kellenek. A régészeti feltárástól sok mindent várok, ugyanis például a székely templomerődök építésének kezdeteiről nagyon keveset tudunk. Szokták kiemelni a szász hatásokat, de gyakran átépültek és a kezdetekről kevés ismeretünk van, s Szentmártonban – többek között – erre is választ kaphatunk.

Nézzen még több képet fotógalériánkban